Bőségesen megtérül minden támogatás

Kovács Nimród – disszidensként – a budapesti Rákóczi útról került Amerikába. Pályája a legismertebb New York-i reklámügynökségektől a kábeltelevíziós világon, a Discovery Chanel megalapításán, az HBO magyarországi sugárzásán, a UPC elnöki székén át saját egri cégéig, a Kovacs Nimrod Wineryig ível. 2016-ban az év gasztroborászának választották, tavaly a nemzetközi VinAgora versenyen két terméke is aranyérmes lett. NJK márkajelű borai mellett arról híres, hogy nagy művészet- és művészbarát, továbbá lelkes műgyűjtő.

(Nimród olyan közvetlen, barátságos ember, akivel egyszerűen lehetetlen magázódni. Erre, valamint több évtizedes ismeretségünkre való tekintettel az interjúban is tegeződünk. Bocsássa ezt meg nekünk, kedves Olvasó!)

A szépség iránti fogékonyságot otthonról hoztad, édesanyád babadoktor és -gyűjtő volt, egy kis babamúzeumot is működtetett Szentendrén.

Doktorálta és öltöztette is a babákat. A mamám és a nagymamám nagyon ügyes kezű varrónő volt. Miután apámat kirúgták az ügyvédi állásából, a mamám babajavítással és babaruha-varrással keresett egy kis pénzt a családnak. Olyan hasznom is származott a varrástudományból, hogy amikor srácként rock & roll-rajongó lettem, különleges, menő rockos szereléseket varrtak nekem. Mindig szerettem művészek és művészetbarátok között mozogni, vonzott a világszemléletük, a nyitottságuk. A művészet életismeretet ad, rajta keresztül fel lehet fedezni olyan dolgokat is, amik nem evidenciák, magunktól nem jutnának eszünkbe.

A kultúra Amerikában is szerves része volt az életednek?

Egyetemistaként beleszerettem a reklámszakmába, és egy New York-i reklámcégnél volt az első munkahelyem. A reklámok elkészítésében, bármiről legyen is szó, nagy szerepe van a kreativitásnak, úgyhogy már akkor is sok művész vett körül. A barátaim is fogékonyak voltak a kultúrára. New York az egyik leggazdagabb művészeti életű város a világon, nagyszerű színházak, koncertek, kiállítások vannak ott, jártam is sok helyre. Budapesten is rengeteget megyünk színházba a párommal, Dorottyával. Mindent látunk a Katonában, az Örkényben, majdnem mindent a Radnótiban, nézzük Pintér Béla, Orlai előadásait, néha megyünk a Vígbe vagy a Pestibe, a Jurányiba, mindenféle alternatív színházba, támogatunk művészeket is. Otthon, Amerikában nemrégiben arról beszélgettünk egy műgyűjtő barátommal, hogy mennyire elszálltak a kortárs képek árai. Anno személyesen ismertem Andy Warholt és Keith Haringet, akik reklámgrafikusként kezdték a pályafutásukat. Ma Warhol olaj-tempera képei ötven–hetven millió dollárt érnek! Haring graffitiharcosként indult: metróállomásokon, matt fekete papírral letakart hirdetőtáblákra rajzolt fehér krétával. Ha felbukkant egy rendőr, a kezével gyorsan letörölte a krétavonalakat, merthogy a falfirka büntetendő volt. A metróban kísérletezte ki a stílusát, ott dolgozta ki az ötleteit. Ma az ő művei is brutális árakon kelnek el a piacon.

Milyen műtárgyakat gyűjtesz?

Festészetben a XIX. század második fele, a XX. század első fele érdekel, szeretem a portrékat, és az utóbbi időkben egyre jobban kedvelem az önarcképeket. Az arc a lélek tükre, nagyon érdekes ránézni, hogyan látta magát például Schönberger Armand Ripplivel (Rippl-Rónai Józseffel), Berény Róberttel, Frank Frigyessel vagy bármelyik más művésszel szemben. De legalább ilyen érdekes egyazon művész különböző korszakaiban készült önarcképeit nézni. Különös látni például a tragikus sorsú Czigány Dezső lelki állapotait. Pszichésen nagyon beteg ember volt, megölte a családját, majd magát is. A Bibliától kezdve imakönyveken át mindenféle vallásos könyvet is gyűjtök. A minőségi értékük vonz. A reneszánsz előtt a művészek főleg az egyháznak dolgoztak, hosszú időn keresztül az igazi, nagy művek vallási témájúak voltak. Ezeken kívül régi fotókat is gyűjtök. Gyönyörű beállítások vannak a képeken. A műtárgygyűjtés és -kereskedelem nagyon szubjektív világ, és keményen átverik azt, aki nem ért hozzá. Dorot tyától kaptam ajándékba egy festménybecsüs tanfolyamot, amit el is végeztem, és nagyon büszke vagyok rá. Azt is megtanultam, hogy a művészet az életről, a műkereskedelem viszont a pénzről szól. Ami divatos, annak a minőségétől függetlenül fölmegy az ára.

Gyémánt László festőművész a barátod. Az ő képeit is gyűjtöd?

Én vagyok a legnagyobb Gyémánt-gyűjtő, ezt Laci is elismeri. Sok képem van tőle, az amerikai lakásomba is kivittem jó néhányat, hogy amikor jönnek a barátok, kicsit villoghassak a magyar művészet kvalitásával. Nagy híve vagyok Laci festészetének, és barátként is nagyon szeretem őt.

Aukciókra jársz?

Járok, vagy küldök magam helyett valakit. Érdekes az árverések pszichológiája. Úgy kell elképzelni, mintha a vár legfelső szobájában élne egy gyönyörű királylány, akiért meg kell küzdeniük a lovagoknak. Titokzatos lány, alig látható, de mindenki azt gondolja, hogy meseszép. A lovagok felveszik a harci pózt, elkezdenek licitálni, fölmegy az ár mondjuk százmillió dollárra. Leütik. Aztán meglátják a lányt, és az, aki százmillió dollárt költött rá, nem meri beismerni, hogy nem szép. A következő menetben már alapár a százmillió dollár. Óriási lecke, hogy egy bizonyos összeg fölött nem szabad beleszereni semmibe. A műkereskedőknek az a céljuk, hogy transzba ess, bármennyit megadj egy alkotásért. Az ismert és kvalitásos művészek árfolyama legalább olyan jól, ha nem jobban emelkedik, mint a tőzsdei vagy hasonló befektetéseké, de tudni kell, meddig szabad elmenni, mert x összeg fölött már nem fér bele a hosszú távú portfóliófejlesztésbe.

Kölcsön szoktad adni a képeidet kiállításokra?

Igen, egy nagyon szép Czóbel-önarcképem éppen egy szentendrei kiállításon van. 1919-ben, az expresszionista időszakában Németországban festette Czóbel, és eladta Amerikába. Onnan került Magyarországra (ahol eddig soha nem volt), a Kieselbach Galérián keresztül hozzám. Egy szintén nagyon szép Ziffer Sándor-önarcképem pedig hamarosan megy egy veszprémi kiállításra. Szívesen osztom meg a műalkotásokat.

Fontosnak tartod, hogy a forprofit szféra a művészetek, a művészek mecénása legyen?

Abszolút! Amikor a UPC-t vezettem, Eszenyi Enikővel és Orlai Tiborral csináltunk legalább hat-nyolc előadást, amivel jártuk az országot. Jó volt együtt lenni. Támogattuk Charlie-t, Demjén Rózsit és sok más művészt is. Főleg vidékre vittük el a produkcióikat, mert azt gondoltuk, hogy ott ritkábban találkozhat velük a közönség, mint Budapesten.

A jó érzésen kívül miért érte meg a UPC-nek, hogy beszállt Eszenyi és Orlai előadásaiba?

Üzleti megfontolás is fűződött hozzá, mert olyan városokba utaztunk a produkciókkal, ahol a UPC kábelei voltak. Vittük a kollégákat, a baráti körüket, meghívtunk politikusokat, megmondóembereket. Az előadások után egy kis fogadáson találkozhattak a nézők a művészekkel, jobban megismertük egymást. Erősen hiszek abban, hogy az üzeletembereknek is érdekük jó kapcsolatokat ápolni. A forprofit cégeknek több klientúrájuk van. Először is a tulajdonosok, akiknek a pénzét fialtatjuk. A második kört a kuncsaftok alkotják. Fontos, hogy érezzék: nemcsak jó szolgáltatást vásároltak, hanem pluszértéket is kapnak a cégtől. A harmadik klientúra: a dolgozók. Jó érzés, ha olyan cégnek dolgoznak, amely amellett, hogy korrekt és sikeres, művészi alkotások révén különleges élményekben részesíti őket. A negyedik klientúra, a város, a kerület közössége szintén érezze úgy, hogy társadalmi felelősséggel bíró egységként adunk valami pluszt. Szerintem akkor sikeres egy cég, ha mind a négy klientúrának megfelelő értéket produkál. Ha ezt meg tudja csinálni, hosszú távon is jól fog működni.

Magyarországon egyelőre kevés cégre jellemző ez a szemlélet, pedig a recept egyszerűnek tűnik: amit megtehetünk, tegyük meg azért, hogy legalább egy kicsivel jobban érezze magát mindenki!

Pontosan! Nem minden topmenedzser fogékony erre, de nekem mindig is meggyőződésem volt, hogy még a relatíve csekély összegek, apró segítségek is sok-sok pozitívumot hoznak. Nem kellenek feltétlenül milliók. Bármilyen támogatás, amit megengedhet magának egy cég, bőségesen megtérül jóindulatban, jó kapcsolatrendszerben.

A borászati céged támogat valamilyen kulturális projektet?

Igyekszünk olyan projekteket támogatni, amikhez személyes kötődésünk is lehet. Amellett, hogy évek óta támogatjuk a Bátor Tábort, egy egri zeneiskolának szoktunk pénzt adni hangszervásárlásra. Néha megkérjük a gyerekeket, hogy adjanak egy kis koncertet a borászatunkban, ez a „fizetség”.

Fotó: Busák Attila

Megjelent: 2019. április