Az operajátszás európai fellegvára, a milánói Scala

A Teatro alla Scala di Milano, vagyis a milánói Scala története azokba az időkbe nyúlik vissza, amikor Milánó városa és egész Lombardia a Habsburgok uralma alatt állt. A Scala tulajdonképpen „elődje”, a Teatro Regio Ducale leégésének köszönheti a létét, ugyanis Mária Terézia a lángok martalékává vált színház pótlására egy új építését rendelte el. A Santa Maria della Scala templom helyén fel is épült a dalszínház, rekordidő, egy év alatt. Milánó tehetős urai, nemesei részben adakoztak, részben a páholyok előzetes bérlésével járultak hozzá a teátrum létrejöttéhez. A klasszicista stílusú, kívülről szerénynek mondható épületet Giuseppe Piermarini tervezte, oromzatán a diadalkocsit hajtó Apollón szobra látható. 1778. augusztus 3-án tartották a nyitóelőadást Antonio Salieri A megismert Európa című operájával.

Az 1870-es évektől Milánó város tulajdonát képezi a Scala, amely elsősorban azzal lépett a világ operaházainak élvonalába, hogy falai között tartották számos verista, romantikus olasz opera ősbemutatóját, továbbá azzal, hogy a XX. század legnagyobb karmesterei váltották egymást a pulpituson és a zenei direktori székben.

A második világháborúban megsérült épület az 1940-es évek végén esett át komolyabb átépítésen. Egyesekből nagy ellenérzést váltott ki, hogy a folyosók és a falak kivételével gyakorlatilag teljesen kicserélték a belső szerkezetet, a fából készült színpadot és a zenekari árkot átépítették, mindent korszerűsítettek. 

A Scala négy emeletet, két galériát, 2300 nézőtéri ülőhelyet, 146 páholyt foglal magában. Immár kétszáznegyvenhét éve kiemelkedő társadalmi esemény, a koncertnaptár igazodási pontja az évadnyitó előadás, amit hagyományosan a város védőszentje, Szent Ambrus napján, december hetedikén tartanak.

A milánói Scala épülete (fotó: Marco Brescia)

Az 1880-as, ’90-es években a nagy ősbemutatók korszaka köszöntött a Scalára. Olyan híres operákat mutattak be itt először, mint Verdi Otellója, a Nabucco, A lombardok, a Trubadúr, Rossini Hamupipőkéje, Bellini Normája. A XX. századba Giacomo Puccini műveivel lépett a dalszínház – az Edgar, A köpeny, a Pillangókisasszony, a Bohémélet, a befejezetlen Turandot zeneszerzője sok esetben felülmúlta a nagy előd, Verdi népszerűségét. És ha végignézzük azoknak a dívóknak és díváknak a névsorát, akik számára a Scala-beli fellépés felért egy mitikus beavatással az opera szentélyébe, azt látjuk, hogy szinte mindannyian az olasz operairodalom két legtöbbet játszott klasszikusát, Verdit és Puccinit részesítették előnyben, tartották a repertoárjukon Beniamino Giglitől Enrico Carusóig, Giuseppe De Stefanótól Luciano Pavarottiig, Maria Callastól Monserrat Caballéig.

A legnagyobb karmesterek, díszlettervezők, rendezők életrajzából nem hiányozhatott, hogy átestek a Scala-beli tűzkeresztségen. Dirigensként, zeneigazgatóként Arturo Toscanini, Claudio Abbado, Riccardo Muti, Leonard Bernstein, Herbert von Karajan, tervező-rendező minőségében Franco Zeffirelli, Luchino Visconti, Ezio Frigerio személye nyomta rá évtizedeken át a bélyegét a teátrum művészi szellemiségére. 

A Scala Toscanini művészeti igazgatása alatt élte első fénykorát. A direktor kivívta a gazdagok haragját, mert megszüntette a vagyonosok örökletes jogát a páholyokra, demokratizálta a jegyárakat, hogy minden társadalmi réteg operaélményhez jusson. Diktatórikus karmester hírében állt, megkérdőjelezhetetlen tekintély volt.

1968 és ’89 között Claudio Abbado művészi irányvonala fémjelezte a dalszínházat. Zenésztársai, közönsége rajongtak érte, mindenki számára hozzáférhetővé tette a zenét, nem ritkán kockáztatott kevésbé játszott művek – köztük Ligeti- és Kurtág-darabok – bemutatásával. Abbado halálát követően Riccardo Muti vette át a zeneigazgatói stafétabotot. 

A francia Stéphane Lissner az első nem olasz állampolgárságú művészeti igazgatóként írta be a nevét a Scala történetébe. A 2010-es évek első felében Daniel Barenboim volt a főzeneigazgató. Alexander Pereira, a Salzburgi Fesztivál korábbi igazgatója, majd Dominique Meyer rendező vette át a művészeti igazgatást.

A Scala négy-öt évenként vált vezetőket, jelenleg a velencei La Fenice-ből érkezett Fortunato Ortombina a művészeti vezető, aki mellett Riccardo Chailly, Abbado egykori asszisztense tölti be a zeneigazgatói pozíciót.

Kétségkívül Maria Callas volt a Scala királynője, legnagyobb tragikája, dívája, aki miatt a neorealista Luchino Visconti operarendezésre adta a fejét. A görög énekesnő Verdi A szicíliai vecsernye című operájának női főszerepével debütált a legigényesebb milánói közönség előtt, 1951-ben. Páratlan tehetsége olyan produkciókban csúcsosodott ki, mint a Norma. A legtöbbet énekelt szerepei a Traviata Violettája, Az alvajáró és nem utolsósorban a Tosca voltak. A Vissi d' arte ária személyes művészi hitvallásaként ragyog az emblematikus Scala-beli lemezfelvételen.

Callast mély barátság fűzte ahhoz a rendezőhöz, Franco Zeffirellihez, akivel a legnagyobb művészi magaslatokat élte meg Milánótól a Covent Gardenen át a Metropolitan Operáig. Tíz év ragyogás jutott Maria Callas osztályrészéül a Scalában, viharos magánéleti és színpadi érzelmekkel, kivételes jelenléttel. 

Két magyar szopránt is a világhírnév kapujába repített, amikor a Scala mágikus színpadain debütálhatott. Sass Sylvia a Manon Lescaut címszerepében elsőrendű hangi és drámai adottságaival vívta ki a közönség és a kritikusok tetszését. A továbbiakban Puccini Triptichonjának két művében is fellépett (A köpeny, Angelica nővér) forró tapsokat begyűjtve.

Harminc éve Rost Andrea is magáénak tudhatja azt a névelős megjelölést, ami korábban egyedül Maria Callast illette meg: La Rost. 1994-ben Riccardo Muti karmester és zeneigazgató a megfelelő Gilda „keresésében” volt a készülő Rigoletto-produkcióhoz. Eljutott hozzá a magyar énekesnő híre, aki éppen Drusillát énekelte Salzburgban, a Poppea megkoronázásában. Odautazott hát, és a Festspielhausban meghallgatta Rost Andreát, aki azon túl, hogy megkapta Gilda szerepét, egy éven belül ünnepelt sztárként tért vissza A varázsfuvola premierjén. Kirobbanó sikerrel énekelte később Susannát, Violettát, Desdemonát – az utóbbit a Scala tokiói vendégjátékán.

A 2000-es éveket egy minden korábbinál jelentősebb renoválással kezdte meg a Scala, a felújítás miatt három évig sem próbák, sem előadások nem zajlottak a falai között. Az akusztikától a lámpaparkon át a színpadig modernizálták a berendezéseket. És nem utolsósorban újításként egy külsős olasz cég részvételével kialakítottak egy elektronikus librettórendszert annak érdekében, hogy előadás közben olasz és angol nyelven is olvasható legyen az operák szövegkönyve. 

A 2004-es újranyitás alkalmából ismét elővették Salieri A megismert Európa című művét, amelyet az 1778- as megnyitón játszottak először.

1997 óta speciális formában, magánjogi alapítványként, nonprofit szervezetként működik a Scala. Opera- és balettelőadások, koncertek, illetve egyéb produkciók szervezésével a zeneművészet terjesztését tűzte ki célul Itáliában és külföldön. A közösség zenei nevelése, a zenei, művészeti, technikai és szakmai örökség megőrzése, a társadalmi és kulturális célú kutatások elősegítése is a dalszínház profiljába tartozik. Az olasz zenei kultúra jelképévé vált intézmény külföldi turnétevékenysége több mint negyven országra és százhatvan projektre terjed ki. A kulturális turizmushoz való hozzájárulása, a tágabb értelemben vett gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok fejlesztése miatt Milánó város, valamint a turisztikai és a gazdasági minisztériumok kiemelt támogatását élvezi. A Milano per la Scala egyesület keretében magánszemélyek és vállalatok több tízmillió euróval segítik a nagy hírű intézményt. A jegybevételekből származó évi 38-40 millió euró hozzávetőlegesen a teátrum összköltségvetésének egyharmadát teszi ki.

Emellett világmárkák és helyi cégek tartoznak a milánói dalszínház rendezvényeinek  szponzorai, támogatói közé. A hivatalos partnerek sorában megtalálható a Rolex, az Allianz, az American Express az Intesa SanPaolo Bank, a Ferragamo divatmárka, a Bellavista lombard pezsgőmárka, a Caffé Borbone, a Zielinski&Rozen parfüméria. A Teatro alla Scala hűséges partnere a BMW Italia, 2002 óta a színház hivatalos szállítójaként, 2005-től pedig az évadbeli nyitóelőadások állandó partnereként. 2016-ban a BMW Csoport centenáriuma és öt évtizedes olaszországi jelenléte alkalmából, a Scala fővtámogatóivá váltak. Felkarolták a 2014-ben elkezdett, Nagy operák kicsiknek elnevezésű projektet, amely az opera- és koncertközönség új generációjának a kinevelését szolgálja. A Scala falai között az elmúlt tíz évben több tízezer diák tekinthette meg  az operarepertoár egy-egy neves darabjának gyermekbarát dramaturgiával rövidített változatát.

A cikk először a 2025 szeptemberében kiadott, Olaszország kulturális és üzleti életével foglalkozó nyomtatott lapszámunkban jelent meg.

Nyitókép: Teatro alla Scala (fotó: Marco Brescia)

Lásd még:

Itália – a művészet otthona – Bemutattuk olasz lapszámunkat

Alpesi hegyek és napsütötte partszakaszok ölelésében – Barangolások Észak-Olaszországban

Az olasz néplélek arcai – Szenvedély, család és az „édes élet” öröksége

Az állam kultúrafinanszírozó szerepe – Így csinálják Olaszországban

„Antonioni a király, Fellini az Isten” – Máté Judit újságíró mesél az olasz film fénykoráról

Egy ízig-vérig magyar européer művészeti vállalkozás Olaszországban: Umbriai Magyar Köztársaság – Beszélgetés Péterfy-Novák Évával és Péterfy Gergellyel