Az elköszönés művészete

Vezetőként minden nap megküzdünk a célkitűzések nehézségeivel a profitorientált világban. Mégis értékesebb nyomot hagyni másokban, segíteni mások fejlődésében, mint csak mennyiségi célokra törekedni. Ezt a dilemmát némelyek szorongásként, mások örömforrásként élik meg. Az alábbi történetet magam éltem át, azon keresztül elmesélem a kérdés rétegeit.

2012. július közepén a levegő már szinte megfojtott, de nem a tikkasztó hőség volt az oka, hanem készültem valamire. Pulzusom az égben, mintha nem lenne holnap, közben gyűjtöttem a lelkierőt, hogy hétéves munkaviszonyom lezárásaként Gyula, egykori felettesem elé álljak. Közöljem: útjaink elválnak, nemsokára már nem leszünk kollégák. Szívem mélyen, pontosabban egész szívemben sajnáltam, hogy így alakult. Az addigi út lezárásának szorongatása borított rám egy nyomasztó felhőt, közben pedig alakult percről perce az új út izgalma.

De még itt vagyunk a jelenben, még tart. Végső másodperceit lehet most még gyorsan, utoljára átélni, ami rövidesen néhány bekezdéssé halványul az élet naplójában, és visszanézhető boldogsággá alakul.

Körülnézek. A Duna-parti hangos élővilág körbevesz, leszorít a realitás talajára. Nem kell most sokat lelkizni. Gondolkozni kell, és rendesen, ünnepélyesen viselkedni, mert ezek a pillanatok az életben ritkán jönnek szembe.

Részletesen átbeszéltük a helyzetet, és megköszöntem a lehetőséget. Persze a közös munkát is, de leginkább a társaságot és az időt. Aztán eltelt pár hónap, és Gyula utólag így foglalta össze egy este:

„Péter, megtiszteltetés volt veled foglalkozni”.

Eltelt azóta több mint egy évtized. Neki megtiszteltetés, mondta. Nem hiszem. Nekem az, hogy így látja. Sokszor éreztem, hogy nem a legjobban szerepeltem a hét év során, mégis ezt a visszajelzést kaptam. Azóta is jóban vagyunk, és kitart a mondásának tüze.

Nem tudsz mindent kontrollálni

Más vizek folynak már a Dunán. Most már nem értem, mit kellett annyira izgulni azon a napon, könnyebben állnék egy ilyen helyzet elébe. A kocka közben fordult, mert pár éve, mióta cégvezető vagyok, tőlem kérnek időt, amikor elbúcsúznak. Szokásként megtartottam, hogy változatlanul én köszönjem meg a lehetőséget, ha már pár évig részesei voltunk egymás épülésének. Néhány kolléga kitörölhetetlen nyomot hagy a személyiségével, hozzáállásával, társaságával. Stílusával. Vág magának egy teret az univerzumban, ami megismételhetetlen, egyféle, egyszeri.

Minden nap elővesz a gondolat és a szorongás valamilyen váratlan fokozatban: vajon jól kezelem a kollégákat, vagy hol rontom el? Hogyan tudnám visszafordítani a nehezebb helyzeteket? Még időben vagyok? Az összes megtartási és vezetői bölcsességed ellenére sem értesz mindent, néha elmennek olyanok, akiknél nem számítasz rá, és akiknek a hiánya érezhető. Ez az élet rendje.

Nem vagyok az a nógatós fajta. Úgy tartom, hogy amikor egy kolléga eldöntötte, hogy máshol folytatja a karrierjét, akkor támogatni kell. Visszatartani nem kell? De, de azt előtte kell, pontosabban: kellett volna. A gondolatról, ahogy elhatározássá szilárdul, nem feltétlenül tudsz, így hangolni sem tudod. Méltatlan alkudozni, amikor ez történik.

Szálljunk helikopterrel a vezetői KPI és más mondvacsinált hívságok fölé!

A számok jók arra, hogy összegezzünk, megmérjünk. Hogy konkrétumokról beszéljünk, mi mennyi. Célokat tűzzünk ki, hogy mennyi legyen az elérendő, és mikortól jó, mi a kevés. Milyen könnyű átesni a ló másik oldalára és számszerűsíteni olyan dolgokat, amik természetszerűleg nem számszerűek! Emberi teljesítmény, csapatsiker, viselkedés, elégedettség. Értem én, meg kell próbálni skálázni, de folyton vita alakul, amint konkrét számmal akarod bemérni. Sokszor az vagy, amit – pontosabban amennyit – termelsz.

Nem akarsz egy sor lenni egy excelben?

Néha mégiscsak ide jutsz. Ez van. Profitorientált világban élünk. PPC, ROI, TCO, RPG.

Cégvezetőként sokszor töprengek, hogy mi is a célom. Minek kell teljesülnie, és mikor szabad azt éreznem, hogy „most már elég, megérkeztem”? Hogy lehet észlelni, amikor a csöndes, de pusztító kísértés, a „soha nem elég” csapdájának peremére érkezünk, és leginkább hogyan lehet elkerülni?

Renfer Péter

Kit mi hajt?

Céget vezetek, sokszor számokban gondolkozom magam is, és sok vezetőtársam teszi ezt pontosan ugyanígy. Profitmaximalizálás, létszám, hatékonyság. Folyamatok sebessége. Bővülő szelet a tortából, piaci rész növelése. Nemzetközi terjeszkedés. Pénz, darab, ügyfelek, kontaktok, mennyiségek. Főleg pénz.

„Növeltem a profitot 10 év alatt 90%-kal”. Ez a mondat más számokkal is jól tud hangzani, és máris bele van kódolva a „soha nem elég” csapdája. Nagyobb lett a valami. Ami igazából kétszer akkora vagy fele akkora is lehetne, és ki lehetne rá találni racionalizáló történetet. Négy Ferrarival nagyjából ugyanolyan életed lesz, mint nyolc darabbal vagy kettővel. Ezek önmagukban tünékeny dolgok, más is kell. 

Ebből az örvényből szálltam ki pár éve, mert találtam jobbat.

Pár évtized multis és nem multis munkakör után tiszta képet alkottam arról, hogy ha a valamiből mindig a mennyiségileg többre törekszünk, annak sosincs vége, és közben sem ad megnyugvást. Soha.

Tudok küzdeni, csak legyen értelme

Két és fél év múlva átfordítom a számlálót, és 5-tel fog kezdődni. Sosem leszek túl – nem is akarok – a fenti üzleti célok mindig magasabbra tételében. Kell a feladat, kell az új cél, fejlődjünk, nőjünk, haladjunk és értékeljük, hogy történik. Vezetem a céget, és tudva, hogy mindannyian pénzből élünk, termelni kell. Mégsem szabad itt megállni, mert ...

... ami igazán foglalkoztat: hagytam-e nyomot másokban?

Kit segítettem, hogy fejlődjön? Milyen módon vettem részt más – számomra fontos – emberek, csoportok építkezésében? Milyen ismeretségeket hoztam létre emberek között, amelyektől jobb lett az életük? Innen szeretem nézni a célokat: „Cégvezetői pályám során harminckilenc pályájához járultam hozzá, hogy szenior, önállóan döntésképes, tájékozott, tanult, elégedett embert legyen”. Ugye, hogy ez értékesebb? Ugye, hogy ezért érdemes küzdeni? Igen, tudom. A humánum létrái nehezen számszerűsíthetők, mégis számítanak a fokozatok.

Ezt vigyük magunkkal!

A konklúzió maga a történet. Akár munkaadó vagy, akár munkavállaló, illetve akár vezető vagy, akár vezetett, egy a cél. Juss el odáig, hogy amikor ex-kollégád szembe jön, ne kelljen átmenned az utca másik oldalára, hanem egy kávéhoz legyen kedvetek inkább.

A nyitóképen az egyik kilépő kollégánk elköszönő levelét mutatom (hozzájárult, hogy nyilvánossá tegyem). Amikor elköszönt, a már említett személyes „megtiszteltetés volt”-on túl minden kollégának egy kézzel írt levelet hagyott. Annyit tudok mondani, hogy szívesen. Máskor is.

A cikk írója, Renfer Péter a Nordconn HR-tanácsadó cég egyik vezetője.

-------------

Cikkeink írásához az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást alkalmazzuk.

Képek: Nordkonn