Az életút a művek szolgálatába állítható

A Franciaországban élő Pető Istvánnal bővült a Várfok Galéria művészeinek köre. A több mint harminc éve Párizsban alkotó festőművészt kérdeztük a két színtér közötti hasonlóságokról és különbségekről, a saját, megélt párizsi galériás tapasztalatairól, arról, hogyan működik a művész–galéria kapcsolat, illetve a művész–gyűjtő kapcsolat.

Hogyan került kapcsolatba a Várfok Galériával?

Ki kell ábrándítanom azokat, akikben még él az a romantikus toposz, hogy a művész kicsit borostásan, hóna alatt a munkáit tartalmazó mappával besétál egy olyan galériába, mint a Várfok, és ott felfedezik. Párizsban próbálnak minél kevesebb hangot hallatni, egyenesen elrejtőznek, bebújnak az asztal alá, hogy ha mégis betéved egy művész, minél hamarabb kimenjen a galériából. Nem nézegetnek mappákat, mert már megvan az a művészkörük, akik iránt elkötelezték magukat, akiknek két-három évente bemutatják a munkáit.

A galériák követik, mi történik a színtéren, és a legnagyobb szerepe a networképítésnek van. Körülbelül egy éve tértem vissza a hazai művészeti életbe, ez idő alatt megjelentek cikkek rólam, interjúk velem, kiállításokon szerepeltem, a testvérem által létrehozott lakásgalériában több eseményt rendeztünk, a Mission Art bemutatta a papíralapú munkáimat. A Várfoknak is a látóterébe kerültem, először Kovács Krisztina jött el megnézni a képeimet, aztán felvették velem a kapcsolatot. Hosszú távú együttműködésben gondolkozunk. Mostantól mutatják a képeimből való válogatást a gyűjtőiknek, részt veszek velük az Art Contemporaryn, és novemberben lesz egy egyéni kiállításom is náluk. Nagyon örülök, hogy elindult a dolog, mert a Várfok az egyik legkomolyabb és legjobb galéria Magyarországon. Csodálatos közös munkát vázoltak fel, nagyon izgatott vagyok az együttműködéstől. Jövőre egy komolyabb ázsiai kitekintés is szerepel a tervek között.

Pető István (fotó: Vanicsek Lajos)

Remélhetőleg ez egy gyümölcsöző együttműködés lesz, de ugorjunk vissza egy kicsit a pályája elejére. Amikor megérkezett Párizsba, mik voltak az első tapasztalatai a galériás rendszerrel?

A naivitás és a fiatalság tapasztalatlansága jellemzett, amikor kimentem Párizsba azzal az elhatározással, hogy én ott leszek festő. Nem beszéltem franciául, gőzöm sem volt a galériák működéséről, hiszen a nyolcvanas évek Magyarországáról érkezve ezt nem is tudhattam.

Rendszeresen bejártam a galériákba, naivan azt gondoltam, hogy csak festeni kell, oda kell vinni az anyagot, és minden működni fog, de csak néztek rám, hogy mit akarok kezdőként, külföldiként. Amikor már volt annyi anyagom, hátterem és művészi értékem, ami szükséges, akkor is sokkal keményebb dolgom volt. A nyolcvanas években még másképp működtek a galériák, mint manapság,  a kortárs sem volt annyira előtérben, inkább a klasszikus festészetet és a grafikát képviselték. Az évtizedek óta működő galériák stabil művészkörrel dolgoznak, ezekbe mindig is nehéz volt bejutni. Inkább az induló galériák első három évében volt esély, mert körülbelül addig tart a lendület és a befektetési pénz, három év után saját lábra kell állnia a galériának. Az első év tele várakozással, mindenki esélyt ad mindenkinek, aztán ez az újdonság eltűnik, a művészkör megtelik, és ha a gyűjtőkörben nem tudnak szintet lépni, akkor elkezdődik a labilitás. A harmadik évre már kellenek olyan autonóm gyűjtők, akik nem azért jönnek, mert valaki ismeri őket és meggyőzte egy vásárlásról, hanem mert a galéria minősége meggyőző, és tudják, hogy amit ott találnak, az értékes.

Kiállításmegnyitó a MissionArt Galériában (fotó: Vanicsek Lajos)

A művésznek kellenek saját magángyűjtők is, vagy elég csak a galérián keresztül értékesítenie?

Ez összetett kérdés, azért is, mert a galériák színvonala és kritériumai nagyban befolyásolják egy privát gyűjtőkör szükségességét és lehetőségét. A kisebb, kevésbé ismert galériák nem járnak nemzetközi vásárokra,  csak a kiállitások alatt tudják a művészeik munkáit értékesíteni, ugyanakkor van húsz művészük, és átlagosan kétévente kerül sor valakire egy kiállítással.

Egyszerű a matek: ha kétévente egyszer eladok tízezer euróért, azt el kell osztani huszonnéggyel, és ami kijön, abból nem lehet megélni. Ez azt jelenti, hogy egy bizonyos árszint alatt mindenkinek kell magángyűjtőket fogadnia a műteremében, és ott is értékesítenie. A helyzet kicsit más a nagyobb galériáknál, ahol az egyéni kiállitásokon kívül is mozognak a művek.

A magángyűjtők milyen kapcsolatrendszeren keresztül jönnek? Előfordul olyan is, hogy valaki a semmiből megérkezik a műtermébe?

Az internetes, weboldalas, instagramos világban előfordul, de tizen-, huszonévvel ezelőtt úgy történt, hogy valaki látott, hallott valamit, ismerős hozta az ismerősét. Franciaországban huszonöt-harminc éve elindult egy népszerű mozgalom Műtermi Nyitott Napok néven: a művészek évente egyszer-kétszer pár napra megnyitották a műtermeiket;  rengeteg gyűjtő–művész kapcsolat jött így létre.

2023. május 25. Connections: Francia vállalati és művészeti együttműködések. Az esemény az Art is Business szervezésében valósult meg. (fotó: Balogh Máté András)

Milyen kapcsolatot tart a gyűjtőivel?

Szeretném, ha a műveimet önmagukért választanák, és a döntésbe semmilyen formában nem játszana bele az én személyem. De az a tapasztalatom, hogy ez most idejét múlt szemlélet, és a mai képvásárlókban – tudatosan vagy tudat alatt – szinte mindig megjelenik a szándék, hogy megismerjék az alkotót. Nemcsak arra kíváncsiak, ki van a kép mögött, hanem óhatatlanul az is érdekli őket, mennyit fog érni ez a munka a jövőben, és ennek megítéléséhez is látni szeretnék a művészt. Hiába szeretném, hogy a tárgy, a festmény domináljon, hogy a mű megállja a helyét nélkülem is, ha a másik oldalon biztonsági támpont a művész megismerése. Az évek során több gyűjtővel szorosabb, mondhatnám baráti viszony alakult ki, s a tendencia azt mutatja, hogy befektetési szempontból is jó úton járunk. Elfogadtam, hogy a munkám része az is, hogy kiállok a képeim elé és beszélek róluk.

Milyen a francia közeg?

Franciaországban is inkább a festőknek és a grafikusoknak van gyűjtőkörük, s mivel a concept művészetet, a videóinstallációkat nehezebb értékesíteni, őket támogatja az állam. Ez megosztottságot eredményezett, ellentéteket szült. Nincs kettéválasztva a kortárs képzőművészetet és a kortars, a konceptuális felé hajló művészet, holott ezek a különböző művészeti vonulatok teljesen másképp hatnak, máshogy szólnak, mást akarnak, más módon dolgoznak.

Kiállítás a MissionArt Galériában (fotó: Vanicsek Lajos)

Franciaországban a művész szociálpolitikai szerepet kapott és vállalt be. Én nem kívánok elkötelezett lenni valamilyen irányban, mert ezt élem meg úgy, hogy nem a mű dominál, nem az, ami rajta van a vásznon, hanem amit el akar mondani. Nem az én egyéni véleményem számít, beszéljen a vászon!

Hogyan tudnak együttműködni Franciaországban az intézmények, a vállalatok és a művészek?

Franciaországban minden városházán ki van írva a falra ez a három szó: szabadság – egyenlőség – testvériség. A szabadság a festő számára az a lehetőség, hogy minden időbeli és anyagi megkötöttség nélkül alkothasson, ami a mai nyugati világban nem létezik máshogy, csak úgy, ha mögötte van valamiféle anyagi biztonság, megélhetés. A gyűjtő, a galéria, az intézmény és a vállalati mecenatúra az alkotáshoz szükséges időt és anyagi hátteret tudja biztosítani. A kilencvenes évek végén arra vágytam, hogy kimenjek egy évre New Yorkba, és ne csináljak semmi mást, csak fessek. Össze kellett szednem egyévnyi tartalékot.

Kiállítás a MissionArt Galériában (fotó: Vanicsek Lajos)

Hosszú évekig dolgoztam egy olyan csapattal művészként, majd később a zsűriben, is, akik jótékonysági céllal gyermekkórházaknak készítettek kis méretű festményeket – amiket aztán jól felépített aukciókon adtak el. Az eladott tételek utáni összeg felét a gyerekkórház kapta, felét pedig a művész. Rengeteg embert megmozgató aukciókon megismertem számos gyűjtőt. Így történt, hogy a New York-i utam tervezésekor írtunk egy levelet egy pár gyűjtőnek azzal, hogy összeállítottam nyolc csomagot, különböző méretű képekből, amelyek eladása fedezi a tanulmányutamat. Meghirdettük egy hétvégére, hogy lehet jönni a műterembe a csomagokért, és mire a dátum eljött, addigra nem volt csomag, mind megvették előre. Gyűjtőim azonban igényelték a beígért műterem-látogatást, így még a látogatók is képekkel mentek haza. Fantasztikus érzés volt, és mindenki nyert vele.

Nagyon fontosnak gondolom, hogy egy művész a kommunikációjában is legyen hiteles és őszinte. A művek mögött pedig lehessen érezni az életutat.

------------

Cikkeink írásához az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást alkalmazzuk.

Nyitókép: Pető István (fotó: Vanicsek Lajos)