„Büszke vagyok rá, hogy ilyen életet éltem”

Rolla János Kossuth-díjas hegedűművész a Liszt Ferenc Kamarazenekar alapító tagja és vezetője volt évtizedeken át. Fiatalos, energikus ember benyomását keltette bennem, ahogy második otthonában, az Óbudai Társaskörben, a Liszt Ferenc Kamarazenekar próbatermének és számos fellépésének helyszínén egy csendes szobát keresett beszélgetésünkhöz. Mivel sietnie kellett valahová, abban állapodtunk meg, hogy majd újra találkozunk, és folytatjuk az interjút – döbbenetes a hír, hogy erre már nem kerülhet sor…

Rolla János (fotó: Éder Vera)

Számos évforduló közelében járunk: a Liszt Ferenc Kamarazenekar hatvanéves, ön 2024-ben nyolcvan, és negyven évig vezette az együttest.

Attól függ, honnan számoljuk. Összesen ötvennégy évig voltam a zenekar koncertmestere, 1963-tól 2017-ig.

Azt írták az együttesről, hogy a valaha volt legsikeresebb zenekar. Hogyan kezdődött?

Hogy ki a legsikeresebb, azt hadd ne én döntsem el, de tényleg nagyon gazdag életút volt, igaz, eleinte elég rögös. Zenésztársaimmal együtt 1963-ban kezdtük el a Zeneakadémián, és szép lassan alakultak a dolgok. 1976-ban kaptuk meg az állami státuszt, addigra sikerült bebizonyítanunk, hogy szükség van ránk. Ez alatt a hosszú idő alatt átlag nyolcvan-száz koncertet adtunk évente, méghozzá világviszonylatban. Ugyanis a hetvenes évektől nagyon sokat utaztunk, rengeteget szerepeltünk külföldön, nincs olyan hely a világon, ahol ne léptünk volna fel, Ausztráliától, a Sydney-i Operaháztól kezdve Amerikáig, a Carnegie Hallig, de voltunk, Japánban, Kanadában, mindenhol, ahol létezik komolyzene. Nem is tudom, hány amerikai turnén vettünk részt, volt köztük hetvenhét napig tartó, ötvennyolc koncerttel. Be kell vallanom, előfordult néha, hogy azt gondoltam, ez azért kicsit sok. Emellett természetesen készítettünk hanglemezfelvételeket, a Hungarotonnal volt exkluzív szerződésünk, ez általában évi tíz lemezt jelentett. Külföldi megrendelések is befutottak, az EMI-nál, a Sonynál sok lemezt vettünk fel, és egy francia társaságnál is több lemezünk jelent meg. Nagyon gazdag volt a repertoárunk.

Kérem, meséljen róla!

Nem voltunk válogatósak, a barokktól a mai zenéig mindent játszottunk. Ma már a barokk kikopott a repertoárunkból, mert a piacot a korabeli hangszereken előadó barokk együttesek uralják.

Mi lépett a barokk zene helyébe?

Semmi, volt éppen elég más! A bécsi klasszikusoktól a romantikáig, a mai zenéről nem beszélve, hiszen rengeteg darabot írtak nekünk. A bécsi klasszikus repertoár szinte kifogyhatatlan a kamarazenében, Haydn, Mozart, Beethoven örök slágerek. A romantikában is mindenevők voltunk, Csajkovszkij Vonósszerenádját Amerikában legalább ezerötszázszor játszottuk el, akkora igény volt rá. Mondhatnám, slágerrepertoárral is bírtunk, de természetesen állandóan ott volt ebben a megújulás is, hiszen a hanglemezfelvételeknél olyan darabokat kértek tőlünk, amelyeket koncerten is eljátszottunk. Szükség volt a pódiumtapasztalatunkra. Vagyis hosszú a lista és nagyon gazdag. Büszke vagyok rá, hogy ilyen életet éltem. Rengeteg partnerrel találkoztunk, világhírű művészek sokaságával alakult ki szoros kapcsolatunk, nélkülük nem értük volna el, hogy ennyire magas polcra kerültünk a koncertéletben. Olyan szólistáink és olyan szellemi szponzoraink voltak, akik jótálltak a zenekarért, és ezt meghálálták az impresszáriók.

Például Yehudi Menuhin.

Éppen vele nem muzsikáltunk annyit együtt. De a pályája végén, amikor már nem hegedült, inkább karmesterkedett, találkoztunk vele. Nagy élmény volt, mert Bartókon keresztül olyan kapcsolata volt a magyar zenével, amiből sokat tanultunk. Híres szólistáink sora szinte végtelen: Maurice André, Jean-Pierre Rampal, Mstislav Rostropovich, Isaac Stern, Henryk Szeryng, Vásáry Tamás, Maxim Vengerov... – nagyon-nagyon sok óriási művész.

Hogyan kerültek kapcsolatba velük? A Filharmónia szervezte a találkozásokat?

Nem, létrejöttek maguktól. A világjárások ilyenfajta kapcsolatokat szültek. Nem hagyhatom ki a magyar művészeket sem, Kocsis Zoltánt, Ránki Dezsőt, és büszke vagyok arra, hogy utolsó éveiben Fischer Annie is felfedezett bennünket, és velünk adta az utolsó koncertjét Szolnokon, amikor még szolnoki zenekar voltunk… mert ugye voltak problémák a zenekar státuszát illetően. A rendszerváltozás után – hogy is mondjam – kegyvesztettek lettünk.

Beszéljen erről is, kérem!

Nem szeretnék politikai témákba belemenni, de ez tényleg nagyon furcsa szituáció volt…

Gondolom, pénz állt a háttérben.

Megvonták az állami támogatást, a fix összeget, amit 1976-tól kapott a zenekar. Nem volt sok, nem ez volt a fő bevételi forrásunk, a hanglemezek és a külföldi turnék sokkal többet nyomtak a latban. De fontos kötelék volt számunkra ez az itthoni kapaszkodó. Az akkori új kulturális kormányzat viszont úgy ítélte meg, hogy mi az előző rendszer kegyeltjei voltunk, hiszen utazhattunk. Semmi közünk nem volt a politikához, tettük a dolgunkat, és nekik sem volt sok közük hozzánk, mert anélkül jártuk be a világot, hogy úgynevezett kísérő elvtárs utazott volna velünk. Kivéve egyetlen helyet, Moszkvát, mert a szovjet turnékra mindig jöttek elvtársak. Nem azért, mert megbízhatatlanok voltunk, hanem azért, mert ott megszervezni bármit is, nem volt egyszerű. Előfordult, hogy a szervező nem találta a koncerthelyszínt, úgy be volt rúgva. Ezek jópofa adalékok. A hónapokig tartó amerikai, japán turnék során senki nem macerált minket, hoztuk a pénzt, az fontos volt, meg voltunk becsülve, még vissza is kaptunk abból, amit megtermeltünk. Akkoriban a zenészeknek az állam adott hangszert – ez már kiment a divatból –, én is kaptam egy nagyon rangos olasz hegedűt, és ettől az ember úgy érezhette, megbecsülik, fontos, amit csinál. Valószínűleg némi irigység is közrejátszott a mi akkori félreállításunkban.

Végül azért megoldódott?

Igen, de én akkor már nem voltam a zenekarnál. Nem vagyok politikus alkat, hivatalos helyen kunyerálni sohasem tudtam. Ha nem veszik észre, hogy értéket teremtünk, amit meg kéne becsülni, ha ez nem fontos, akkor nem fogok gazsulálni és tartani a markomat. Hát, ennek aztán meglett az eredménye, mert tényleg szinte éhkoppra kerültünk. Egy idő után a szolnoki szponzoráció is abbamaradt (Szolnok tizenvalahány évre átvállalta az állami státuszt), akkor Szolnoki Liszt Ferenc Kamarazenekar voltunk, minden művészt, aki Pestre jött, levittünk Szolnokra, és kicsit megpróbáltuk az ottani zenei életet is fellendíteni. Együttműködtünk a Szigligeti Színházzal, volt egy híres Amadeus-előadásunk Darvas Ivánnal és Alföldi Róberttel, de aztán kiderült, hogy Szolnok kisváros, nem mondom, hogy púp lettünk a hátukon, de túlvállalták magukat. Rengeteg pénzbe került, hogy egy negyven-ötven ezres kisváros eltartson bennünket.

Lovász Tibor, Kőtelek polgármestere és Rolla János (forrás: Kőtelek Facebook-oldala)

Engem vonzott az a környék, hiszen a szülőföldem. Éppen meghívtak a hetvenkilencedik születésnapomra Kőtelekre, Szolnoktól pár kilométerre, ott születtem, a Tisza mellett. Volt egy kis koncert, találkoztam a helyiekkel, nagyon aranyos ünnepség volt. Képzelje el, Kőtelek ma már nagyon pici falu! Amikor születtem, három és fél ezer lakosa volt, most ezerhatszáz. Nagyon fogy a népesség, de nagyon szépen élnek ott az emberek. Megkaptam a Kőtelek első díszpolgára címet. Fantasztikus élmény volt! Sárospataknak is díszpolgára vagyok, mert ott szerveztük meg a Zempléni Fesztivált, azt én találtam ki. Nehéz mazsolázgatni az életem rengeteg eseményéből, habár sokkal jobban emlékszem a régiekre.

Miért éppen Zemplén?

Megmondom őszintén, egészen véletlenül. Egy jó barátom, egy oboista fiú, Kiss Jóska a Zeneakadémián tanult, és a tanára, Pongrácz Péter nagyon jó kollégám volt. A fiú szülei meghívták Pongráczékat nyáron Sárospatakra pár napra, és velük engem is. Ott aztán kicsit elszégyelltem magam, hiszen bejártam az egész világot, de Sárospatakon addig nem voltam. Megismertem a környéket, fantasztikus hely, gyönyörű, tele nevezetességekkel Magyarország történelméből. Viszont nagyon elmaradott térség volt közvetlenül a rendszerváltozás után. Makovecz megépítette a művelődési házat, ott tudtunk játszani, és azt gondoltam: nem elég egy koncert, ide kéne hozni egy olyan közönséget, amely egy hétig járja a vidéket. Nem volt egyszerű, mert akkor is mindenki azt számolgatta, mi lehet ebben az üzlet. Nekünk semmi.

Az utolsó pillanatig tartott a bizonytalanság. Augusztusra kész volt a program, és az önkormányzat még mindig nem bólintott rá, helyi segítség nem jött, az egyetlen támogatónk a Rákóczi vár lelkes igazgatónője volt: komoly helyszínt biztosított nekünk.

Összművészeti fesztivált akartunk, színházzal, képzőművészettel. Az elsőn jó barátom, Darvas Iván is beszállt a szervezésbe. Ő koordinálta a színházi dolgokat. Nagyon jól festettek a tervek, gondoltam, csak észreveszik, hogy lehetne ebből egy kis Salzburg, és turisztikai szempontból is éppen kezdett érdekessé válni a vidék. Nagyon hangulatos koncertek voltak, a mádi zsinagógát sikerült felújíttatni, Szerencsen van egy gyönyörű vár, az udvarán koncerteztünk. Azt hittem, kinöveszthetünk valami világszínvonalú eseményt, de nekünk végül nem sikerült, mert nem volt meg hozzá az akarat és a támogatás. Nem tudtam felfogni, miért az ellenségeskedés, féltékenység, áskálódás. Csak egy példa: kóruskoncert hat órakor. Egy szervezőnek ugyan mindenre kéne gondolnia, de azt nem kalkuláltam be, hogy hattól fél hétig harangoznak egy elhunyt lelkéért – ezt előre kifizették. Jó, újratervezés, akkor nem tartunk szünetet, mert el kell érni egy másik koncertet, nyolckor. Bemondtuk a közönségnek, mire véletlenül hallom, amint egy asszony azt mondja a férjének: „Te, ne tapsolj, ezek mennek Patakra!” Döbbenetes! Mindvégig sok küzdelemben volt részem, de a díszpolgárságnak örülök.

Vass Lajos, az Óbudai Társaskör igazgatója és Rolla János (forrás: az Óbudai Társaskör Facebook-oldala)

A küzdelmekben volt gyakorlata, hiszen a Liszt Ferenc Kamarazenekar létrejöttében és fejlődésében nagy szerepet vállalt.

A története olyan, mint egy önképzőköré. Zeneakadémisták voltunk, amikor megalakítottuk. Mi, növendékek szerettük a zenét. Akkoriban több ízben járt Budapesten a Musici di Roma, a nagyon híres olasz kamarazenekar, és az ő hatásukra merült fel bennünk, hogy mi is csináljunk ilyet. Összeálltunk, elkezdtünk dolgozni, és 1962-ben már volt egy bemutatkozó koncertünk a Kiscelliben. Mégpedig azért, mert elég sok óbudai tagja volt a zenekarnak. Rájöttünk, kéne valaki, aki ezt egy kicsit irányítja, összetartja, és megkértük zeneakadémiai tanárunkat, Sándor Frigyest. Meghallgatott bennünket, és azt mondta: „Rendben van, gyerekek, de akkor ettől kezdve folyamatosan kell dolgozni”. A következő évben, márciusban volt a bemutatkozó koncert, akkor A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Kamarazenekara volt a nevünk. A főiskola után lett Liszt Ferenc Kamarazenekar. Nem volt értelme nevet változtatni, mert akkor már így ismertek bennünket. De továbbra is önképzőkör volt, amit nagyon szerettünk.

A Liszt Ferenc Kamarazenekar a Müpában, 2015 (forrás: jagy.hu)

Az első időszakban abszolút puszta lelkesedésből játszottunk, az összes templomot végigjártuk. Szerettük a szakmát, és jól éreztük magunkat egymással. Eleinte alig tudtuk egyeztetni az időbeosztásunkat. A próbákat kedden-pénteken reggel nyolctól fél tízig, vasárnap pedig délután fél négytől fél hétig tartottuk, mert a nagybőgősünknek hétkor már jelenése volt az Operában. Vagyis a leglehetetlenebb időpontokban gyakoroltunk, és bizony áldozatokat kellett hoznunk.

Pénzről szó sem volt. Az első években a Filharmónia adott úgynevezett ruhapénzt, kapott mindenki száz forintot egy koncertért, de ez nem nagyon izgatott bennünket. Szép lassan elindultak a külföldi meghívások, aztán egy-egy lemezfelvétel. Bizonyos idő múlva nagyon megszeretett minket Lehel György karmester, a Rádiózenekar főnöke, ő intézte el, hogy kapjunk egy kis ösztöndíjat.

Mikortól lett ez a főfoglalkozásuk?

Mi rögtön, már az első pár év után annak tekintettük. Ha nem sikerült egyeztetni az anyazenekarainkkal, mert mindenki dolgozott valahol, valamiből élni kellett, akkor inkább felmondtunk. Eleinte mi voltunk „a gebines zenekar”, és bizony voltak kellemetlen pillanataink emiatt, mert nagy bűnnek számított, ha nem volt beírva a személyinkbe állandó munkahely. Elvállaltunk „fal” állásokat, volt, aki elment tanítani pár hónapra egy zeneiskolába, és ha abbahagytuk, „elfelejtettük” kiíratni a személyiből, hogy ne legyen baj, ha igazoltat a rendőr. Mint már említettem, 1976-ban aztán megkaptuk az állami státuszt. Tizenhárom évig „lógtunk a levegőben”, tettük a dolgunkat, és azt mondtuk, ha nem jön be, amit reméltünk, visszatalálni egy hagyományos állásba még mindig lehet, de ha egyszer abbahagyjuk a kamarazenekart, akkor biztos nem kezdjük újra. Az az érzésem, megdolgoztunk azért, hogy sikerünk legyen.

Az interjú 2023. november elején készült és szakadt félbe – most már végérvényesen.

Rolla János (1944. szeptember 30. – 2023. december 7.)

A tiszteletére rendezett kőteleki ünnepségen 2023. szeptember 30-án (forrás: Kőtelek Facebook-oldala)

Nyitókép: Rolla János (forrás: Liszt Ferenc Kamarazenekar)