„Bármelyik kockámról órákat tudnék beszélni, de az a kép kell, ami önmagában elég és nem kell hozzá semmiféle kommentár”
– Beszélgetés Hajdú D. András fotográfussal
Hajdú D. András specialitása az emberközpontú dokumentarista fotográfia, a mögöttes történet érdekli, fotóesszéiben emberi történeteket, rajtuk keresztül a világot mutatja meg. Nyolc éve követi dr. Hardi Richárd szerzetes szemorvos misszionárius munkáját Kongóban, 2019-ben dokumentumfilmet forgatott a doktor mindennapjairól Szemtestvér címmel. A kongói anyagból nyílt kiállítása Cataracta – Múlóban a sötétség címmel a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum PhotoLab galériájában szeptember 10-éig látható.
Évekig fotóriporterként, szociofotósként dolgozott, jelenleg szabadúszó fotós, emellett a Budapesti Metropolitan Egyetem fotóriporteri tagozatának óraadó tanára. A Magyar Sajtófotó Pályázaton harmincöt díjat nyert, három alkalommal a nagydíjat. Háromszor nyert Pécsi József Ösztöndíjat, 2013-ban a Robert Bosch Alapítvány ösztöndíját, továbbá kétszer a Hégető Honorka multimédia-nagydíjat nyerte el. Hemző Károly-díjas (2013). Minőségi Újságírásért díj (2018). Kongói sorozatával 2020-ban a rangos Pictures of the Year International pályázat második díját nyerte el „Local News Picture Story” kategóriában, melynek 2015-ben első díjasa is volt. Olyan megrendelők számára dolgozik, mint a National Geographic, az NRK norvég közszolgálati TV, a Telegraph, a Politico, a Forbes, a Bloomberg, a Financial Times, az ENSZ és a Tages Anzeiger. A herszoni kisfiú ikonikus képe tavaly bejárta világsajtót.
Cataracta (fotó: Hajdú D. András)
Háromszor töltött hosszabb időt Kongóban, az első képek és hírek 2015-ben jelentek meg itthon Hardi doktor munkájáról, 2019-ben pedig egy varázslatos és megrendítő filmet forgatott a misszióról. Mi volt a kiállítás mostani apropója?
Tavaly ismét kimentem Kongóba, de az új anyagaimat igazából eldugtam. Mindenki arra kapacitált, hogy készítsünk ebből egy könyvet, úgy gondoltam, hogy minél kevesebbet osztok meg ebből, annál exkluzívabb lesz a történet. Azután keresett meg Kopin Katalin azzal, hogy szeretné, ha lenne ebből egy kiállítás – és itt a lényeg: igazából azt sem tudtam, hány képem van Kongóból. Mindig idővákuumban voltam, gyorsan átválogattam az anyagot, kiemeltem harminc kockát, a többi pedig „el lett felejtve”. Amikor Kata megkérdezte, mi van a tarsolyomban, megörültem a kérdésnek, mert tökéletes apropó volt arra, hogy újra átválogassam az egészet, és hogy tovább tudjak lépni a könyvvel is. Kiderült hogy hatvanezer kép készült, ami extrém sok, befogadhatatlan mennyiség, úgyhogy először leszűkítettem négyezerre, majd ötszázra. Időt kerítettem rá.
A rostálás kapcsán az idő múlásával tetten érhető valamilyen esztétikai, szemléleti vagy technikai változás a saját elvárásait illetően?
Ez nagyon izgalmas kérdés, de alig tapasztaltam ebben változást, talán mert volt egy alapválogatásom, így kilencven százalékban fedte egymást a nyolc évvel ezelőtti és a most kiválogatott anyag, aminek az a trükkje, hogy általában elég pontosan tudom, hogy mit szeretnék viszontlátni. Egy témáról van akár száz kocka is, én pedig az egyetlent, a legmegfelelőbbet keresem, attól függően hogy kiállítás, könyv vagy publikáció lesz-e belőle.
Cataracta (fotó: Hajdú D. András)
Angol szak után fotós képzésre jelentkezett, a beadott munkái láttán Féner Tamás azt mondta, hogy nincs kérdése, egyből felvette. Milyen szemléletű képek voltak azok?
Akkor még szinte semmit sem tudtam a fotográfiáról, a kollégám segített nekem. Az a munkám a 2-es villamosról szólt, megálltam a Jászai Mari téri végállomáson egy ablaknál, és azt fényképeztem, ami ott történt, az ott kibontakozó minidrámákat. Három napot töltöttem ezzel, vártam, hogy történjen valami. Szuper kis anyag állt össze. (Komolyan lelkesednék, ha a diákjaim az első kiküldött helyszíni munkájukként ilyesmi anyagokkal jönnének vissza.) Mindenesetre sorsdöntő volt, abban a pillanatban tudtam, hogy ez nekem fontos.
Ezek szerint már akkor is volt egy konceptuális szál a munkájában, nem egyszerűen szép dolgokat keresett.
Nem akarom a street fotózást ekézni, kétségtelenül érdekes visszanézni hetven év múlva városrészletekre, ruhákra vagy arra, hogy így csókolóztak a sikátorban, de az, hogy nem tudunk róla semmit, nekem nem komfortos. Azt szoktam mondani, hogy ha előveszek bármilyen képet, amit saját indíttatásból csináltam, arról órákat tudok mesélni. A hátteréről, hogy milyen kapcsolódási pontjai vannak. Mert elképesztő történetek vannak mögötte, ami izgalmassá és sokrétűvé teszi az egészet.
Cataracta (fotó: Hajdú D. András)
A Cataracta-sorozatok között gyógyulástörténeteket is látunk – mennyire komponál és tervez fejben előre?
Nagyon kevéssé. Inkább időt hagyok a befogadásra, arra, hogy szépen lassan összeálljon. A kongói anyagnál nyilvánvaló volt, hogy Hardi doktor hétköznapjai adják majd a keretet, de hogy mi lesz a fő szál, azt nem tudtam előre, csak azt, hogy szeretnék gyógyulástörténeteket végigcsinálni. A doktor élete, a műtétei, az utazásai már eleve kirajzolják a történetét. Ha ebbe be tudok hozni még pluszszálakat, az jó, de ha nem jön össze vallási vagy bármilyen okból, vagy egyszerűen csak nem engednek közel, vagy nem alkalmas a hely, az alapszál akkor is működik. Ilyen szempontból kitalálom előre, úgy megyek ki, hogy van néhány ötletem. Ha eleinte még nem látom át tökéletesen a közeget, el kell tölteni benne egy bizonyos időt, ami viszonyítási alapot ad. Így volt ez Kongóban is, de így volt, amikor prostituáltakat fotóztam és megértettem, hogy pontosan mi a stricik szerepe az életükben, hogyan függenek tőlük, hogyan tartják sakkban a stricik a nőket családdal, gyerekkel. Innentől kevésbé lehet mellébeszélni és általánosságokkal takarózni. Ha ezekbe az ember belemegy, új világok tárulnak ki. Százmillió kérdésem lesz, és ha van rá lehetőségem, akkor ez tágítható, egy csomó új nézőpont nyílik meg. Engem ez hajt.
Cataracta (fotó: Hajdú D. András)
Közel menni, bevonódni a háború, a mélyszegénység, a természeti katasztófák, a prostituáltak, a kongói vak gyerekek kapcsán – ezek, súlyos és kockázatos dolgok. Hogyan lehet mindezt elbírni, kezelni?
Idővel ezt is meg lehet tanulni. Az első éveim nagyon nehezek voltak éppen emiatt, mert ezek a történetek velünk maradnak, kísértik az embert. De egy idő után jobban el tudtam távolodni, azt mondtam valakinek nemrég, hogy nem vagyok kíváncsi minden történet végére. Nem akarom mindet végigasszisztálni, mert nagyon nehezek. Az első tíz évemben általános fotóriporteri munkát végeztem sok szocióval, amik nem voltak túl mélyenszántóak, aztán öt év az abcugnál [az abcug.hu megszűnt 2019-ben – a szerk.] tele súlyos történetekkel, ami igazán sok volt. Ilyen szempontból nem is volt baj, hogy véget ért. Alkati dolog, engem ez megvisel, de úgy látszik, hogy el nem pusztít. Nem treníroztak erre, de az ember idővel rájön, hogy hogyan kell profi módon viselkedni. Az a munkám, hogy elhozzam a legpontosabb képet. Akkor és ott azzal vagyok elfoglalva, hogy hogyan tudom a legpontosabban elmondani amit szeretnék; hogy mindent visszaadjon, ami körülöttünk van; hogy ott legyen a fókusz, ahol kell; ne legyenek zavaró dolgok benne. Ilyenkor az ember nem azon gondolkodik, hogy mit érezhetnek ott a szétbombázott épületben. Átérzi, de arra figyel, hogy ne lépjen olyan helyre, ahol leszakadhat alatta az erkély. Ott képes vagyok hideg fejjel dolgozni, de utólag előfordul, hogy elragadnak az érzelmek és kiborulok, ami teljesen normális. Benne vagyok a szoció világában tizenöt éve, száz vagy inkább tízezer dolgot tudok róla, nem fogok egyszerű válaszokkal vagdalkozni, olyasfélékkel, hogy „menjen el dolgozni”. Ugyanez igaz az ukrán háborúra. Ha valaki elmegy tapasztalni, látni és megélni, utána teljesen más batyuval éli az életét.
A herszoni fiú (fotó: Hajdú D. András)
Hogyan jön össze egy ilyen nagy projekt, milyen források, utak, technikák adódnak erre?
Kerestem platformot, ez volt a Natoinal Geographic, ahol azt mondták, őket ez borzasztóan érdekli, csináljam meg, és ha jó, akkor örömmel megveszik. Ez nem egy újság kritikája, hanem egy üzletember nézőpontja: ha hozol valami jót, megveszem, ha nem, meghagyom magamnak a lehetőséget, hogy udvariasan megköszönjem, de ne kérjem. Ez már nem az a régi világ, ahol megbíznak egy anyag elkészítésével: itt egy téma, menj ki Kenyába, Tanzániába, így képzeljük el, itt a fizetésed érte, hazajössz és publikáljuk. Ez egy fordított helyzet. Ha bejön, akkor annak, amibe került, a negyedét tudjuk állni. Ezek a projektek alapvetően a konyhapénzből indulnak. Itt egy jó együttállás volt, lehozták az anyagomat, kaptam honort a NatGeótól, mellette dolgoztam egy rövidet az European Press Agencynek (EPA), csináltam egy mellékanyagot az akkori Magyar Nemzetnek. Sokféle dolgot próbáltam beletuszkolni, hogy nulla közelébe jöjjön ki, persze nem jött ki, inkább sok mínusszal, de az évek alatt ki tudja termelni a költségeit. Kaphat az ember ösztöndíjakat, jobb munkákat, mert minőségi anyagokat hoz létre, de az elején, amikor kölyök, baromi nehéz, mindenki a vérét szívja, és mindenféle olyan lehetőséget kap, amiben alig van pénz. Nagyon sok munkát csinálunk, én is, a kollégáim is, ahol pusztán a lelkesedés visz keresztül a történeten, de ennek nem így kellene működnie. Nyilván azért is keresünk külföldön munkát, mert ott megfizetik, a járulékos költségeivel együtt, és nem kezdik a nulladik percben azzal, hogy kifizetjük a benzint, de nem fizetjük ki az üzemeltetést. Amikor az ember dolgozik, nem azon kellene közben töprengenie, hogy még hány munkát kell megcsinálnia ahhoz, hogy az élet működjön. Mert nemcsak elköltök egy csomó pénzt arra amin dolgozom, hanem itthon ezalatt még a bevételem is kiesik. Ez egy milliós hobbi, amire üzletemberként tudok tekinteni, és közben bízom abban, hogy hosszú távon megtérül, és nem csak anyagilag, mert ez minden rétegében, emberileg, szakmailag fontos történet.
Enteriőrfotó a kiállításról (fotó: Deim Balázs)
Mára szinte túlcsordul a hazai berkeken, annyi helyen jelennek meg anyagai a világban.
Azért ez túlzás, igazából szeretnék sokkal többet dolgozni Magyarországon, de alig van erre lehetőség és hazai platform. Tizenöt éven át online portáloknak fotóztam, nagyon jól lehetett kommunikálni a közönséggel, értékes anyagokon dolgoztunk, nem volt semmilyen politikai nyomás rajtunk, azt csináltuk, amit fontosnak láttunk. De ezek a platformok vagy ellehetetlenültek, vagy bezárták őket, és azt a típusú munkát, amit én fontosnak, hasznosnak és értékesnek tartok, még ha van is rá igény, nincs aki finanszírozza. Boldog lennék, ha hazai megrendelőknek magyarországi témákkal tudnék készülni, de az eszközparkomat is nehezen tudnám fenntartani azokból a honoráriumokból, amiket Magyarországon fizetni szeretnének. Az én munkamódszerem az – és ezt Kongó esetében is lehet látni –, hogy minőségi anyagokra minőségi időt kell szánni. Az ember először befogad. Ha ez három-négy-öt nap, akkor annyi. Meg kell érteni, miről szól a történet, meg kell fejteni, hogy ezt hogyan lehet képben, szövegben, videóban, bármiben megcsinálni, megvágni, megszerkeszteni, megírni, publikálni. Ezek munkás dolgok, amikre végképp nincs platform, pénz, és igény. Az elvárás az, hogy nulla forintból csináljunk valami elképesztően jót, baromi gyorsan. Pedig minőségi idő kell hozzá, elkötelezett emberek, nyugalom gondolkodni és dolgozni. Annak idején Magócsi Márton és Szurovecz Illés kollégámmal az abcug.hu-ra csináltunk egy anyagot a magyar középosztályról. Az elképesztően értékes anyag, amiből érdemes volna szintén könyvet csinálni, mert egy korszak hiteles lenyomata. Három hónapnyi munkát tettünk bele, hihetetlenül izgalmas történet, de senki nem fogja finanszírozni. A magyar szociofotózásnak ma nincs műhelye – de van hagyománya, aminek egyszer értéke lesz.
Hardi doktor és Hajdú D. András (fotó: Deim Balázs)
Mit tud mondani a diákjainak, számukra milyen lehetőségek adódnak most?
Ami az én indulásomhoz képest alapvető változás, az a print lapok, a nyomtatott sajtó kikopása, és az online légüres térré válása. Ezzel elmentünk egy illusztratív irányba, és ejutottunk oda, hogy egyszerűbb ingyenes stockfotókat használni, mint valódi képeket. Luxussá vált a munka, amit csinálunk. Azért nehéz fotográfusokat képezni húszéves kor környékén, mert olyan keveset tudnak még a világról, hogy onnan nem könnyű elindulni. Ha felnézek egy tetőre nyáron, ahol negyven fokban dolgozik egy ács, akkor rengeteg kérdés eszembe jut, nekik talán semmi, mert még nem építettek házat, nem kellett gyémántbányát fotózniuk Kongóban negyven fokban – ami nem baj, de ezek nagyon fontos tapasztalatok ahhoz, hogy legyen valami viszonyítási alapja az embernek. Akkor könnyebb lesz a következő történetbe beleállnia, ha már átélt hasonlót. Azért is vállaltam be sok mindent, mert látni akartam, meg akartam élni ezeket a történeteket. Tudni akartam, hogy Hardi doktor hogy a túróba bírja ki, hogy huszonnyolc éve ilyen klímában és közegben él.
Lásd még:
------------
Cikkeink írásához az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást alkalmazzuk.
Nyitókép: Hajdú D. András (forrás: Hajdú D. András)
Szenvedélyesen szeretjük a kultúrát, a művészeteket és a stratégiai gondolkodást. Ez ingyen van. A lapkiadás és az online magazin működtetése azonban pénzbe kerül. Kérjük, ha teheti, támogassa az Art is Business hiánypótló munkáját!