Az élet szeretetét szolgálni – felelősséggel és minőséggel

Még nem alakult ki egy kultúrát támogatni képes kör Magyarországon, véli Puskás Tamás, a Centrál Színház igazgatója, akivel kvázi magánszínházakról, saját lábra állásról, kis támogatásokról és az online színház jelentőségéről beszélgettünk. Azt is megkérdeztük tőle, milyen brandnek tartja a Centrált.

A művészet és az üzleti élet hogyan kapcsolódik össze a Centrál Színházban, Budapest egyik magánszínházában?

Tisztázzuk a legelején: Magyarországon csak „kvázi magánszínházakról” beszélhetünk. Bevételük – a többi színházéhoz hasonlóan – három forrásból táplálkozott: a jegybevételből, a közvetett és a közvetlen állami támogatásból. Ez utóbbi volt a tao, azaz a társaságiadó-jóváírással járó támogatás 2010 és 2018 között. Egy-egy intézmény a jegybevételének nyolcvan százalékáig vehetett igénybe ilyen típusú támogatást. Ez a forma megemelte a jegyárat a nettó összeg nyolcvan százalékával, és piacivá tette. Lehetővé vált – állami segítséggel –, hogy akik önállóságra vágytak, kvázi magánszínházat üzemeltethessenek. Amikor a taót kivezették, komoly veszélybe került az ilyen típusú teátrumok működése – bár jól jelzi az élni akarásukat, hogy tudomásom szerint egyik sem zárt még be.

Azzal, hogy megszűnt a tao, valódi magánszínházzá váltak?

Dehogy! Mindenki kap még pályázaton állami pénzt. Ez a pénz persze töredéke annak, ami a fővárosi vagy állami fenntartású intézményeknek jut. A tao elvonása óta többlettámogatást oszt az állam. Aki a „magán” működési formát választotta, tapasztalja is az út rögösségét. Itt folyamatos a kitettség, a gondokat saját erőből kell megoldani.

A Centrál Színháznak vannak támogatói, mecénásai?

Nem nagyon létezik ilyen a színházak körül. Voltak példák, de úgy látom, még nem nőtt fel az a támogatói kör, amely ezt természetesnek venné. Friss még a kapitalizmus, mindenki azzal foglalkozik, hogy gyűjtsön, megmaradjon a piacon, és nem azzal, hogy jótékonykodjon. A második világháború végéig amúgy nagyon kevés államilag dotált színház volt. A gazdag emberek az ókori görögök óta saját operában, színházban gondolkodtak, tehát alapvetően üzleti alapon működtek a színházak. A második világháború vége óta az állam finanszírozza azok nagy részét, a piac elsorvadt. Ennek folyománya, hogy az állami pénzből élők többnyire gyereknek tekintik a nézőket, és tanár bácsit játszanak. Azaz a színház okosakat mond, ők meg okulni kénytelenek élvezet helyett. Ebben a leosztásban valóban nem várható a nézőtől, hogy sokat fizessen a jegyért.

Azt mondja, nem alakult ki a támogatói kultúra Magyarországon, ugyanakkor 2010 előtt több nagyvállalat segített színházakat. A tao bevezetésével szinte eltűntek.

Joggal, mert a tao sokkal egyszerűbb és nekik is hasznosabb támogatási forma volt.

De most, hogy a tao megszűnt, visszaalakulhatott volna. Láttam, hogy a Centrálnak van például magánemberekből álló támogatói köre.

Igen, létezik támogatói kör. Ők azon túl, hogy jegyet váltanak, azt is megengedhetik maguknak kisebb-nagyobb mértékben, hogy hozzájáruljanak a színház alapműködéséhez. Mégis úgy van, hogy az apák szereznek tőkét, és majd az unokák keresik az élet értelmét. Ők majd úgy érzik: felelősséggel tartoznak a közösségért, és elkezdenek visszaosztani. Magyarország még nem tart itt, a tehetős magánemberek adományozó kedve csekély, az állami osztás pedig mindig politikailag meghatározott. Kisebb támogatóink azért vannak. A Centrál esetében például évente finanszírozzák a legjobb színészeinknek járó díjat, és ezen túlmenően is segítenek. De ez az évi pármillió forint az egész büdzséhez képest elhanyagolható, bár fontos, méltánylandó gesztus. Vegyük csak ezt: nemrég a nagy eső miatt alaposan elázott a színház, a kár körülbelül húszmillió forint. Ebből nem tudom, mikor és mennyit áll a biztosító, van-e kerete a fővárosnak ilyen katasztrófahelyzetre, és nem látom, hogy összegyűjthető lenne akár csak ez az összeg is magyar mecénásoktól.

Több színház a pénzért cserébe különböző extra programokat, szolgáltatásokat ajánl a cégeknek. Mondjuk a színészek beszélgetnek a támogatókkal egy vacsorán, vagy külön előadást, próbát szerveznek nekik.

Forrás: infostart.hu

Ilyesmivel mi is szolgálunk. Persze ha azt gondolnám, hogy komoly támogatókat lehetne találni, akkor nekidurálnám magam. Ha életveszélyes helyzet állna elő, ha a színház megmaradása lenne a tét, megpróbálnék ilyen cégeket találni, de jelenleg jobban bízom a jegybevételünkben, mint abban, hogy pénzt gyűjthetnék a támogatói piacon.

A Covid jobban megroppantotta a Centrált, mint az állami vagy önkormányzati fenntartású színházakat? A lezárások alatt viszonylag gyorsan átléptek az online mezőbe. Feltételezem, egy fizetős online előadásnak nagyobb a bevétele, mint a helyszíninek. Most tekintsünk el attól, hogy a virtuális színház nem helyettesíti az igazit.

A töredéke. Az egész online mentőövet a Covid elején lelkesen fogadta a közönség, de senki sem a számítógép elé ülne este, ha azt teszi egész nap. A magánszínház jellegből ered, hogy mi gyorsan reagálunk a helyzetekre, eminens érdekünk volt az is, hogy a hosszúra nyúló járvány alatt tartsuk a nézőinkkel a kapcsolatot. Ugyanakkor ez nem volt éppen könnyű feladat, mivel többnyire olyan darabokat játszunk, amelyek jogtulajdonosai nem engedélyezték az online játszást. Így került sor aztán a Csehov-adaptációkra, Shakespeare-re és Molnár Ferencre. Szerencsére hatalmas sikert arattunk a Delilával. Ennek a felvételét szintén magántámogatásból készíthettük. hárommillió forintba került és tizennyolcmillió forintnál állt meg a bevétele. Ám az összes online tartalmat együttvéve sem kerestünk huszonötmillió forintnál többet. Ehhez képest egy Covid-mentes évben a Centrálnak bruttó kilencszázmillió forint a jegybevétele. Tovább nehezíti a helyzetünket, hogy az állami vagy önkormányzattal közös fenntartásban lévő színházak január elsején pontosan tudják a fenntartói támogatásuk mértékét, míg a magán- és a független színházakat júliusban értesítették, mekkora pályázati pénzre számíthatnak. Persze így is hálásak vagyunk érte. Ez békeidőben se sok, de amikor alig van bevétel egy világjárvány idején, halálosan kevés is lehet.

Viszont a kiadásaik is csökkentek a vendég sztárfellépők gázsijával.

Ezzel a könnyebbséggel szemben viszont ott volt a tizenöt társulati tagunk és további ötven dolgozónk, munkátlanul, a színház meg bevétel nélkül.

Hogyan gazdálkodta ki ezeket a fizetéseket?

A Centrál megfontoltan és jól működő színház, reméljük, hamarosan újra bizonyíthatjuk ezt. A tartalékaink elegendő fedezetet nyújtottak arra, hogy ezt a kellemetlenül hosszúra nyúlt időszakot túléljük. De júniusban már a padlást söpörtük.

Ha lesz negyedik hullám, milyen vészforgatókönyve van?

Abban reménykedem, hogy a hatmillióhoz közelítő átoltottság miatt a következő évadban, ha lesz is probléma, az inkább hetekben lesz mérhető, nem hónapokban.

Forrás: szinhaz.online

Emelnek jegyárat?

Minden magánszínház emel, szerintem. Mindenki igyekszik majd, hogy megálljon a saját lábán. Itt egyetlen kérdés marad: megfizeti-e ezt a néző? Itt lenne szerepe a szponzoroknak, olyasmit támogatnának, ami a becsületükre válna, de, mint mondtam, még nem tartanak itt a közállapotaink. Ne legyen igazam; boldog lennék, ha a cikk megjelenése után csöngeni kezdene a telefonom, és megrohannának a támogatók… Jut eszembe: a színházjegyet áfa terheli, ezért, ha például egymilliárd a jegybevételem, akkor a visszafizetendő áfa majdnem annyi, mint amennyi állami támogatást kapok. Vicc!

És hogy gondolkodik a Centrál Színházról mint brandről? Mit jelent a hazai színházi kínálatban – azon kívül, hogy magyar típusú magánszínház?

Nehéz erre válaszolni. Azt mondanám, hogy az élet szeretetét szolgáljuk – a színház eszközeivel. Felelősséget érzünk a közönségünk kedve és problémái iránt, színházzal igyekszünk segíteni. A Centrál sikere, hogy járványmentes évben százhetvenezer ember jön hozzánk, más színházakhoz képest akár dupla jegyárakkal. Szeretnek hozzánk járni, mert olyan történeteket játszunk és úgy, hogy amikor kijönnek a nézőtérről, jobban szeretnek élni.

A nyitóképet Sárosi Zoltán készítette.