Azért a víz az úr

Napjainkban egy szimfonikus zenekar vezetőjeként hajlamos kicsit olyanná válni az ember, mint egy folyton viharban manőverező, a puszta túlélésért harcoló aprócska hajó kapitánya: Oldalvitorlát behúzni! Kormánylapátot kikötni! Mentőcsónakot előkészíteni! Eközben pedig eltévesztjük a valódi célt, elfelejtjük, miért is szálltunk vízre, legfőképpen pedig azt, hogy hová tartunk és miért.

Felül a gálya

Élj izgalmas időkben! – habár ilyen kínai átok valószínűleg nem létezett az ókorban, mindenesetre korunkat jól leírja, hiszen az egymást érő válságok – fogalmazzunk úgy – frissen tartják a kultúrával foglalkozók reflexeit (is). A klasszikus zenei ipar hazánkban leginkább talán a németországihoz hasonló szerkezetű: néhány nagy együttes és intézmény, számos közepes vagy kicsi zenekar, vidéki operatagozat és egyetemi kar, illetve szakközépiskola alkotja az érrendszert, amely ellátja a lakosságot klasszikus zenei élményekkel. A közös pont az állam: a németországihoz hasonlóan nálunk is hetven-száz százalékban állami források tartják életben ezt a nagyjából száz éve fejlődő struktúrát. A rendszer erőssége szokás szerint egyben az Achilles-sarka is, a kiemelkedően magas arányú állami dotáció (az USA-ban ez az arány egy-két százaléko) nehéz időkben életben tudja tartani (lásd Covid), ugyanakkor egy mozdulattal likvidálhatja is az általa táplált szereplőket (lásd független színházak). A viszonylag magas intenzitású állami szerepvállalás az elmúlt években hozzájárult egy kétségtelenül erős, már-már aranykorként aposztrofálható szimfonikus zenekari kultúra létrejöttéhez, ugyanakkor a kiszámíthatatlanság, a források elosztásának örökös kérdése és a rendszer fenntarthatósága körüli bizonytalanság egyre nehezebbé teszi a közép- és hosszú távú tervezést, és drámai mértékben sebezhetővé teszi az immár középvállalati büdzsével és foglalkoztatotti létszámmal működő együtteseket. Ebben a helyzetben érdemes megvizsgálni, hogy mire is való egy szimfonikus zenekar, és milyen valós igények kielégítésére vállalkozhat szép, ámde viharosnak ígérkező századunkban.

Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?

Sokszor elhangzik, hogy a magas művészet sosem tud a piacról megélni, és hogy az államnak (értsd: adófizetőknek) kötelessége fenntartani a művészeti ellátórendszert. A két állítás olyan gyakran hangzik el, hogy szinte mózesi törvényként tekintünk rájuk, most mégis vizsgáljuk meg az igazságtartalmukat, mert az alapállításaink helyességén múlhat a végén az egyenlet helyes megoldása is.

Történelmileg azt látjuk, hogy a művészek minden korban támaszkodtak egyes kiválasztott társadalmi szereplők segítségére: Lobkowitzok, Hatvanyk és Nadezhda von Meckek nélkül talán a Beethovenek, József Attilák és Csajkovszkijok élete és munkája is másképp alakult volna. Ugyanez elmondható az együttesekről is, amelyek főúri pénzek és ambíció nélkül nemigen jöhettek volna létre. Változást csupán a polgári réteg kiszélesedése és a nemesi ízlés leszivárgása hozott a jóval népesebb harmadik rendbe: a XIX. század már jól ismeri az üzleti alapú színház és operaüzemeltetést, sőt – ahogy Berlioz turnéinál láthatjuk – a zenekari működés is piaci igényeket kielégítve, „magas” művészetet kínálva meg tud már élni a piacról. Persze ne áltassuk magunkat: amit Berlioz kínált, az korának legprogresszívebb, legizgalmasabb kulturális terméke volt, egy akkor mainstreamnek számító műfajban, hisz a polgárság épp csak ráébredt, hogy a főurak úri huncutságát, a szimfonikus zenekart immár ő is meg tudja fizetni, ha elég szép számmal gyűlik össze az egyre nagyobb termekben.

Alul a víznek árja

A mába ugorva elmondhatjuk, hogy a mai szimfonikus zenekar egyik akkori feltételnek sem felel már meg: sem nem újdonság az elérhetősége, sem nem tartozik a kulturális mainstreambe a koncertlátogatás, sőt, maga a zenehallgatás is erős válságát éri (lásd háttérzene és aktívan hallgatott zene viszonya). Ugyanakkor a kevés „értő” számára egyértelmű, hogy a zeneművészet területén felhalmozott és kiválogatott javak az európai civilizáció alapvető, identitásképző elemei, és művészi minőségben úgy viszonyulnak a mainstream átlagos színvonalához, mint Michelangelo Piétája a Bundás Jézushoz. Ezek alapján helyben is vagyunk, a mózesi törvények mehetnek a kőtáblára. Aprócska szépséghiba, hogy szintén a történelem azt mutatja, hogy a művészet koronként változott, méghozzá legerősebben a felhasználók igényei szerint: főurak zárt körben operát óhajtanak hallgatni? Monteverdi megoldja. Polgárlánykák körében divatos a klavírozás? Haydn, Mozart, Beethoven megírja hozzá a szonátát. A rendszer támogatja és a nép is szívesen veszi a kórusmozgalom elterjedését Magyarországon? Kodály nyomán mindenki kórusokat kezd írni. Szóval, van összefüggés, és ha nekünk, klasszikuszene-„értőknek” legfőbb hivatásunk, hogy hőn szeretett hajónkat, mely tömve van elmúlt korok megőrzendő kincseivel, biztonságos kikötőbe juttassuk, nem árt, ha megismerjük a víz és a hullámok természetét, amin manőverezünk. Ez az allegória persze sántít, hisz jobban belegondolva a feladat nem az, hogy rejtett kikötőkbe lapátoljuk az aranyat, hanem hogy biztonsággal ülhessük a hullámokat – azok legnagyobb megelégedésére – egyszóval meg kell ismernünk a tenger természetét, hogy a kincsek, amiket szállítunk, ne csak megőrződjenek, de hasznosulhassanak is.

A kérdés nem úgy szól, hogy mit szeret hallgatni a nép, hanem hogy mire van szüksége. Ez a kulcskérdés akkor, ha az üzleti gondolkodásról beszélünk a kultúrában, hiszen üzletileg akkor lehetünk sikeresek, ha valós igényeket elégítünk ki. És itt nem arról van szó, hogy (csak) számítógépjáték-zenéket kell játszani tizenéveseknek, vagy Omega-koncerten közreműködni hatvanasoknak. Igényen a még nem artikulált igények is értendők – és épp ezek a legfontosabbak számunkra.

Mindenki szereti a klasszikus zenét – csak még nem tud róla

Ha távolabbról nézzük, a zenekar nem a zeneművek élő előadására szakosodott alkalmi társulás. Sokkal inkább a társadalom egyfajta ideális makettje: magasan képzett, szakmájuk iránt maximálisan elkötelezett, egyénileg motivált emberek hierarchikus társulása, amelyben – jó esetben – az egyéni ambíciók magas társadalmi elismertség és folyamatos pozitív visszajelzés mellett élhetők meg, miközben a termék, melynek előállításában részesek a muzsikusok, csakis így, szorosan – ráadásul flow állapotban – együttműködve születhet meg. Ha így tekintünk rá, a szimfonikus zenekar önmagában is termék, nem csupán az általa előadott művek révén válik azzá, és éppen ez az üzleti értékesíthetőségének kulcsa. Az üzleti szemlélet és a társadalmi szerep itt találkozik: ha az ideális társadalom makettje a zenekar, akkor egyfajta terápiaként mutatható fel a válság egyre változatosabb tüneteit produkáló nyugati civilizáció számára, amolyan régi, újra felfedezett gyógyírként vagy módszerként, ami reményt adhat arra, hogy egy atomizált társadalom is képes „magasabb” cél érdekében újra együttműködni, és erre a pofonegyszerű és egyértelmű példát éppen ez az ósdi, pókhálós organizmus, a szimfonikus zenekar szolgáltatja. Ami egyébként (és mellékesen) játszhat Omegát és számítógépjáték-zenét is, ha megtalálja az utat potenciális közönségének legfőbb vágyához – ami szorosan összefügg ugyanezen közönség legfőbb hiányával vagy fájdalmával is. Ekkor szinte mindegy, hogy mit is játszik neki, mert maga a zenekar funkcionál gyógyírként, amire szüksége van a fogyasztónak, költeni fog rá, hiszen valós hiányból fakadó szorongását oldja ezzel.

Íme az ajánlat

Az egyik legkelendőbb árucikk a jövőben az értelem és a szorongáscsökkentés lesz – bármi, ami valósnak érzett értelmet ad a napok eltöltésének, bármi, ami csökkenti az újra (a történelem során már sokadszor) felhorgadó világvége-szorongást: ezekre lesz igény, és lesz pénz is. Ezt a valós igényt kiszolgálva lehet valódi, az államtól független reneszánsza a szimfonikus zenekarnak (vagy színháznak vagy tömegsportnak, tulajdonképpen mindennek, ami az együttműködés modellje), és ezt a valós igényt kihasználva teljesíthetjük be titkos kis missziónkat, hogy átvigyük a szerelmet (Beethovent, Bartókot, Ligetit stb.) a túlsó partra. Mert ne legyenek illúzióink: az állam jelenleg éppen támogatja a „magas” kultúrát, de ezáltal el is szigeteli kissé, az elosztás kiszámíthatatlan, és a sokszor nem fogyasztói szempontjai miatt torzítja az együttesek közötti versenyt, nem ösztönöz a valós társadalmi igények feltérképezésére – kissé olyan hát, mint az afrikai nemes asszonyok nyakán hordott egyre csak sokasodó aranykarikalánc: viselőjét egyszerre teszi gazdaggá és kiszolgáltatottá urának és parancsolójának, a férfinak, aki egy mozdulattal nem csak vagyonától, de életétől is megfoszthatja őt. Bármiben is reménykedünk, az állam kétféleképp tehet: ad vagy nem ad pénzt a kultúrára, mindkettő mellett lehet érvelni. Akinek viszont a művészet mindennapi kenyere és gyógyszere lett, annak nincs választása: költeni fog rá. Nehezedő időkben is, válságban is, politikától függetlenül. Maslow piramisának lépcsőfokai közt a habarcsot sajnos nem nevesítették, pedig ez az, ami az egész építményt tartja: az élet értelmébe vetett hit és a szorongás leküzdése. A mi ajánlatunk pedig éppen ezekről szól.

Hámori Máté karmester, az Óbudai Danubia Zenekar művészeti vezetője.

-------------

Cikkeink írásához az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást alkalmazzuk.

A képeken Hámori Máté (fotó: Emmer László)