Brand és művészet

Az ügyvéd szerint irodájuk üzleti tulajdonosai közt az átlagosnál magasabb a művészetek iránt érdeklődők aránya. Az Oppenheimnél többen maguk is alkotnak, dr. Barcza Mihály pedig szenvedélyesen gyűjti a hazai kortárs művészek alkotásait. Ezzel is szeretné a fiatal magyar tehetségeket támogatni.

Ügyvéd, de közgazdaságtant is hallgatott, tudtommal elvégzett egy szemesztert a SOTE általános orvosi karán is, emellett érdeklik a művészetek, és az Alapítvány a Magyar Színházakért felügyelő bizottságának elnöke. A sokoldalúságnak előnye, hátránya is van? 

Mindig is érdeklődő, kíváncsi ember voltam. De az is meglehet, hogy az élet formált ilyenné. Sosem voltak problémáim a tanulással, a készségtárgyak is mentek, emiatt valóban nehéz volt elköteleződnöm. Különösen úgy, hogy a pályaválasztásom időpontja 1988-ra esett, amikor már érezhető volt, hogy összeomlik a rendszer, amiben addig éltem. Valóban nagyon más pályán mozogtam, mielőtt jelentkeztem a jogi egyetemre, ami tulajdonképpen apám ötlete volt. Azt mondta tizenhét éves koromban: „Fiam, nem érzem, hogy megtaláltad azt, amire rászánnál egy életet. Fontold meg a jogi egyetemet, az egy nyitott pálya!” Én pedig hallgattam rá. Így lettem joghallgató.

Barcza Mihály (fotó: Torma Beatrix)

Mik érdekelték még?

A szegedi Radnóti Miklós Gimnázium biológia-kémia tagozatos osztályába jártam, ami akkor egy speciális társaság volt, az ország bármely részéből lehetett oda jelentkezni, a felvételi eredménye alapján válogattak össze bennünket. Ott éreztem életemben először, hogy igazán a közegemben vagyok. A képzés hangsúlya a reáltárgyakon volt, és engem akkor a biológia érdekelt a leginkább. Az iskolámban, különösen a tagozatos osztályban, rendkívül magas szintű oktatás folyt, annyira inspiráló szellemi közeget később, a jogi egyetemen sem találtam. Életem meghatározó barátságainak egy része is akkor köttetett, és ezek a mai napig kitartanak. Az osztálytársaim többsége orvos, matematikus vagy vegyészmérnök lett.

Évekkel később megpróbálta az orvosi egyetemet is. Miért?

Életpályaváltásnak szántam. Negyvenkét évesen, miután megalapítottuk és sínre tettük az Oppenheim Ügyvédi Irodát, úgy éreztem, felelősséggel dönthetek arról, hogy mivel foglalkozzak életem hátralévő részében. Azt gondoltam, a jogi pályán mindent kipróbáltam, ami igazán érdekelt, és mindent elértem benne, amit Magyarországon elérhetek. Az orvostudományt közel éreztem magamhoz,  és idősebb koromra  konvertibilisebbnek véltem annál, mint amivel addig foglalkoztam és jelenleg is foglalkozom: a vállalatfelvásárlások jogánál. A középiskolai tanulmányaim pedig remek alapot kínáltak ehhez. Hat hónap alatt, munka mellett készültem fel a felvételire és az ismételt érettségire úgy, hogy előtte huszonöt évig nem volt a kezemben sem biológia-, sem kémiatankönyv.  Így lettem – tudomásom szerint – a második világháború utáni Magyarország egyik legidősebb orvostanhallgatója, ami – bár utólag visszatekintve „sabbatical” maradt – fantasztikus tapasztalás volt. [A sabbatical egy hosszú idejű, legalább néhány hónapos, fizetés nélküli szabadság, amelyet a kiégés ellen vesznek igénybe egy cég csúcsvezetői vagy aktív tulajdonosai – a szerk.]

Felsmann István: Ikertornyok, legókép (fotó: Barcza Mihály)

Csalódott az orvoslásban is, ezért hagyta ott az egyetemet egy szemeszter után?

Nem, nem csalódtam, nem is csalódhattam, hiszen az orvosi első évfolyamain nem orvoslás zajlik, hanem az orvoslás tárgyának, az emberi szervezet felépítésének és működésének elmélyült megismerése. Az történt, – amivel nem kalkuláltam a jelentkezésemkor –, hogy megszületett a kisfiam,  és elég hamar rádöbbentem, hogy választanom kell közte és az egyetem között. Az orvosi tanulmányok nem vethetők össze a jogi egyetem követelményrendszerével, az orvosin naponta, hétvégén is tanultam. Ha végigcsinálom, akkor kimaradok a kisfiam életének legalább három évéből, és ezzel sem neki, sem az anyukájának, sem önmagamnak nem tudtam volna elszámolni. Úgy éreztem, ha medikus maradok, biztosan elveszítem a fiamat. Így az orvosi egyetem megmaradt életem egyik szellemileg leginspirálóbb kalandjának.

Roskó Gábor: Apád ideges. A kép mellett egy Kozma Lajos épületdísz látható (Fotó: Torma Beatrix)

Az ügyvédi pályát csak az édesapja miatt választotta? Vagy nemes eszmék is motiválták: küzdeni az ártatlanok védelméért, a társadalmi igazságosságért?

Sosem voltak ilyen illúzióim a jogi pályával kapcsolatban, de ezt a küldetést emlékeim szerint a jogi egyetemen sem tanították. A jogról mint tudományról vagy hivatásról mindössze annyi elképzelésem volt anno, amit apám említett: nyitott pálya, rengeteg lehetséges kimenettel. A jog a jogot szolgálja, nem a társadalmi igazságosságot. Mint társadalmi alrendszert nem az igazságos–igazságtalan, hanem a jogos–jogtalan ellentétpárja szervezi. A kettő pedig nincs mindig átfedésben. A jogalkotó, így a  politika feladata a kettő között (jog/igazság) fenntartható összhangot teremteni. Ha egy rendszer hosszú távon számottevően igazságtalan, előbb-utóbb meg fog bukni, mert társadalmi feszültségeket teremt. Eleinte az ügyvédi pálya meg sem fordult a fejemben, mert 1990-ben, amikor a sorkatonai szolgálat után elkezdtem az egyetemet, az ügyvédi hivatás zárt pálya volt, szinte csak politikai vagy családi összeköttetésekkel lehetett bekerülni, az én felmenőim között pedig nem voltak jogászok. Apám mérnök volt, anyám családjában  – amíg a családi emlékezet ellát – kereskedők voltak. Az ügyvédi pálya „numerus clausus”-át csak 1993-ban oldották fel, és még akkor sem gondolkoztam abban, hogy ügyvéd legyek, leginkább a közgazdaságtan érdekelt a jogi egyetemen.

Várnai Gyula: Területi egyensúly (fotó: Barcza Mihály)

Tizenhat éve hűséges partnere az Oppenheim Ügyvédi Irodának. Ebben a szakmai közegben mégiscsak otthonra talált?

Az Oppenheim pezsgő intellektuális közeg, kiemelkedően tehetséges emberekkel, sokkal több nekem, mint egy ügyvédi iroda vagy egy munkahely. Sok tekintetben érzem egyfajta otthonomnak. Ebben bizonyosan közrejátszik az is, hogy nemcsak alapító tag, de az Oppenheim induló üzleti koncepciójának egyik megalkotója is voltam. A csapat a világ egyik legjobb ügyvédi irodája, a Freshfields Bruckhaus Deringer budapesti „legénysége” volt. Amikor az alapító tagok keménymagjával meghoztuk azt a döntést, hogy a saját utunkat járjuk, a versenytársaink úgy néztek ránk, mint akik önként állnak a bitófa alá. Az akkori kicsit csodálkozó, kicsit lesajnáló/hitetlenkedő versenytársak nagy része ma már más nevet visel. Mi pedig Magyarország megkerülhetetlen jogi piaci szereplője maradtunk Oppenheim név alatt is. A modell, amit elsőként és önszántunkból, hideg üzleti megfontolásból valósítottunk meg a magyar ügyvédi piacon, azóta számos követőre talált. Ez is igazolja az akkori üzleti filozófiánk helyességét és időtállóságát. És maradt bennünk kakaó, az Oppenheimmé alakulásunkat követő tizenöt év után is. Az egyik első ügyvédi iroda vagyunk az azonos méretű jogi tanácsadók között, akik – egy sajnálatos vagy sorsszerű megrázkódtatás után – belső erőből megágyaztak a generációváltásnak. Fiatal, tehetséges partnerek dominálják az új menedzsmentünket, és olyan új alkotmányt alkottunk idén, amely – elkötelezett munka mellett – hitem szerint legalább húsz évre keretrendszer szintjén biztosítja versenyképességünk fennmaradását és a fiatal tehetségek megtartását, illetve hozzánk vonzását. Ez egy olyan, kicsi, a 2000-es évekhez képest telített és konszolidált jogi piacon, mint a magyar, óriási eredmény – amivel ismét példával járunk a versenytársaink előtt.

Roskó Gábor: Vörös samott kerámia. Mellette egy Zsolnay kakas látható (fotó: Torma Beatrix)

Az önök cégében a társadalmi felelősségvállalás és a kultúra támogatása is kiemelkedő szerepet kapott. Miért alakult ez így?

Az Oppenheim partnerei közül érzésem szerint valóban az átlagosnál többen érdeklődnek a kultúra és a művészetek iránt. Abban, hogy ez így alakult, biztosan szerepet játszik a hasonlók vonzalma és a kreatív energiák magas koncentrációja. Amikor 2004-ben egy kollégámmal és akkori harcostársammal, Éless Tamással csatlakoztunk Ulrike Rein és Oppenheim Klára csapatához, már a karácsonyi partin feltűnt, hogy ennek az irodának saját alkalmi zenekara van, ami ma is létezik. Cselédi Zsolt kollégám remek dobos, László Áron és Mucsányi Zoltán gitározik, Bartal Iván pedig a hazai underground zenei színtér ismert figurája. De akad köztünk de facto festőművész, Ulla, akinek egyik rajza a mai napig az íróasztalomon áll, és író is, Légrádi Gergely, akinek szívügye a kortárs magyar színház sorsa is. Ő hívta életre az Alapítványt a Magyar Színházakért, amelynek legfőbb célja, hogy emblematikus hazai színházi előadásokról is kiváló minőségű felvételek készüljenek, ezáltal a pillanatból átmentődjék valami az utókorba. Felkért az alapítvány  bizottságának elnöki posztjára, amit nagy megtiszteltetésnek tekintettem, és örömmel mondtam igent. De a legnagyobb elismerés számomra tőle az volt, amikor az első regényének kéziratát korrektúratollal a kezemben olvashattam. Az ilyen jellegű együttműködések nyilvánvalóan túlmutatnak a szakmai/baráti kapcsolaton, ehhez szükség van annak a megérzésére is, hogy van bennünk valami olyan közös kémia, amit úgy hívnak: a művészet szeretete és élvezete.

Kiss István: Termékenység sztélé (fotó: Torma Beatrix)

Ön is régóta foglalkozik művészetekkel, főleg képzőművészetekkel. Alkotói ambíciói is vannak? 

Nincsenek. Kacérkodtam a gondolattal, hogy írjak, születtek is ilyen jellegű próbálkozásaim a saját örömömre, de rájöttem, hogy terméketlen író lennék. Ugyanis extrém szigorú kritikusa vagyok önmagamnak, és legfeljebb ötévente tudnék olyat produkálni, amit publikálásra kiadnék a kezemből. Abból pedig nem állna össze egy számomra elfogadható méretű életmű, és egy alkotói válságban, az öt évek között elnyelne valamilyen függőség. Ami pedig a képzőművészetet illeti: bár jól tudok rajzolni, a rajzkészségemet korántsem gondoltam olyan kimagaslónak (különösen miután láttam apám kézírását és véletlen skicceit), hogy a képzőművészi pálya komoly gondolatként felmerült volna bennem. Viszont a szépség mindig is vonzott és fontos helyet foglalt el az életemben. És ez már gyerekkoromban is megmutatkozott. Egyik kedvenc halam a kecsege volt, a számomra meseszerű formája miatt. De nagyon szerettem például apám kézírását is, aki gyönyörű betűkkel írt. Az egyetemi jegyzeteiből tanultam latinul; tulajdonképpen nem is a szöveg tartalma vonzott, hanem azok a hanyagul gyönyörűen odavetett sorok a noteszeiben. Azt, hogy milyen fantasztikusan rajzol, szinte véletlenül tudtam meg, mert amúgy nem foglalkozott ilyenekkel.  Emlékszem, egyszer kiskoromban elmeséltem neki, hogy a környékünkön láttam egy keselyűt. Mivel Magyarországon viszonylag kevés keselyű él szabadon, apám leült mellém, lerajzolt ceruzával nekem egy keselyűt, és megkérdezte: ilyen volt? Szinte megkövültem a rajza láttán, annyira profinak és élethűnek tűnt. Viszont őt a művészeteknél sokkal jobban érdekelte a történelem. Vele régészeti ásatásokra jártam nyaranta.

Jovián György: A magyar munkás álma /fogadásból készített alkotás a művész képzős hallgatói korából/ (fotó: Torma Beatrix)

A művészetek iránti érdeklődés anyámat és az anyai nagymamámat jellemezte inkább. Anyukám vette észre például azt, hogy engem nem igazán érdekelnek a gyerekkönyvek. Lehet, elmebetegül hangzik, de igaz, nincs mit tenni: engem jobban szórakoztatott hét-nyolc évesen egy Velazquez-album, mint a Kacor király. Esténként anyukámmal az 1970-es években kiadott flamand festészeti albumokat, az Anjou Legendáriumot és tengeri élőlényekről szóló Uránia enciklopédiát lapozgattunk, mert engem ezek érdekeltek. A mesék közül pedig kizárólag a rajzfilmek kötöttek le, bábfilm elé le sem lehetett ültetni. Anyukám amatőr fotós is volt, a '70-es évek teljes felszereltségével, együtt hívtuk elő a fényképeit a fürdőszobában és áztattuk a papírt a fixíroldatban. A nagymamám pedig hetvenkét évesen kezdett zongorázni tanulni, mert fiatalkorában nem volt rá lehetősége. Nagyon szerette szép tárgyakkal körülvenni magát, gyönyörködött bennük. Talán tőle örököltem a szép tárgyak iránti vonzalmamat és a gyűjtőszenvedélyemet. Ebben tényleg lehet valami örökletes, mert a kisfiamon is tapasztalom a gyűjtőszenvedély megnyilvánulását. Most focis kártyákat gyűjt – és ezt azért mondom el önnek, mert kifejezetten megkért rá.

Batykó Róbert: Koporsószögek (fotó: Barcza Mihály)

Ön mi mindent gyűjt?

Gyerekkoromban bélyeget gyűjtöttem, de az nem saját ötlet volt, tulajdonképpen anyukám kezdett el bélyegeket gyűjteni nekem. Az első ilyen, igazán tudatos döntésem az érmék gyűjtése volt. Az anyai dédapám családjában volt egy nagyon komoly érmegyűjtemény, amiért dédapámék és a testvérei a rokon halála után – tekintettel arra, hogy csak egy különös szóbeli végrendelet volt rekonstruálható – ölre mentek. Dédapámat, aki nem volt sem konfrontatív, sem pereskedő karakter, az egyik testvére rávette a perre, amelyet elbukott 1980-ban. A periratokat a mai napig őrzöm, utólag visszaolvasva szórakoztató lenyomata a kádári Magyarországnak, ahol a külügyminiszter ígérete ellenére sem rendelték el a törvényességi óvást, és ahol a miniszter (akinek a testvére nagyapám majdnem-szomszédja volt) a Magyar Népköztársaság Külügyminisztériuma fejléces papírján nagyapámat nem elvtársnak, hanem „Drága Bélám”-nak szólítja. Amikor szegény dédapám csaknem belerokkant a perköltségbe, megfogadtam, hogy ha alkalmam lesz rá valaha, áldozok a numizmata családi hagyománynak. Így kezdtem bele az éremgyűjtésbe. Kezdetben izgalmas történelmi periódusok, közjátékok, interregnumok, kormányzói időszakok pénzeit gyűjtöttem, aztán vásároltam korabeli hamisítványokat, XVIII. században vert XVII. századi dukátokat, és egyszercsak azt vettem észre, hogy kizárólag az Erdélyi Fejedelemség pénzeit böngészem a katalógusokban – ami számomra, a maga bumfordisága ellenére vagy épp amiatt, az európai középkori pénzverés különleges és gyönyörűséges szigete. A numizmatikán túl a kortárs képzőművészet, főképp a festészet és a XX. századi magyar kerámiák érdekelnek.

Société Realiste: Spektrális erózió (fotó: Torma Beatrix)

Milyen koncepcióval gyűjt? Alkotók vagy stílusok szerint? Netán befektetési célból?

Nem volt tudatos koncepcióm ebben sosem. A tárgyaim kiválasztása inkább intuíción alapult, és akkor vásároltam, ha az adott tárgy megszólított. A befektetési mozzanat is mindig jelen volt a gyűjtési döntéseimben, de csak másodlagos vagy harmadlagos szempontként, semmiképp sem nevezném ezt a drivernek. Az a tudat, hogy egy vásárlásommal akár egy ifjú Czóbelnek vagy egy ifjú Kondor Bélának adhatok szelet a vitorlájába, sokkal fontosabb motiváló erő számomra. Szeretem a magyar kultúrát, szeretem a kortárs magyar képzőművészetet, és aki szereti, annak ismernie, látogatnia kell ezt a szcénát. A műveket a személyes tereink részévé kell tennünk, mert rólunk szólnak, és ezzel adunk visszajelzést a kreatív magyar művészeknek, hogy amit csinálnak, az megállja a helyét a világban, érdemes folytatniuk. Ez adott egyfajta szabadságot is a gyűjtési döntéseimben. A szobraimon, képeimen, kerámiáimon utólag végigtekintve mégis kirajzolódik három mintázat. Nemrég fedeztem fel, hogy a kedvenc otthoni képeimen visszaköszön a kora középkorral kezdődő és a barokkal végződő festészet valamelyik irányzata. Mindegyikben ott van, ha néha csak nyomelemekben is. A háromdimenziós kedvenc tárgyaim a nagy civilizációk előtti korok, a paleolit, a neolit és a görög szobrászat megjelenése előtti primitívebb ókori szobrászat modern parafrázisai. A harmadik jellemző mintázat pedig az a fajta konceptuális művészet, ami a mesteri szintű rajz- vagy szobrászkészséget, -tudást ötvözi a gondolatisággal. Azok a koncept művek, amelyekben nem találtam meg egyszerre mindkettőt, teljesen hidegen hagytak. Nagy hatással volt rám Pados Gábor galériatulajdonos és műgyűjtő, aki – számomra – a kortárs magyar képzőművészet Ignotusa. Felsmann Istvánt én ajánlottam a figyelmébe, és rajta keresztül ismertem meg Batykó Róbertet, Várnai Gyulát, a Société Réaliste-et, Fülöp Gábort, Kis Róka Csabát, Roskó Gábort, Tarr Hajnalkát és Esterházy Marcellt is.

Esterházy Marcell: Orthodromie, objekt, fa, giclée nyomat, inkjet print, 100 × 87,2 × 7,2 cm, 2011 (fotó: Esterházy Marcell)

Ő Esterházy Péter fia, aki régi családi fotókból is készít fantasztikus fotográfiákat...

Az Orthodromie című alkotása a dolgozószobám falán lesz. Ha végre hazahozom az irodából. A kép egy lenticular, amin tudomásom szerint egy Esterházy gróf látható, talán 1936-ban. Díszmagyarban, kerek szemüvegben néz a kamerába. A pillanatban, amikor a kép elkészült, az Esterházy név Magyarországon a megingathatatlan kőgazdagságot, társadalmi rangot és politikai hatalmat szimbolizálta. Volt tatár, török, lezajlott egy világháború, összeomlott egy Monarchia, feldarabolódott egy ország, és Kun Bélán is túl vagyunk már, de az Esterházy gróf Esterházy gróf maradt.

Esterházy Marcell: Orthodromie, objekt, fa, giclée nyomat, inkjet print, 100 × 87,2 × 7,2 cm, 2011 (fotó: Esterházy Marcell)

Mindezek mellett vagy mindezek ellenére is. Ha azonban Marcell művét másik szögből nézzük: megjelenik a grófról egy fotó néhány évvel később, ahol ugyanez az ember mindenétől megfosztva, kitelepítve egy dinnyeföldön betakarít, és a kamerába mosolyog. Nagyon megragadott ennek a mesterien összetett két fotónak a gondolatisága, szinte a bőrömön éreztem a magyar történelem szédítő amplitúdóit. És eszembe jutott Jób és Battonya, ahol a gyerekkoromat töltöttem, és a tévés Carl Sagan, és azt mondtam: ez a kép az, amit naponta látnom kell. Mert emlékezni akarok arra minden reggel, hogy minden egyes nap, amikor kinyitom a szemem: ajándék. És hogy a modern ember problémáinak elsöprő része abból származik, hogy a fenti igazságról megfeledkezett.

Esterházy Marcell: Orthodromie, objekt, fa, giclée nyomat, inkjet print, 100 × 87,2 × 7,2 cm, 2011 (fotó: Esterházy Marcell)

Mit kezd a tulajdonában lévő műtárgyakkal? Szívesen megosztja őket a nyilvánossággal is?

Az Orthodromie-t és a Tourner La Page-t – amin három kéz látható, és amely azt a pillanatot ábrázolja egy különös szögben elforgatott fotón, amikor Esterházy Pál tizenöt év fegyházat kap a Mindszenty-perben, miközben Ottrubay Melinda ebbe a kézbe kapaszkodik – valamikor mostanában fogják elvinni a MODEM-be. Marcell legalábbis ezzel  ijesztget. A Tourner La Page a kisfiam anyukájának tulajdona, csak még nálam parkol. Egy Bátor Tábor-árverésen vásároltam neki, amelyben Küllői Péter és Pados Gábor vállalt oroszlánrészt és amely a kortárs magyar képzőművészet egyik rendszeres és magas színvonalú seregszemléje: a jótékonysági cél és az üzlet találkozik a legmagasabb minőségű kortárs magyar képzőművészettel. Szívesen adom kölcsön a műtárgyaimat, Fülöp Gábor Szürke című szobra már Szlovéniát is megjárta. Örömmel teszem ezt, mert megállják a helyüket bárhol a világon, és büszke vagyok arra, hogy rendelkezem velük.  Szívesen mutatom meg bármilyen művészet iránt érdeklődő közönségnek, hogy milyen nagyszerű alkotóink vannak.

Fülöp Gábor: Szürke, festett fa minotaurusz (fotó: Torma Beatrix)

Csakhogy a mai gazdasági, kultúrpolitikai helyzetben a kortárs alkotók, művészeti műhelyek teljes létbizonytalanságba kerültek. Az újabb megvonások miatt a független színházakat csőd fenyegeti. Ugyanakkor a pénzügyügyi válság a szponzorokat, mecénásokat is sújtja. Hogy látja a hazai mecenatúra jelenét?

Nem értek ehhez igazán, és nem látom át a magyar mecénási térképet, kérem, így értékelje az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Az az érzésem, hogy mecénásokat felkutatni manapság egyáltalán nem könnyű mifelénk. Nincsen anyagilag potens magyar arisztokrácia, ami a mecenatúrát illetően stabil iránytű volt az egykori magyar, anyagilag potens polgárság és nagypolgárság számára is. Az új magyar elit számára pedig lassan ez is, ahogy minden más is, politikai kérdés. Attól tartok, a helyzet e tekintetben Csokonai Vitéz Mihály idejéhez hasonlatos. Ha nincs a csurgói gimnázium és az onnan folyósított csekélyke hónó [adomány, honorárium], akkor A tihanyi ekhóhoz sincsen. Erős hazai mecenatúrához világot látott, a művészetekre és az újdonságokra nyitott, vagyonos magyarokra és gazdag magyar vállalatokra lenne szükség, akiket, amelyeket a támogatás kapcsán csak az a szempont vezet, hogy az adott művész megüti-e a kívánt szintet. Ahogyan ez a sportban történik az olimpikonjainkkal. Biztató jelek vannak, de az áttörés ebben még messze van. Ma is rendkívül kevesen vannak, akik értik és elismerik a kortárs kultúrát, és költeni is hajlandóak rá. A kultúra pedig érzékeny terület, mert a kortárs művészet mindig az adott helyzetre reflektál kritikusan és tabuk nélkül.

Tarr Hajnalka: Cím nélkül /árnyékplexi/ (fotó: Torma Beatrix)

El tudjuk képzelni, mi történne, ha ma megszólalna Ady vagy Móricz? Mindketten címlapon lennének, egyikük mint egy szifiliszes idegen szívű kocsmatöltelék, aki még kurvázik is, másikuk pedig mint vén pedofil, aki faképnél hagyta a lányát és az öngyilkosságba hajszolta tisztes feleségét. Talán a vállalati szférában annyiban jobb a helyzet, hogy a nemzetközi társaságok nagyobb megszakítatlan hagyománnyal bírnak mecenatúra terén, és ebből valami ide is átszüremlik. Csakhogy a nemzetközi vállalatok esetében az anyavállalat központjában döntenek az erre fordítható büdzséről, és nem a magyar kortárs alkotók mecénálása jut eszükbe elsőként, talán érthetően.

Karácsonyi László: Űrpiéta (fotó: Torma Beatrix)

Az idehaza működő, kultúra iránt érdeklődő magyar tulajdonú tőkeerős cégek pedig még nincsenek jelen olyan tömegben a magyar piacon, ami az állam hátrébb lépését indokolttá tenné. Mert a kortárs művészek sok tekintetben kicsit olyanok, mint a start up-ok. Rengeteg gida hullik el a rengetegben, mire a tisztásra ér egy unikornis. Ezért a kortárs művészetből a mai közép-európai valóságban nem vonulhat ki teljesen az állam,  és azt a luxust sem engedhetné meg egy ilyen kicsi országban, hogy politikai alapon válogasson. Márpedig ez a hozzáállás, a politikai alapon történő kontraszelekció vélhetően az Árpádok óta velünk van, és 1990 után is velünk maradt; nem új és nem csak manapság tapasztalt elfogadhatatlan jelenség. Az Oppenheim a maga szerény eszközeivel teszi azt, amit tud. A brandünk szerves része, hogy támogatjuk a művészetet és a fiatal tehetségeket. És hogy igyekszünk megkeresni a jogi pályán mozgó friss elmék legjobbjait. Hiszen minket is – a Jóisten mellett – az tett azzá, amik vagyunk, ami a művészet veleje is: a megkérdőjelezhetetlen, megalkuvás nélküli tehetség és a figyelem, a törődés, ahogy ezzel a tehetséggel bánunk. 

------------

Cikkeink írásához az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást alkalmazzuk.

Nyitókép: dr. Barcza Mihály Felsmann István műve előtt (fotó: Torma Beatrix)