„Az intézménykritika mára több szempontból intézménygyógyításba fordult át”

A Ludwig Múzeum 2025-ben tizenegy új, izgalmas tárlattal várta látogatóit: a hiánypótló válogatások mellett (mint például a Női kvóta 2) módszertani kérdéseket vizsgáló, illetve társadalmi problémákat feltáró kiállítások is helyet kaptak. Az Esterházy Art Award pályázói friss szempontokat hoztak a hagyományos kiállítótér és a műtárgy értelmezésében. A nagyvilágban zajló alkotói folyamatokról a Talált terepen – Művészeti gyakorlatok a Marcel Duchamp-díj 25 évéből és a Vihar előtt. Tajvan múlt és jövő határán című kiállítások szolgáltak érdekes nézőpontokkal. Az intézmény a kortárs művészeten keresztül folyamatos reflexióban áll változó világunk kihívásaival, így Készman Józseffel a Big Bang. Táguló gyűjteményi horizontok című tárlat kurátorával készített interjúnk során olyan témák is szóba kerültek, mint a digitális gyűjtemény fogalma, a posztkortárs értelmezése és a „white cube” múzeumok jövőbeni szerepe.

Hogyan értékeli 2025-öt?

Változatos évet zárunk. Azt szoktuk mondani, hogy Szkülla és Kharübdisz között kell hajóznunk, mivel vannak anyagi és forrásbéli korlátaink, ugyanakkor persze számos tervünk is, amelyeket szeretnénk megvalósítani. Az előző évet a nyílt vagy nyitott művészeti gyakorlatok köré szerettük volna csoportosítani. Olyan típusú kulturális gyakorlatokat kerestünk, amelyek nem csupán állításokat fogalmaznak meg – akár társadalmi vagy más relevanciát keresve a porózus „múzeum” jelszó alatt. Tehát ne kizárólag a white cube-ban érvényes művészeti állításokat, kijelentéseket mutassunk meg, hanem próbáljunk meg rákeresni olyan gyakorlatokra, amelyek túlmutatnak ezen a „romantikus” művészeszményen.

A Golden Repair. Finom illesztések és a Női kvóta című tárlatok kapcsán a társadalmi felelősségvállalás témaköre is fókuszba került, míg a Duchamp-kiállításon számos olyan művet mutattunk be, amelyek egyfajta kutatói attitűdöt képviselnek, például szociológiai vagy természeti témák feldolgozásán keresztül.

Részlet a Golden Repair. Finom Illesztések című kiállításból (fotó: Rosta József, Ludwig Múzeum)

Lehet a posztkortárs kifejezést művészettörténeti kontextusban használni? És ha igen, mik a kritériumai?

Azt hiszem, igen. Hiszen tudjuk, hogy a kifejezés Primo Levitől származik, és még a kilencvenes években híresült el, majd később, a kétezres években kapták fel. Fontos, hogy ne szakaszokban gondolkodjunk, tehát ne úgy tekintsünk rá, mint a kortárs kronológiai szakaszára, hanem inkább annak tipológiai eltéréseként. A posztkortárs a nyílt művészeti gyakorlatokra hajaz, esetleg más nyelvet használ, nem feltétlenül művészeti állításokban gondolja a fókuszát megfogalmazni. Kitekint másokra is. Általában, ha a kortárs műalkotások jelentéstartalmát szeretnénk meghatározni, azon azt értjük, hogy nyelvi beszámolóval helyettesítjük, leírjuk. A posztkortárson tipikusan olyan műveket értünk, amelyek mögé nem tudunk ilyen narratívát vagy leíró szöveget tenni. Más művészeti nyelven íródtak. Nem zárt állításokban, hanem nyitott kérdésekben gondolkoznak. A posztkortárs tehát inkább egy típus a kortárson belül.

Készman József tárlatvezetést tart (forrás: Ludwig Múzeum)

Mely témák jellemzik leginkább a posztkortárs művészetet? Mintha a környezettudatosság, a klímavédelem, az inklúzió kérdésköre különösen hangsúlyos szerepet kapna ezen alkotások körében.

Jellemzőek ezek a témák, igen. De a kategóriába tartozhatnak formalista absztrakt munkák is, amelyek nem feltétlenül ilyen kérdésekkel foglalkoznak, ám valahogy más módon szólnak a ma emberéhez, mint a kortárs művészetben megszokott munkák.

A posztkortárs kategóriát Magyarországon Beke László, néhány éve elhunyt művészettörténész, az elmúlt évtizedek meghatározó alakja is preferálta. Ő a szigorú, önmagát komolyan vevő kortársból szarkasztikusan kibeszélő aspektusban használta ezt a kifejezést. Tehát ilyen kritikai szempontból is érdemes szemlélni a posztkortárs megjelölést.

A kortárs művészetben az elmúlt évtizedekben nagyon erős intézménykritikai diskurzus indult. A 2023-ban megrendezett, Vigyázat, törékeny ∞ Handle with Care című kiállításunkkal egyidőben több konferenciát is szerveztünk, kiadványokat publikáltunk, amelyek teljesen új szempontok szerint közelítik meg e párbeszédet. Az intézménykritika mára több szempontból intézménygyógyításba fordult át. Ez a healing, a megjavítás és a gyógyítás kategória egészen új dimenziókat nyitott meg, ami engem is nagyon megihletett akár a kortárs művészet, akár a saját intézményem szemlélésekor.

Részlet a Vigyázat, törékeny ∞ Handle with Care című kiállításból (fotó: Rosta József, Ludwig Múzeum)

Milyen módszerekkel lehet ezt a gyógyítást végrehajtani az intézmények esetében?

Számos emberi tényező játszik szerepet a folyamatban. A munkatársakat nem egyszerűen véleményekkel, értékítéletekkel, kritikai állításokkal szembesítjük, hanem megpróbáljuk feltárni a viselkedési mintázatok mögött húzódó lelki struktúrákat. Ebben a folyamatban például a művész is betöltheti a moderátor vagy facilitátor szerepét az adott probléma feldolgozásában. A cél nem feltétlenül az, hogy listát készítsünk arról, mi jó vagy rossz egy intézmény működésében.

Beszéljünk az Esterházy Art Awardról! Mely szempontok emelték ki a mezőnyből az idei pályázat nyerteseit, Koós Gábort, Pap Gábort  és Vékony Dorottyát?

Azért is tartom fontosnak az Esterházy Art Awardot és az egyéb, fiatalokat megcélzó pályázatokat, mert szembesítenek azzal, hogy teljesen más a fiatal generáció művészetfelfogása. Ha körbetekintünk [a beszélgetésre a Big Bang. Táguló gyűjteményi horizontok című kiállítás termeiben került sor – R. R.] látjuk, hogy a jelentés a hagyományos műtárgyra – festmény a falon, apró installáció a térben – fókuszál. A fiatalabb generáció viszont nem kifejezetten egy adott műtárgyra helyezi a hangsúlyt, hanem sokkal inkább a műtárgyak összefüggéseit, kapcsolatait, a mögöttük lévő történeteket keresi. Fluidabb művészetképpel, széttagoltabb struktúrákkal dolgoznak.

Pap Gábornál például a felhasznált homok révén abszolút érvényesül a műalkotás elnyújtásának és fluiditásának gondolata.

Pap Gábor és műve: Isten szeme láttára (fotó: Glódi Balázs)

Koós Gábor – kitűnő felvidéki alkotó – évekkel ezelőtt direkt lenyomatokkal kezdett el foglalkozni: utcaképeket, családi környezetből ismert tárgyakat, például vaskerítést, fotelt örökít meg gigantikus méretben. Gyűjteményünkben is található tőle utcaképlenyomat. Koós Gábor ezen túlmenően 3D-s nyomtatókkal is foglalkozik, a szobrászati képalkotásba becsatolta a 3D-s nyomtatás lehetőségét.

Koós Gábor a nyertes alkotásával, melynek címe: Töredékek (fotó: Glódi Balázs)

Vékony Dorottya nagyon érdekes műfaji történetekkel dolgozik. Az ő munkássága is határterület, és szerintem ez is kicsit a posztkortársra jellemző. Nagyon sok olyan mű van, amire húsz–harminc évvel ezelőtt azt mondtuk volna, hogy dizájn- vagy iparművészet. Ha valaki Vékony Dorottya munkáinak csak azt a rétegét nézi, miszerint az csupán megfestett plexilap, lakberendezési tárgyként definiálhatná, de ugyanakkor sok megfestett plexilap már történetet mesél el.

Vékony Dorottya Kiterjesztett virágzás című, díjazott műve előtt előtt (fotó: Glódi Balázs)

Az is érdekes kérdés, hogy miként válik a használati tárgy műalkotássá.

Tavalyelőtt rendeztük meg a Fordított tárgyak című kiállításunkat, amelyben pont erre a kérdésre kerestük a választ. Ez is új jelenség: miért ne lehetne egy váza is kortárs művészeti alkotás? Mi határozza meg, hogy miként értelmezünk egy artefaktumot? Önmagában a tárgyak dolgok némák, sok beléjük zárt történettel. Emberi kontextus, kulturális környezet veszi körbe őket, ami viszont mindenképpen változik.

A Magyar Nemzeti Bank Kortárs Művészeti Gyűjteményéből Rieder Gábor válogatását tekinthettük meg 2025. március 14. és április 27. között. Kiemelne néhány művészt az Y-Profil című tárlatból?

Művészeket nem emelnék ki, sokkal érdekesebbnek tartom, hogy a Nemzeti Bank Kortárs Művészeti Gyűjteménye ezernégyszáz darabból, jórészt absztrakt munkákból áll. A válogatás szempontjából különösen figyelemre méltó volt, hogy az Y generáció – vagyis a nyolcvanas évektől felfelé születettek – ezt a művészeti nyelvet még mindig érvényesnek tekinti, újragondolja. Azt mondhatnánk, hogy ebben a stílusban nincs semmi új, szinte mintha állandó alaprajzban kéne friss tartalmat bemutatni, mégis az a tanulsága, hogy nagyon is van relevanciája. Bővítve saját eszközrendszerét a kortárs művészet szempontjából értelmezhető művek születnek. Nem üresedett ki az absztrakt képzőművészeti nyelv.

Részlet az Y-Profil című kiállításból (fotó: Rosta József)

Ön a kurátora a 2025. szeptember 5-én nyílt Bing Bang című kiállításnak, amely az 1989-es alapítás óta megvásárolt műalkotásokat új elgondolás mentén mutatja be. Meséljen az 1062 darabból álló gyűjteményről!

A Ludwig Múzeum gyűjteménye harmincöt éve épül. Az alapvető anyagi forrásaink évi néhány új műtárgy vásárlását teszik lehetővé – ez nem sok. Ezt a számot kiegészítő források, pályázatok útján tudjuk némileg növelni. A múzeum hosszú ideje jórészt fenntartásra és üzemeltetésre kap pénzt, minden más esetben (kiállításrendezés, kísérőprogram, kiadványok) alternatív forrást, támogatót, aktuális pályázatot kell találnunk.

A hazai múzeumoknak valamilyen módon képet kell adniuk a kortárs mozgásokról. Ha ezt a folyamatot egy grafikonnal szemléltetjük, az lenne ideális, ha minél sűrűbben, minél több ponton tudnánk mintát venni a művészeti „mozgásokból”. Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy évente 30–100 műtárgyat kellene vásárolnunk. Mivel az anyagi és a tárolási korlátok miatt erre nincs lehetőségünk, így elképzelhető, hogy a jövőben akár virtuálisan is gyűjtjük az alkotásokat. A minket érdeklő darabokra virtuális pecsét kerülne: tehát nem fizikai műtárgyat, hanem annak digitális mását gyűjtenénk – a képet, a dokumentációt és a portfóliót. Ha a jövőben kiállításra kerülne sor, a digitális pecsét garantálná számunkra az elsőbbséget a műtárgy kölcsönzésében. Egyelőre mindez terv, elképzelés, amely párhuzamosan alakul a múzeumok önmagukról való gondolkodásával.

Kicsiny Balázs: Munkavégzés folyamatban című műve a Big bang. Táguló gyűjteményi horizontok című tárlaton (fotó: Rosta József, Ludwig Múzeum)

Miként alakult a kiállítás kurátori koncepciója?

Az 1062 darabos tárgyállomány kevesebb, mint tíz százalékát tudjuk bemutatni egy-egy kiállításon. Ugyanakkor ez nem számít túl nagy gyűjteménynek, mégis szerettem volna valami újat mutatni. A nyári szünetben, amikor raktárfelújítást végzünk, az egykori Wunderkammerek mintájára az egy raktárban lévő nagyjából 400 műalkotást felhozzuk a kiállítótérbe, ekkor kezdődik az ötletelés. Nem gondolom ideálisnak a szubjektív kurátori válogatásokat. A Big Bang esetében is kiemelten fontosnak tartottam, hogy a művek eredeti jelentését, kontextusát és a bekerülésük okát felidézzük (ezt témaparknak hívom), majd azokat új összefüggésrendszerben mutassuk meg. A kiállítás tizenkét egységből áll. A terem, ahol beszélgetünk, a Túlon túl címet viseli, itt fotórealisztikus képeket láthatunk. Ezek a munkák a hiperrealizmussal éppen hogy túlmutatnak a valóságon: olyannyira reálisak, hogy már inkább a valóság felett állnak. E csoport érdekes alkotója Richard Estes, aki nem csupán hiperrealisztikusan, de ráadásul még tükrözve is ábrázolja a valóságot.

A Black Mirror – Utópiák, disztópiák teremben olyan műveket igyekeztünk bemutatni, amelyek vagy  megvalósult utópiaként vagy disztópiaként látják a jelenünket, illetve fordítva, utópikus vagy disztópikus gondolatokat fogalmaznak meg. Kisspál Szabolcs Utópia akkumulátor című munkája például az egykori ideológiát, a munkásmozgalom, a szocializmus vörös zászlaját mutatja be. Csakhogy mit csinál? Lebontja, majd összegyűjti, akkumulálja az utópiát.

Oto Hudec kassai művész Üvegház (Mi vagyunk a kert, 2020) című munkája azzal foglalkozik, hogy mi van akkor, ha már a globális felmelegedés hatására a világ végén vagyunk, azt feltételezve, hogy az emberiség szigetekben marad meg, és ezek a kis szigetek megpróbálják átadni egymásnak a tudást. Olyan nagy a globális hőség, hogy csak fény és hővisszaverő ruhákban tudunk létezni, kint a természetben már nincsenek élő növények. Talán már nem is vagyunk olyan messze ettől.

Fogarasi Andreas Arbeiter verlassen das Kulturhaus (2006) című munkájában a régi kultúrházak egykori funkciójának elvesztése-módosulása utáni állapotról számol be.

Az utópisztikus vagy disztópikus víziók szemlélése közben nem szabad megfeledkeznünk a mögöttük rejlő komoly társadalmi tanulságról. A hétköznapok során ritkán gondolunk arra, hogy az olyan intézmények szerepének megváltozása, mint például a kultúrház, komoly társadalmi és politikai átrendeződések lenyomatát hordozza.

Részlet a Big Bang. Táguló gyűjteményi horizontok című tárlatból. Balra a falon az újra és újra lebomló vörös zászló, Kisspál Szabolcs Utópia akkumulátor című műve, jobbra Oto Hudec: Üvegház (Mi vagyunk a kert) című alkotása (fotó: Rosta József, Ludwig Múzeum)

Ebben az évben a nőművészek kaptak főszerepet a Ludwig Múzeum tereiben. Hiánypótló tárlatokat láthattunk, mint a Női kvóta, a Golden Repair. Finom illesztések, amelyek előhírnöke a Handle with care. Vigyázat, törékeny című kiállítás volt. Férfi kurátorként miként viszonyul e női témákhoz?

Roppant fontosnak gondolom, hogy sokszínű, valid, árnyalt kulturális képet és hozzá eltérő metodológiákat, szemléletet tudjunk használni munkánk során. Furcsa lenne egy kortárs múzeum, amely nem foglalkozik ilyesfajta narratívákkal. Lényeges látni, hogy az említett három kiállítás eltérő gyökerű, közülük a Handle with care-t és a Golden Repairt fűzi szorosabb belső kapcsolat egymáshoz, esetükben a megvalósító kurátorpáros is együtt dolgozott. A Női kvóta a múzeum gyűjteményi anyagából szervezett kiállítás, amely éppen azt az örömteli folyamatot tette láthatóvá, hogy míg az alapításkor a gyűjteményi művészek elenyésző hányada volt nő, napjainkra ez mintegy negyven százalék körüli, és még így sem képezi le a társadalmi folyamatokat. Persze ebben a gondolatkörben a kvóta, a kvótázás igazából a nőművészet, a feminizmus kezdeti korszakaira utal (régiónkban például 1978-ban rendezett először művészeti egyesület kizárólag nőtagjai munkáiból kiállítást a Wiener Secession épületében), az elmúlt évtizedekben mély, kiterjedt, árnyalt diskurzus van jelen a kultúrában.

Tizenöt év után újra Tajvanról rendezett kiállítást a múzeum. 2010-ben Tajvan Calling, most a Vihar előtt. Tajvan a múlt és a jövő határán címmel. Vihar előtt állunk? És miért pont Tajvan?

A globalizáció felgyorsulása folytán az ázsiai művészek mintegy huszonöt éve jelentek meg először tömegesen, és ami fontosabb, hozzászólva a kortárs képzőművészet aktuális diskurzusaihoz a biennálékon és egyéb művészeti vásárokon, kiállításokon. Tajvan számunkra mindenekelőtt egy hipermodern kultúra, nem feltétlenül képviselte akkoriban az „egzotikus tájat”, országot, de megjelenésével mindenképpen új, érdekes régió kapcsolódott be a kortárs művészet diskurzusába, ráadásul érhetően, hatásosan. Az ország jelenleg Kína árnyékában, folyamatos geopolitikai fenyegetettség alatt él, ami a művészetükben is tükröződik. Fontosnak tartják, hogy láthatóvá tegyék a kultúrájukat, és nagyon aktívak, régiónkban Prágában van központjuk [Taipei Gazdasági és Kulturális Képviseleti Iroda – R. R.]. A kiállítás címe tehát a jelenleg zajló, kiélezett történelmi helyzetre utal, másrészt pedig szó szerint értendő, hiszen az ország életét rendszeresen zavarják meg pusztító tájfunok.

Részlet a Vihar előtt. Tajvan a múlt és a jövő határán című kiállításból (fotó: Végel Dániel)

Végül néhány statisztikai kérdés: hány látogatót fogadott 2025-ben a múzeum?

A látogatószámunk kicsivel több, mint a 2024-es: 88 ezer körül alakult. Azt is látnunk kell, hogy volt ennél magasabb és alacsonyabb is. A Covid-járvány nagyon visszavett a látogatószámunkból, megfelezte vagy inkább harmadolta azt.

Melyik kiállítást tekintették meg tavaly a legtöbben?    

A GYIK (Gyakran Ismételt Kérdések) – módszertani-múzeumpedagógiai kiállítást: 16 937-en látták. A kiemelés annyiban igazságtalan a többi kiállítással szemben, hogy közülük több 2025-ben nyílt, de idén is tart még, így a látogatók más időperiódusban számlálódnak.

A Gyakran ismételt kérdések című tárlat egyik alkotása: Szabó Eszter Ágnes Nagymamám, Zalai Imréné találkozása David Bowieval, 2020 című műve (forrás: Ludwig Múzeum)

Milyen a külföldi és a hazai látogatók aránya?

Látogatóink több mint hatvan százaléka külföldi, a magyarok nagy része pedig visszatérő vendég. Van egy képzeletbeli perszonánk, a tipikus Ludwig Múzeum látogató: 14–38 év közötti, majdnem kizárólag felsőfokú végzettségű, többnyire nő, és nem annyira a hirdetésekből, mint inkább ismerősi körből, informális csatornákból tájékozódva jön hozzánk. A célcsoportunkat 1–99 éves kor között határoznánk meg.

Milyen tervei vannak a következő évre?

Kurátortársammal, Máté Zsófiával a néhány éve indult slow life mozgalomhoz kapcsolódóan rendezünk kiállítást a sétáról. Talán nem is gondolnánk, hogy tanszékek is foglalkoznak e mozgásforma pozitív hatásaival. A Séta a kortárs művészetben kiállítás kapcsán kifejezetten szeretnénk elkerülni a „témapark” jellegű megközelítést. Aktuális felvetéseket szeretnénk tenni, amelyek aktivitásra, gondolkodásra ösztönzik a látogatót.

-----------

A Finom Illesztések – Golden Repair című kiállítás 2026. február 22-ig látogatható. További információ ITT. 

A Vihar előtt. Tajvan a múlt és a jövő határán tárlat 2026. március 29-ig tekinthető meg. További információ ITT.

A Big Bang. Táguló gyűjteményi horizontok című tárlat 2027. január 10-ig tekinthető meg. További információ ITT.

Nyitókép: Készman József (fotó: Somogyvári Ágnes)

Lásd még:

Kiosztották az Esterházy Art Award 2025 díjait – Ezzel egy időben megnyílt a legjobb huszonegy pályaművet bemutató  What We Believe In – AMIBEN HISZÜNK című kiállítás a Ludwig Múzeumban

Az EJTECH & Melkovics Tamás művészhármasa az Esterházy Art Award 2025 Közönségdíjasa

Fókuszban a nyílt gyakorlatok – Bemutatta 2025-ös programtervét a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum