Az a pár évtized, amit a Földön töltünk, ne múljon el haszontalanul!

Az Art is Business idei Mecénás-díját Polgár András üzletember kapta. Az általa létrehozott Polgár Alapítványon keresztül főleg a kistelepülésen élő romákat támogatja. A kulturális szférában pedig a szintén hátrányos helyzetű független színházakat. De vajon mi késztet valakit arra, hogy vagyona egy részét jótékonysági célokra fordítsa?

Említette, hogy nem szokott díjakat elfogadni. A Mecénás-díjjal mégis kivételt tett. Miért?

Kaptam én már mindenféle díjat, de gyakran úgy éreztem, nem a valós teljesítményemért adják, hanem azért, mert pénzt adtam ilyen-olyan célokra. Úgy éreztem, mintha díjakat vásárolnék magamnak, és ez zavart. És hát nekem az sem mindegy, hogy – például állami kitüntetések esetében – kikkel kerülök egy klubba. Sokféle világnézetet el tudok fogadni, de a kirekesztő gyűlöletkeltést nem. Megkaptam a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjét is, ám amikor ugyanezt 2016-ban Bayer Zsoltnak is átadták, Kaltenbach Jenővel elsőként adtuk vissza a lovagkeresztünket. Azóta semmilyen felülről jövő elismerésre nem tartok igényt, a hatalom kegyosztásából nem kérek. A Mecénás-díj azonban más: ezt civilek adják a civil tevékenységemért. Azért is fogadtam el, mert azt remélem, ezzel is sikerül felhívni mások figyelmét arra, hogy mennyire fontos adakozni.

Eleinte névtelenül jótékonykodott. Mecénásnak lenni túl kockázatos?

Úgy gondoltam, az adakozás a magánügyem, senkinek semmi köze hozzá. Zsigerileg szemérmes vagyok, nem azért csinálom ezt, hogy a nevem csillogjon. Viszont azt is láttam, hogy még a környezetemben lévő jómódúaknak sem jut eszükbe, hogy a hátrányos helyzetű embertársaiknak segítsenek. Abban bíztam, ha a nyilvánosság elé állok, követni fogják a példámat.

És sokan követték?

Mit tekintünk soknak vagy kevésnek? Ha annyit sikerült elérni, hogy bizonyos körökbe eljutott az a gondolat, hogy adni jó, már bőven megérte. A mindenkori kormányok kötelessége lenne, hogy esélyt adjanak a szegényeknek, és megpróbálják kiegyenlíteni a társadalmi egyenlőtlenségeket. A jelenlegi kormány ennek épp az ellenkezőjét teszi, ezért nekünk, civileknek kell valamilyen módon beavatkoznunk ezekbe a folyamatokba.

Csakhogy nem mindenkiből lesz mecénás. Függ ez az otthonról hozott családi mintáktól is?

Az én szüleim tisztességes, becsületes emberek voltak, és maguk is sok üldöztetést szenvedtek el a származásuk miatt. Abban a szellemiségben nőttem föl, hogy senkivel sem szabad előítéletesnek lenni, igazságtalan, ha az egyik gyereknek több esély jut, mint a másiknak. Elfogadhatatlan, hogy bárki is éhezzen. De a szüleimnek nem volt miből adományozniuk. Én közgazdasági egyetemet végeztem 1980-ban, később pedig, a rendszerváltás után bekerültem az üzleti világba, ahol saját cégeket alapítottam. Ha valaki egyszer eljut odáig, hogy már több a pénze, mint amire a normál megélhetéshez szüksége van, át kell gondolnia azt is: mit kezdjen ezzel? A felhalmozás gyönyöreinek akar élni? Vagy tenni szeretne valamit azokért, akiknek nem jutott olyan szerencsés sors, mint neki? Én az utóbbit választottam, mert nekem sokkal fontosabb, hogy az a pár évtized, amit a Földön töltök, ne múljon el haszontalanul. Ha másoknak adunk, mi is gazdagabbak leszünk: hatalmas lehetőség hozzátenni valamit ahhoz, hogy ez egy élhetőbb ország legyen. Esélyt adni olyan gyerekeknek, akik másként nem boldogulnának.

Főleg ezzel a céllal hozta létre 2007-ben a Polgár Alapítványt, amely a romák felzárkóztatásáért küzd. Melyik eredményükre a legbüszkébb?

Tehetséggondozó programokat indítottunk roma gyerekeknek. A fő szempont az volt, hogy ne a fővárosból mondjuk meg, mire van szükség egy kistelepülésen, hanem a helyiek felzárkóztatási programjait támogassuk. Ha egy faluban a roma gyerekeknek csak arra volt lehetőségük, hogy focizzanak, akkor azt támogattuk. Nem az volt a cél, hogy válogatott focistákat neveljünk, hanem, hogy azok a diákok, akik focizni tanulnak, iskolába járjanak és leérettségizzenek. Zenei tehetséggondozást is indítottunk. A helyi munkahelyteremtő vállalkozások megsegítésére hoztuk létre a Kiútprogramot.

Ugyanakkor ön jelentős mecénása a hazai független színházaknak is. A honi kultúrában ők is hátrányos helyzetűek. Ezért segíti őket?

A szociális és kulturális ügyek összefüggnek, és ezek a projektek össze is kapcsolódtak nálunk. A hátrányos helyzet ugyanis nem csak anyagi nélkülözést jelent, hanem szellemit is, mivel a szegények a kulturális javakhoz sem jutnak hozzá. A színházi világhoz személyesen is kötődöm: fiatal korom óta sokat járok teátrumokba, és az egyik fiam színész. A színházat azért is tartom olyan fontosnak, mert a gyerekek kulturális nevelésében kulcsszerepe lehet, mivel ez alapvetően vizuális műfaj. Sajnos a fiatalok nagyon keveset olvasnak, előadásokat viszont szívesen megnéznek. Ám nagyon nem mindegy, hogy milyen színházzal találkoznak, és a hátrányos helyzetű települések többségére éppen a leggagyibb előadások jutnak el. Arra gondoltam, nem a gyerekeket kellene színházba vinni, hanem a színházat a gyerekekhez. Így született meg a Tantermi Színház gondolata. Schilling Árpád fantasztikus Hamlet előadása volt az első, amit elvittünk a szegény települések iskoláiba.

Azóta is rendszeresen pályázatokat írnak ki iskolaszínházi bemutatókra. Ki dönt arról, hogy melyik produkciót finanszírozzák?

Színházi kérdésekbe nem szólok bele, ezekről egy szakmai grémium dönt. Számomra csak az a fontos, hogy a fiatalok valódi emberi, társadalmi kérdésekről szóló színvonalas műveket lássanak. Így azokat a pályázó független társulatokat is támogatni tudom, akik a fennmaradásukért küzdenek. Emellett a Füge, a Summa-Artium és a Thea szervezetein keresztül számos más független produkció létrejöttét is segíthettem.

Igaz, hogy egymilliárd forinttal támogatta a hazai kultúrát?

2007-ben döntöttem el, hogy kétmilliárd forintot fordítok jótékonysági célokra. Ebből egymilliárd jutott a Polgár Alapítványon keresztül szociális ügyekre, a másik milliárd pedig kulturális, főleg színházi projektekre. Ezt az összeget öt évre különítettem el, és már el is költöttük. Közben fokozatosan kezdtem kivonulni az üzleti életből. Már nem vállalom cégek vezetését, így több időm marad az alapítványi és egyéb munkáimra. A vállalkozásaimból kivont pénzeket állampapírokba fektettem, és a hozamait fordítom szociális és kulturális adományozásokra. A Tantermi Színház mellett az Átriumban és Jurányi Házban játszott független előadásokat is támogatom. A Jurányi esete annyiban más, hogy ott minden kiadásról Rozgonyi-Kulcsár Viktóriával, a Jurányi ügyvezető elnökével egyeztetek. Több mint tíz éve ismerjük egymást, kiváló szakembernek tartom Vikit, abszolút megbízom az ízlésében és a szakmai kvalitásában. Tudom, hogy ő csak olyan célokra kér tőlem pénzt, amik valóban fontosak, és csak annyit, amennyire tényleg szükség van.

Úgy tudom, a FreeSZFE mellé is odaállt mecénásként.

Még Ascher Tamás rektorsága idején kezdtem el az akkori Színművészeti Egyetemet támogatni, mert elképesztő körülmények között kellett tanítaniuk. A civilek segítségére szorultak ahhoz is, hogy a vizsgaelőadások elkészülhessenek. A freeSZFE-nek sem politikai okokból adok pénzt, hanem mert ők képviselik a magyar színjátszás százötven éves hagyományait.

Hogyan látja a mecénás tevékenysége jövőjét?

A Polgár Alapítványt sikerült annyira feltőkésíteni, hogy ha pár évig semmit se tennék bele, akkor is működne. A független színházak finanszírozását igyekszem még szervezettebbé tenni. Tárgyalok a Független Előadó-művészeti Szövetséggel, hogy a pályáztatásokat, a pénzügyek intézését ők vegyék át. Szakmai kérdésekbe eddig sem szóltam bele, de örülnék, ha ezek még kevésbé függenének a személyemtől. Volt olyan év, amikor egymagam többet adtam a budapesti független színházaknak, mint a Tarlós István vezette fővárosi önkormányzat. A jelenlegi fővárost viszont annyi elvonással sújtotta a kormány, hogy tényleg nincs pénzük arra, hogy a független társulatoknak is adjanak. Ezt a szférát a fantasztikus alkotók lelkesedése tartja fenn. A terheket egy-két évig talán még elviselik, de azután ez már óhatatlanul a minőség rovására mehet. Ezért is életbevágó, hogy azok a civilek, akiknek lehetőségük van rá, tegyenek valamit a magyar színház jövőjéért.