by Bodnár Judit Lola 2021. ápr 25.

„Azok tudják megőrizni a kvalitásukat, akik nem állnak be semmilyen sorba”

Vidovszky Györggyel az ír színházi szcéna sajátosságairól, a járvány hatásairól és a függetlenség fontosságáról beszélgettünk.

Két ország, két szakma. Vidovszky György rendezőként és drámapedagógusként is elismert, és nemcsak magánemberként, szakmailag is kétlaki: családjával Írországban él, ott és Magyarországon is tanít és rendez.

A kulturális élet kis szünetet leszámítva egy éve tetszhalott állapotban vegetál. Írországban és Magyarországon is dolgozik – mennyire tudja ezt most megtenni ott és itt?

A magyarországi rendezői munkáim vagy elmaradtak, vagy halasztódtak a következő évadra. Van egy teljesen kész előadásunk Nyíregyházán, ami „csőre töltve” várja, hogy színpadra állhasson, van olyan, a kecskeméti Cirókában, aminek a próbafolyamatát félbe kellett hagynunk a szigorítások miatt, olyan is van, a Kolibri Színházban, amit eleve úgy terveztünk, hogy júniusban kezdjük a munkát, és bízunk benne, hogy meg is tud majd valósulni, ősztől repertoárra kerülhet az előadás. Írországban éppen a doktorimat írom, ami szerencsés időzítés, mert ezt olyankor is lehet csinálni, amikor az ember kénytelen otthon ülni. Írországban egy évvel ezelőtt leállt minden, és Magyarországgal ellentétben itt nem is indult újra, nem volt feloldás, nem volt nyitás. Az pedig, az írországi színházi szisztémából adódóan a legtöbb esetben nem megvalósítható, hogy egy színház a saját régi előadásait streamelje, vagy az aktuális előadásaira várja a közönséget online, ez itt nem nagyon működik. Arra vár mindenki, hogy talán az ősz folyamán újranyitnak a színházak, és visszamehetünk dolgozni.

Hogyan hidalják át az intézmények ezt az időszakot?

Itt egyetlen színháznak, az Abbey Theatre-nek, az itteni Nemzeti Színháznak van épülete és éves költségvetése. Az összes többi befogadó színház: rendelkezik technikával, színpaddal, nézőtérrel, és mindig más-más társulat előadása látható. Nincsenek társulati színészek, egy úgynevezett társulat leginkább egy művészeti teamből áll – minden egyes produkcióhoz szerződtetnek színészeket és társalkotókat, és ameddig az adott produkció létrejön, addig ezeknek az embereknek van munkájuk. Így aztán ezek a művészek beleestek abba az általános segítségnyújtásba, amit Írország minden olyan embernek biztosít, akik a korlátozások miatt nem tudnak dolgozni. Ez az apanázs forintra átszámolva nagyon jó összeget jelent, de még az itteni életkörülményekhez képest is teljesen megfelelő, ha jól tudom, háromszázötven euró hetente, ami – főleg ha valaki nem egyedül lakik – elegendő arra, hogy ne kelljen feladni az albérletet, és tudjon enni-inni. Ez már egy éve így történik, így ezek az emberek túlélnek.

Az oktatási tevékenységét tudja most folytatni?

Ebben a tanévben a Dublini Egyetemen, ahol doktorizom, a járvány miatt csökkentették az indítandó kurzusok számát, és a színházi mesterkurzust, amiben óraadó voltam, most nem tartják meg – ezért is koncentrálok most a doktorimra. A feleségem nem magyar, a fiam is Írországban nevelkedett, itt szocializálódott. A rendezői tevékenységem viszont elsősorban nem itt van, így az ingázás mindig a családról való lemondással járt nekem. Az ír színházi, különösen a gyerek- és ifjúsági színházi piac annyira kicsi, hogy elég ritkán lehet előadást létrehozni, ebből megélni nem nagyon lehet. Ahhoz, hogy többet tudjak itt lenni, fontos, hogy többet tudjak tanítani, ezért kezdtem el a doktorit is.

A magyar és az ír finanszírozási rendszer miben különbözik?

A fő finanszírozó szerv az úgynevezett Arts Council, ami olyan, mint, mondjuk, nálunk az NKA. Ez egy független szervezet, amihez lehet pályázni működési és produkciós összegekre. Annyi különbséget érzékelek a magyarországi pályáztatási rendszerhez képest, hogy itt – mivel más állami forrás nincsen –, ha egy társulat pályázik egy előadás megvalósítására, akkor valóban annyi pénzt kap, amennyiből azt létre lehet hozni, nem úgy, mint otthon, ahol a pályázók általában a kért összeg ötven százalékát kapják meg. Vannak magánmecénások is, de ők inkább nagyobb rendezvényekbe, nem különálló produkciókba szállnak be. Például itt minden ősszel megrendezik a Dublin Theater Festivalt, ami egy kéthetes nemzetközi színházi fesztivál, amelynek a legutóbbi időkig az Ulster Bank volt a fő támogatója – gondolhatjuk, hogy óriási összeggel. Az elmúlt tíz-tizenöt évben egyáltalán nem tapasztaltam, hogy bármiféle politikai-ideológiai széljárásnak megfelelően kellene pályázni, témát választani: a produkciók igényessége és az alkotók előélete határozza meg, hogy valaki mennyire sikeresen tud pályázni.

Fotó: Jászai Mari Színház, Prokl Violetta

De aszerint, amit már említett, nem csak a finanszírozás tér el.

Persze. Itt, ha valaki megkap egy összeget a produkciójára, abba beletartozik az is, hogy bérel valahol egy próbahelyet – nagyon sok ilyet lehet találni Dublinban. Mivel ezek a színészek általában nem játszanak más előadásban, ezért a próbaidőszak nem nyúlik olyan hosszúra, mint nálunk. Néhány hétig próbálják az előadást a próbahelyen, majd az úgynevezett főpróbahéten – ami inkább három-négy nap – a produkció beköltözik abba a színházba, ahol majd játszani fogják. Hogy egy előadás meddig marad műsoron, az attól függ, hogy abból a pénzből, amit a produkcióra kaptak, mennyi időre bírták kibérelni a színházat, illetve, hogy a megállapodásuk hány hétre szólt. Elkezdik játszani az előadást minden nap, hétvégén matinéban is kétszer, illetve még a premier előtt tartanak három-öt nyilvános főpróbát, ezt nézik meg a kritikusok. Ha esetleg nincs sikere az előadásnak, nem jön a közönség, bizony akkor is ki kell fizetni a színháznak a bérleti díjat addig, ameddig megegyeztek, és fordított esetben, ha olyan sikeres a produkció, hogy még három hét után is sorban állnának a nézők, akkor is le kell állni vele, mert már költözik a színházba a következő produkció. Nagyon pici az esélye annak hogy egy produkció bármikor visszatérhet, és a közönség újra láthatja, hiszen ahhoz újra pályázni kell, valahol meg kell őrizni a díszletet, az pénzbe kerül, újra meg kell egyezni a színészekkel, akik ki tudja, mikor érnek rá legközelebb, és kérdés, hogy akkor újra lesz-e érdeklődés az előadásra. Ami még előfordulhat: egy produkcióval eleve turnéra is pályáznak, és ha ügyesek, akkor nem csak írországi turnét tudtak megszervezni. Itt válik fontossá az, hogy nincsen nyelvi korlát: lehet vinni az előadásokat Angliába, Amerikába, Ausztráliába, így, ha valaki nagyon ügyesen és kitartóan menedzseli a produktumot, évekig tud működtetni és eltartani egy kicsi társulatot egyetlen egy darabbal.

Ez a rendszer eléggé felértékeli a színházi menedzseri szakmát.

Így van, a társulatok gyakorlatilag ilyen menedzserekből állnak, akik persze színházi alkotókból válnak azzá. És ha már a szakmák: Írországban színészetet ugyan lehet tanulni, de nem egyetemi szinten. Tehát aki itt ezt komolyan veszi, az jellemzően átmegy Londonba. Viszont egy szakmát nagyon komolyan vesznek és tanítanak is: a világítástervezést. Ez Magyarországon még nagyon gyerekcipőben jár, az itteni világítástervezők azonban egészen rendkívüliek.

Apropó képzés: Magyarországon éppen „átalakul” az egyetemi színházi képzés, és sok fiatalban megkérdőjeleződött a további út. Ön szerint merre tudnak ők most elindulni?

Azt gondolom, ha valakiben erős volt az elhatározás, hogy ezt a szakmát akarja tanulni, akkor ezt valószínűleg nem tudja megtörni, hogy a világ ilyen kihívások elé állította. Sőt ebből a tapasztalatból sokat lehet tanulni. Ez a szakma eleve nagyon sok függetlenséget kíván, és azok tudják megőrizni a maguk művészi kvalitását is, akik nem állnak be semmilyen sorba. Az, hogy a közeljövőben olyan szempontokat kell mérlegelnünk a döntéseinkben, amelyek attól is függnek, hogy mit várnak el, vagy mi az, amitől nem ütjük meg a bokánkat, nagyon szerencsétlen ügy. Volt már ilyen a történelemben, és most megint ezzel kell szembesülnünk. És még valami: az egyetemfoglalás alatt nagyon sok fiatal színésszel találkoztam, akik olyan színházakban játszanak, amelyek – úgymond – politikai ellentétben állnak egymással. És ezek a fiatal színészek egymást szeretve tervezték a jövőjüket, fittyet hányva azokra az ellentétekre, amelyeket mesterségesen alakítottak ki körülöttük. Én abban bízom, hogy ezek a fiatalok maguk mögött tudják hagyni ezt a lehetetlen helyzetet.