„Az hatott rám is, ami a finn tervezőkre: a természet”

A szobrászművész és ékszertervező munkássága világszerte ismert: Popovits Zoltán alkotásait nemzetközi múzeumok őrzik, köztéri szobrait Helsinkiben, Denverben és Egerben is megcsodálhatjuk. Különleges, a hazai szobrászművészeti kánonba nehezen illeszthető alkotásaiból legutóbb a House of Lucie Galéria rendezett kiállítást, ahol Rosta S. Csaba építész munkáival dialógusban szerepeltek művei. Az egri szobrász feleségével, Hibay Éva fuvolaművésszel fogadott szarvaskői otthonukban. A művészt hat évtizedes alkotói tevékenységéről, a kultúrák felett álló szimbólumokról, és a finn természet inspiráló erejéről kérdeztem. 

Mindössze ötéves volt, amikor 1945-ben szüleivel elhagyta az országot. Az emigráció először Németországba, majd Ausztráliába, végül az Amerikai Egyesült Államokba vezette önöket. Havadtőy Sámuel gyakran használja művészetében az ajtó motívumot, amelyet többnyire az élet kínálta új lehetőségek szimbólumaként értelmez – bár ismeretes az is, hogy a művész kisgyermekként néhány évig apró szuterénben élt, és ágy helyett ajtón aludt testvéreivel és édesanyjával. Az ön alkotásaiban melyek azok a témák, motívumok, amelyek a vándorlásból, az emigrációból, a második világháború traumáiból születtek?

Nincsenek alapmotívumok. Az átélt élményekből inkább azt tanultam meg, hogy léteznek olyan dolgok, amelyek minden kultúrában eltérők, míg bizonyos képek, tárgyak, fogalmak a világ bármely pontján ugyanúgy értelmezhetők. Megtanulni, kitapasztalni e folyamatok működését – ez volt nehéz. Különösen az iskola motivált a jelenségek gyors megismerésére, hiszen mindenki tudja, milyen kegyetlenek a gyerekek az idegenekkel. A kiszolgáltatottság kényszerített a kultúrák alapos megismerésére.

Néhány visszatérő téma mégis megjelenik a munkáiban. Stilizált emberi arc, ház, kapu, piramis: mit jelképeznek önnek?

Minden kultúrának megvannak az ikonikus tárgyai, amelyek nemcsak önmagukra, hanem tágabb értelemben vett fogalmakra utalnak, szimbolikus tartalommal bírnak. Számomra a művészet lényege, hogy közvetíteni tudjam a létezéssel kapcsolatban megélt ismereteimet, tapasztalataimat a többi ember felé. A művészeti alkotás azonban teljesen elveszti a mélyebb értelmét, ha nem érinti meg a nézőt, ha nem tud kapcsolatot építeni vele. Célom, hogy olyan motívumokat találjak, amelyeket univerzálisan mindenki ért. Az átélt élmények, az emigráció, a költözések miatt igazából nem is tudom másként megfogalmazni a mondanivalómat, csakis kultúrákon átívelve.

Nem célom megijeszteni, vagy sokkolni a nézőt, de szeretném elérni, hogy más nézőpontból is elgondolkodjon a látottakon. Emiatt választok hétköznapi tárgyakat munkáimban, amelyek valamilyen módon ismerősek, és a létezés kérdését járják körül. Például itt (az előtte fekvő katalógusban a Káin háza/Ábel háza című alkotására mutat) fehér márványlapon két apró barakkra emlékeztető épületet látunk: a bronz házikókat a különálló kémény egészíti ki, amelyből füst száll fel. Ezekkel a hétköznapi motívumokkal – ház, kémény, füst – a holokauszt traumáját szimbolizálom.

Káin háza/Ábel háza, 1999 (fotó: Winfrid Zakowski)

Egy korábban adott nyilatkozata is rímel a fenti gondolatra: „Arra törekszem, hogy a szobor a nézőre egyszerre vonzón és taszítóan hasson. A téma lehet félelmetes, de a forma és az anyag szépsége a megközelítésre csábít. Ugyanígy, ha a téma magával ragadó, az anyag a taszító. Ily módon a megoldhatatlan ellentétek fenntartják a mű belső feszültségét.”Megosztaná velünk e „feszültség” fontosságát?

A feszültség fontossága, hogy ebben élünk. Ez a valóság, amellyel ki kell békülnünk. A művészet feladata, hogy illusztrálja, milyen furcsa is tud lenni az élet. Hogy mi minden férhet el bele. De a művészet célja nem a kegyetlenség bemutatása, hanem annak a szemléltetése, hogy a helyzet nem reménytelen, és hogy túl lehet élni a legnagyobb traumákat is.

Wehner Tibor megfogalmazása szerint az ön szobrai „tőmondatok”, egzisztenciális kérdésekre adott határozott, egyértelmű megnyilvánulások. Bizonyára különleges jelentéssel bírnak Mishima japán író, és a svájci pszichiáter, Rorschach számára dedikált alkotásai. Meséljen róluk!

Mishima tettével azt nyilvánította ki, hogy számára teljességgel elfogadhatatlan, ahogy a II. világháború után az Egyesült Államok kulturálisan „megszállta” a hagyományos japán szellemiséget [a japán próza- és drámaíró, költő rituális öngyilkossággal vetett véget az életének 1970. november 25-én – R. R.]. A japánok többsége primitívnek tekintette az amerikaiakat, úgy vélték, hogy lerombolják értékes tradíciójukat. Azzal, hogy Mishima rituális öngyilkosságot hajtott végre, bebizonyította, hogy a végletekig hű maradt az elveihez.

In Memoriam: Yukio Mishima, 1988 (fotó: Pekka Nevalainen)

A Rorschach-teszt [Hermann Rorschach svájci pszichiáter által kifejlesztett pszichológiai vizsgálati módszer – R. R.] tintafoltokkal képes pszichiátriai betegségeket kimutatni. A vizsgálat során használt tintafoltból a kinyitott papírlapon szimmetrikus ábra jön létre. Mivel az emberi elme erősen programozott arra, hogy a szimmetrikus formákban emberi alakot vagy arcot véljen felfedezni, a tesztalany észrevétlenül önmagáról kezd mesélni az ábra értelmezése közben. Ez a jelenség adja a vizsgálat alapját és lényegét.

Az In memoriam Rorschach című művem alapjául két harminc-negyven centiméter körüli diófa deszka szolgált, amelyekről úgy véltem, hogy látványosan fordítják majd a figyelmet a szimmetriára. A szobor kiegészítője – a hófehér párna, amelyet szintén fából faragtam ki – az installáció közepére került.

In Memoriam: Hermann Rorschach, 2016 (fotó: Winfrid Zakowski)

Életművének különösen izgalmasa alkotásai Az álmodó és a megálmodott címet viselő, madarat, egyben emberi arcot ábrázoló, 1988-ban és 1989-ben készült bronz szobrok. Mi áll a művek koncepciója mögött?

Az álmodó és a megálmodott című alkotásokat Carlos Castaneda dél-amerikai antropológus, író gondolatai ihlették. Peruban született, majd felnőttként egy mexikói indián hatására új nézőpontból kezdte el szemlélni a világot. Könyveiben nagyon személyesen, jól érthető módon számol be tapasztalatairól. A cím a sokszor megtévesztő látásmódra, a jelenségek kétértelmű, olykor titokzatos voltára utal.

A szobrok alapos vizsgálatakor észrevehetjük, hogy mindössze milliméteres különbség dönti el, hogy arcot, vagy madarat látunk-e. Az alkotásokat mozgatva hosszú időt vesz igénybe, amíg a befogadó el tudja engedni az először észlelt formát (például a fejet) és hasonlóan sok időre van szükség ahhoz, hogy felismerje a másodlagos alakot (például a madarat). Ennek oka, hogy az elménk arra van programozva, hogy a dolgokat egy meghatározott módon értelmezze. A berögzült minta olyan erőteljes, hogy ha a látvány csak kis mértékben tér el megszokottól, gyakran fel sem tűnik. Ilyenkor tesszük fel magunknak a kérdést: miért nem láttam eddig?

Az álmodó és a megálmodott, 1988 (fotó: Winfrid Zakowski)

A finn ékszermárka, a Lapponia számára tervezett, azóta ikonikussá vált ezüst sakk-készlet első darabját – a lovat – elhullott rigókoponyából alkotta. Picasso is számtalan, sokak számára hulladéknak minősített tárgyat használt fel műalkotásaihoz. Mindig is jellemezte önt ez a fajta művészi látásmód, amely másként tekint a világra, a formákra, a színekre?

A sakk-készlet tervezése idején Finnországban, az erdő közepén éltünk. Kutyasétáltatás közben figyeltem fel az elhullott rigókoponyára és egyéb kisállatok csontjaira. Apró méretük folytán váltak érdekessé számomra, hiszen az ékszertervezésnél számít a méret. Ezeket a kincseket hazavittem, rendbe tettem, majd formába öntöttem. Így tudtam felhasználni a sakk-készlet, majd más ékszerek megalkotásához.

Mennyire hatott önre a finn formatervezők letisztult stílusa?

Nem hatott rám a finn dizájn világa, nem amiatt mentem az országba, sőt nem is nagyon ismertem azt a stílust. Nem a dizájn, hanem az hatott rám is, ami a finn tervezőkre: a természet.

R+S sakkfigurák, 1990 (fotó: Winfrid Zakowski)

Művészetének tárgyalásakor leggyakrabban Constantin Brâncuși-t és Henry Moore-t szokták előképként említeni. Mindhármuk alkotói tevékenységének forrása a természet. „Nincs jobb háttér az égnél” – fogalmazta meg Moore. Mi a finn természet különlegessége?

1965-ben kerültem Finnországba ösztöndíjasként. Jól éreztem magam Amerikában, szerettem volna amerikaivá válni, és egyáltalán nem gondoltam arra, hogy az ösztöndíj lejárta után Finnországban maradjak. Azonban jött egy másfajta ébredés. Megismerhettem egy gyönyörű földrajzi adottságú, hatalmas országot. Érintetlen természet, fenyő és nyírfaerdő, több ezer apró sziget, tó, és teljes csend. A legközelebbi szomszéd is három kilométerre lakik. Elég csupán néhány hónapot eltölteni ott, hogy megváltozzon a világhoz fűződő viszonyunk. Az ott élő megélheti a csendet, a „minden a helyén van” érzését, ami csak arra vár, hogy befogadjuk anélkül, hogy véleményt kellene formálnunk róla. Gyakran nem vesszük észre, mennyire belénk van kódolva gyermekkorunktól fogva, hogy mindenről legyen véleményünk, noha erre egyáltalán nincs szükség. A nyugati civilizáció számára mára elengedhetetlenné vált a stimuláció, amely viszont elvonja a figyelmünket a valódi értékekről; a létezésről, az örökkévalóságról.

A Lapponia tervezési eszménye így hangzik: „Az ékszer ugyanazt jelentse korunk emberének, amit az amerikai indiánok számára jelentett.” Mit takar pontosan ez a törekvés?

Az ékszer célja, hogy összekösse viselőjét a környezettel, ahol él. Minden tárgy, amit az emberek viseltek, valamilyen módon összekapcsolta őket a lakóhelyükkel, egyfajta azonosító eszköz volt a külvilág számára. A természettel szoros kapcsolatban álló kultúrák a felhasznált anyagokat és eszközöket arra alkalmazzák, hogy egyértelműen erősítsék kapcsolatukat a környezettel, és az abban felfedezett örökkévalósággal.

A nyugati civilizációból hiányzik a felismerés, hogy létezik örökkévalóság. Ha ez a tudat beépül valaki gondolkodásába, onnantól kezdve képtelen ugyanúgy viselkedni, mint korábban.

Csalimadár álarc, 2016 (fotó: Winfrid Zakowski)

Az ön nevéhez fűződik az első külhoni 1956-os emlékszobor elkészítése. Meséljen erről az alkotásról!

Ahogy az egész világot, úgy engem is rendkívül megrázott a forradalom híre, és a szabadságharcot elfojtó brutalitás. Amerikában önkénteseket toboroztak, én mindössze tizenhat éves voltam akkor, de kész voltam harcolni a függetlenségért.

Az emlékpark ötlete tíz évvel később, 1966-ban vetődött fel a Denverben élő magyar közösségben (amelyben édesapám is jelentős szerepet vállalt), akik mindent elkövettek annak érdekében, hogy tisztelegjenek az 1956-os hősöknek. Az általam készített, és 1968-ban felavatott emlékmű a forradalom végkifejletét szimbolizálja: a reménykeltő indulást, a kezdeti lendületet (ahogy a szobor ábrázolja) falba ütközött és elbukott a próbálkozást.

1965-ben költözött Finnországba. Mennyire követte figyelemmel a Pop-Art európai elterjedését?

Nem igazán. Sosem akartam szobrász lenni, inkább technikai irányba készültem, repülőgép-tervező szerettem volna lenni. Kisgyermekkorom óta repülőgépmodelleket faragtam, -maketteket készítettem, egyetemet is ennek megfelelően választottam. A repülőgép-tervező szakot azonban egy év után otthagytam – rájöttem, hogy a repülőket nem „tervezik”, hanem „számolják”. A matematika nem érdekelt, így átjelentkeztem építész szakra. Ez kezdetben érdekes volt, hiszen az első években nem igazán foglalkoztunk építészettel, inkább alap tervezési feladatokat végeztünk, anyaghasználatról, dizájnról tanultunk. Minél mélyebben ismertem meg azonban az építészet kihívásait, annál idegenebbnek éreztem azt. Három év után beláttam, a művészet vonz, így lett belőlem szobrász.

Az Áldozás című alkotásában használt ólomterítő redőzése olyan, mintha valódi, finom textíliát mintázna. Mi alapján választja alkotásai anyagát?

Az Áldozás Éva tulajdonában van, ez a munkám a kedvence. Fa lábazatra helyeztem egy kicsi, négyszögletes kőkockát, amely alá szerettem volna valamilyen terítőt tenni, de olyat, amely ellenáll a hidegnek és télen is kint maradhat a szabadban. Felfigyeltem rá, hogy lehet kapni annyira vékony ólomlemezt, amelyet úgy formálhatok, mintha valódi textília lenne. Elkészítettem, és nagyon otthonos hangulatot kapott az egész mű. A kicsi négyszögletes kockát kivágtam két irányból, így lett belőle asztal, négy lábbal. Végül egy Magyarországon talált vulkanikus kődarab került az installáció tetejére, amely mindkét végét kenyérre emlékeztető formára kicsiszoltam. Ezáltal oltárrá változott az alkotás.

Áldozás, 2004 (fotó: Winfrid Zakowski)

Október 17-én ünnepélyes keretek között adta át a Hősies táj című szobrát az egri Dobó István Vármúzeumnak. Milyen gyermekkori emlékek fűzik a várhoz?

Egészen biztosan más, erősebb a viszonyom az egri várhoz, mint azoknak, akiknek Gárdonyi regénye csupán kötelező olvasmány. Egerben születettem. 1945-ben édesanyám egyetlen könyvet vitt magával az emigrációba: az Egri csillagokat. Fontosnak tartotta, hogy abból meséljen nekem magyarul. A szüleim erdélyiek. Édesapám építész volt Budapesten a háború idején. Néhány emlékem van abból az időből. Hallottam, amikor a németek felrobbantották a Lánchidat, én meg csodálkoztam, hiszen addig nem is tudtam, hogy egy híd fel tud robbanni. Szüleim hatalmas bátorságára vall, hogy nekivágtak a nagyvilágnak, maguk mögött hagyva a családot, munkát.

A Hősies táj címet viselő, rendkívül személyes hangvételű munkám 2017-ben készült. Sokáig a házunkban állt, mivel valóban fontos témát elevenít meg: úgy ábrázolja az egri várat, ahogy kisgyermekként én láttam.

A Hősies táj című mű avatásán az Egri Vármúzeumban (fotó: Balogh Tibor)

Gárdonyi regényéhez kapcsolódik A Nagy Könyv című köztéri szobra is.

2005-ben országos felmérésben keresték hazánk legkedveltebb könyvét. A kezdeményezés külföldről indult: Nagy-Britannia 2003-ban, Németország 2004-ben szavazott nemzetük legnépszerűbb olvasmányáról. A hazai olvasók közül a legtöbben Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényére voksoltak, ezért Eger önkormányzata köztéri szoborpályázatot hirdetett meg, amely győztese az én munkám lett.

A szoborcsoport egy nappali szoba enteriőrjét idézi meg: alacsony asztalka, két ülőke és a dívány, mindez kőből. A mű különlegességét az asztalon nyitva hagyott, lapjával lefelé fordított, bronzból készült Egri csillagok adja. A könyvet úgy helyeztem el, mintha olvasás közben valaki csak egy pillanatra tette volna le. Örömmel látom, hogy a helyiek használják a szobrot. Szemben van a pizzéria és az egyetem, lehet látni, hogy hol öntötték rá a Coca-Colát. Nem baj, patinálódik.

1998-ban költöztek haza Finnországból, azóta Szarvaskőn élnek, de minden évben többször visszatérnek, nem adták fel a kinti életüket sem.

Mindkét ország az otthonunk marad. Évát az egyetemi elfoglaltságai Egerhez szólítják, én pedig nem bírom a hideget. Télen, amikor Finnországban mínusz húsz fok van, és csak tíz órakor jön fel a nap, három órakor pedig már sötétedik, az embernek nincs kedve kimozdulni sem. Ilyenkor Magyarországon kell lenni!

Nyitókép: Popovits Zoltán (fotó: Winfrid Zakowski)

Lásd még:

„A látogató tapasztalataira építünk” – Interjú Novákné Mlakár Zsófiával, a Dobó István Vármúzeum igazgatójával

„Mindenben ott az öröm lehetősége” – Beszélgetés Hollerung Gáborral