„Az ember feje kinő újra”

Néhány hónapja költözött az Amerikai Egyesült Államokba a nemzetközileg is elismert, számos díjjal kitüntetett Szász János rendező. Magyarországon nem kellett, külföldön viszont kapkodnak utána. A Svéd Királyi Színházban most is nagy sikerrel fut Gorkij-rendezése, amelyben az Éjjeli menedékhely egy lebombázott színház. A svédekkel való közös munkáról, tengerentúli megbízásairól, valamint arról beszélgettünk, feldolgozta-e már az itthoni traumákat.

Szász János (fotó: Koszticsák Szilárd/MTI/MTV)

Idén áprilisban költözött a családjával Amerikába. Mit csinál kint?

Rendezek és tanítok. Utóbbit New Yorkban az American Academy of Dramatic Artson, ahonnan Robert Redford és még számos világhírű színész indult. Washington egyik legnagyobb és legfontosabb színházában, az Arena Stage-ben pedig jövőre mutatjuk be a Pulitzer-díjas Tony Kushner Angyalok Amerikában című drámáját, amelynek én vagyok a rendezője. Tavasszal lesz a bemutató, március 24-én. 

A színház és a tanítás mellett filmezésre is jut ideje?

Ami azt illeti, igen. Alison Richman Az elveszett feleség című regényéből készítünk filmsorozatot. Az események 1932 és 2010 között játszódnak, három helyszínen, New Yorkban Prágában, és a hírhedt theresienstadti táborban. Egy fiatal, tehetséges művészről, Lenkáról szól. A lány beleszeret egy orvostanhallgatóba, aki csakúgy mint ő, zsidó. Együtt töltenek egy hetet Karlovy Varyban, és mire visszatérnek, már üldözöttekké váltak. Elszakadástörténet ez. Lélegzetelállító fordulattal. Lenka szemei különlegesen látják a világot. Rendkívül tehetségesen rajzol, az alkotás segít neki túlélni; szénnel – egyéni látásmóddal –  rajzolja le a holokausztot. Therezienstadtot, Auschwitzot. A valóságot, a poklot, amit szem még sosem látott. Ennyit mondhatok. Most válogatjuk a színészeket és keressük a helyszíneket.

Mielőtt elköltöztek volna az USA-ba, Svédországban élt három hónapig. A Svéd Királyi Színház (Dramaten) kérte fel, hogy rendezze meg Gorkij Éjjeli menedékhely című darabját. Hogy jött a felkérés?

Az előző igazgató hívott meg körülbelül három évvel ezelőtt, aki azóta elment a színházból. A mostani igazgató, Mattias Andersson megörökölt engem és élni is akart ezzel az örökséggel. Amikor az elején kérdeztem, melyik kisteremben visszük színre a darabot, hogy nézőink is legyenek, Andersson azt válaszolta, hogy a nagyszínpadon rendezzük. Meglepődtem, és igyekeztem olyan előadást létrehozni, amellyel megszolgálom ezt a bizalmat. Tavalyra terveztük a premiert, de a pandémia közbeszólt, így egy évet késtünk. Idén januárban kezdtük el a próbákat, azonban már tavaly novemberben is sűrűn jártam Stockholmba. A próbaidőszak alatt volt egy hét, amikor másodszorra is ledöntött a Covid, és távvezérléssel instruáltam a színészeket. Tizenöt-tizenhat emberrel ez kemény volt, de annak is megvolt a maga bája. 

Úgy tudom, a március 17-ei bemutatót zajos siker kísérte.  

Ez számomra is furcsa. A premier után sorra jöttek ki a kritikák, és szinte az egekbe magasztaltak. Utoljára ilyen pozitív visszajelzéseket Bostonban kaptam, 2000-ben, amikor a Kurázsi mamát rendeztem. Korábban kaptam hideget és meleget is, a dicsérettől amúgy nem szoktam olvadozni, de ez azért jólesett. Kicsit boldog voltam, hiszen Magyarországon gyakorlatilag megszűntek a munkáim.De az ember feje kinő újra. Jó volt Svédországban, nem akartam lelkileg foglalkozni azzal, mit műveltek velem otthon. Mert ha az ember elkezd azzal foglalkozni, akkor azzá válik, amivé akarják, hogy váljon. Én meg nem akarok azzá válni. 

Ön szerint minek köszönhető ez a páratlan siker?

Egyrészt nagyszerű színészekkel és szakemberekkel dolgoztam együtt. Ágh Márton díszlettervező zseniális tervet álmodott meg két évvel ezelőtt, amely ennek a gyönyörű svéd színháznak a hasonmása, csak lebombázva. A darabban ez a teátrum válik menedékhellyé. A bemutató előtt két nappal bementem az öltözőbe, és dermedten ültek a színészek. Kérdeztem, mi történt, és mutatták, hogy az oroszok lebombázták a mariupoli színházat. Az előadás így olyan szinkronicitásba került a most zajló történelemmel, hogy a legjobb tudásom és ízlésem szerint muszáj voltam mindezt „belerendezni”. Tagadhatatlan, hogy ez is fontos része a darab sikerének. Mert egy olyan előadás képe születhetett meg, ahol a svéd nézők is úgy érezték, hogy semmi sincsen olyan messze. 

Bergman széke (fotó: Szász János)

Milyen volt a színészekkel a közös munka? 

Elképesztően nagy élmény. Egy fantasztikusan szervezett csapattal dolgozhattam, amely olyan szaktudású munkatársakból állt, akik nemcsak a saját feladatukat látták, hanem az egész folyamatot. Nehéz, kemény és őszinte volt a közös munka, de mindenki tudta és érezte, hogy valami jó felé megyünk. Párbeszéd zajlott köztünk, nem az elhallgatásra alapoztunk. Ott evidens, hogy sokféle igazság létezik, és nemcsak a rendezőnek lehet igaza. Ráadásul a színészek nagy részét Ingmar Bergman nevelte ki. Sok mindent meséltek ám Bergmanról, aki erős kezű vezető hírében állt. Mindene volt a színház, és mindent tudnia kellett arról, ami a falakon belül zajlott. Megható, hogy a ma már hetvenöt éves fő kellékese is közreműködött az előadásban. Egy alkalommal felhozta Bergman kedvenc székét, de nem ültem bele. Egyébként egy magas forgószékben ücsörgött mindig. 

Milyen különbségeket lát a svéd és a magyar színészekkel való munka között? Már ha vannak különbségek.

Nincsenek igazán. Sokat működtem együtt orosz, amerikai, svéd és magyar színészekkel is, és mindenki másképp játszik a színpadon, szerencsére. Ez azonban nem nemzetiség kérdése, hanem azé, hogy milyen iskolában tanult az illető. A svédek tisztelik egymást. Nem szégyellik, ha a másik ember teljesen más, mint ők, és ez az egyik legfontosabb érték, amelyet talán a világon a leginkább Svédországban tapasztaltam. A férfiak nem szégyellik, hogy ők maguk is elmennek gyesre és egy éven át babakocsit tolnak. Nem szégyellik, ha két lány vagy két fiú kéz a kézben jár. Nem szégyellik kitenni a szivárványos zászlókat sem. Amit Magyarországon viszont szégyellnek. 

Szó volt arról, hogy magyar diákok is mehetnek majd svéd színházakba a kapcsolatain keresztül. Ez megvalósult? 

Tudomásom szerint még nem, de a svéd kulturális miniszter asszony, Jeanette Gustafsdotter a bemutató után, amikor meghívott magához, rengeteget kérdezett az SZFE lerohanásáról. Később arról is beszélgettünk, hogyan lehetne a magyar FreeSZFE-hallgatókat bevonni a kinti színházi életbe. De arról már tárgyaltak a FreeSZFE-vel, hogy miként dolgozhatnának együtt a jövőben. Svédországban pontosan tudják mi történt, követik az eseményeket.

Visszatérve az Éjjeli menedékhelyre: Ágh Mártont már említette mint a darab díszlettervezőjét, de úgy tudom, más magyar is dolgozott még önökön kívül a produkcióban. 

Igen, Bányai Tamás volt a felelős a fénytechnikáért, aki szintén nagyon tehetséges szakember. Ők is külföldön, Svájcban és Németországban élnek már. Noha mindhárman külföldön dolgozunk, ettől függetlenül nagyon szeretjük a hazánkat.

Jelenet az Éjjeli menedékhely című előadásból (forrás: Svéd Királyi Színház)

Követi, ami Magyarországon zajlik?

Hogyne követném! Nem érzem azt, hogy „ti csak csináljatok, amit akartok, mert én már eljöttem”. Odavagyok attól, ami otthon történik nagyon rosszkedvű vagyok az egésztől. Most már látjuk, hogy meztelen a király –  na de mi jöhet még? Minden napomat úgy kezdem, hogy átolvasom a magyar híroldalakat. Számomra ez fontos. Nekem senki ne mondja, hogy nem vagyok magyar! Magyar vagyok és az is maradok. Otthon viszont nem kellettem. Nem azért jöttünk el, mert kriminalizálni akartak, hanem az érzés elől. Egy ponton azt kellett mondanunk, hogy elég és ne tovább. Beállhattam volna a sorba, de nem tettem. Fáj, ami otthon történik, pedig olyan jó ország lenne! 

Sikerült valamennyire feldolgozniuk a házkutatás borzasztó körülményeit és azt az egész hercehurcát, amit itthon műveltek magukkal?

Dehogy sikerült! Még mindig PTSD-től [poszttraumás szindróma – a szerk.] szenvednek a fiaim. Megviselte őket. Minket is a feleségemmel [Bognár Gyöngyvér Jászai Mari-díjas színésznő – a szerk.] Lehetett volna ezt másképp is csinálni. Nem ránk törni az ajtót. De nem akarom, hogy erről szóljon az életem vagy benne maradjon mindez. Főleg a fiaiméiba, akik most itt kint jól érzik magukat. Nekik adtunk egy esélyt azzal, hogy kiköltöztünk. 

Mit gondol, vége lehet annak egyszer, ami itthon megy?

Ha a berlini fal ledőlt – pedig mindenki úgy érezte örökké állni fog – akkor ez a rémálom sem tart örökké.

Jelenet A nagy füzet című filmből (forrás: magyar.film.hu)

Nyitókép: Szász János (fotó: Koszticsák Szilárd/MTI)