„Célom nem volt. Utam volt” – száz éve született Reigl Judit

A világszerte ismert magyar kortárs festőművészek közé tartozó alkotó műveiből a Műcsarnokban nyílik centenáriumi tárlat 2023. októberben.

A Műcsarnok legnagyobb termeiben kap helyet a Reigl 100 kiállítás, ahol több mint hatvan, a művész legfőbb korszakait reprezentáló festményt láthat majd a közönség, köztük igazi különlegességeket: eddig lappangó műveket és számos jelentős külföldi gyűjteményből kölcsönzött alkotást is. A 2023. október 3-án nyíló kiállítás részeként a fő műveket és több, itthon soha nem látott festményt ezerhétszáz négyzetméteren mutatják be.

A kiállításon látható művek között kuriózumként helyet kapnak a svájci gyűjtő és mecénás, Jean Claude Gandur gyűjteményéből származó, a Második Párizsi Iskolát képviselő festmények. Ugyancsak különlegességnek számítanak Reigl Judit római ösztöndíjas évei alatt festett figurális alkotásai is, amelyek bemutatása művészettörténeti hiátust pótol.

Reigl Judit (fotó: Getty Images / Catherine Panchout / Sygma)

Reigl Judit kalandos életútjával és művészi elképzeléseihez ragaszkodó karakterével önmagában is figyelemre méltó, megkerülhetetlen életműve azonban napjainkra a világ legelismertebb kortárs festői közé emelte.

Az 1950-ben Párizsba emigrált művész szürrealista munkáival sikert sikerre halmozott, majd új utakat kereső, korát megelőző alkotásaival az absztrakt művészetek felé orientálódott. Alkotásait a Műcsarnok impozáns termeiben 2005-ben megrendezett első hazai életmű-kiállítása után kezdték el újra értékelni, ezután üstökösként ívelt felfelé pályája. Ma a világ leginnovatívabb festői közé sorolják.

Művei a nagyvilág legjelentősebb magán- és közgyűjteményeinek időszaki tárlatain éppúgy szerepelnek, mint állandó kiállításaikon, többek között a New York-i Metropolitan Múzeumban (MET), a Modern Művészetek Múzeumában (MoMA), a Guggenheim Múzeumban, valamint a párizsi Pompidou Központban és a londoni Tate Modernben.

Fotó: Kálmán Makláry Fine Arts

Csaknem egy teljes évszázadot élt. Megélt. Életén a század történelme mély, keserves tapasztalati lenyomatot hagyott. Némedy Juditként született Kapuváron 1923. május 1-jén, jómódú polgári családba. Hároméves korában félárva lett. Jogász édesapja megjárta az I. világháború poklát, hadifogságba esett, súlyos betegen jött haza, és rövidesen meghalt. Édesanyja hat gyerekkel maradt özvegy. Nem volt semmiféle szociális háló, minden erőfeszítésük ellenére egyre nehezebb helyzetbe kerültek: a polgári jólétből belezuhantak a nagy szegénységbe. Gyakorta lakbérre se futotta, nemhogy a korábban megszokott papírra és színes ceruzára. Egy kéménybélelőtől szerzett agyagot, és kitalálta, hogyan lehet szobrokat faragni. Ősanya formájúakat készített, sokfélét. Úgy dolgozott, ahogyan Michelangelo: elvétellel, anyaglefaragással.

Az 1940-es években (fotó: Makláry Fine Arts)

Amikor édesanyja újra férjhez ment, ő névváltoztatással Reigl Juditként került intézetbe, ahol az apácák janzenista korlátozó pedagógiáját nem kedvelte, problémák halmaza volt az ottléte. A Képzőművészeti Főiskola (1941–1946) életfordulatot jelentett számára. Hazatalált. A főiskolai felvételin megszerezte mind az öt szavazatot, így ő választhatott mestert. Szőnyi Istvánt választotta, amit idős korában, világhírű művészként is jó döntésnek tartott. Szőnyi nem tanított a szó klasszikus értelmében. Technikát sem. Szabadjára engedte a növendéket, az elkészült munkáról mondott véleményt: határozott, kemény, pontos és világos volt minden megállapítása – ez volt a tanítás. Reigl kedvelte, sokra értékelte ezt a szabadságot, bár nagyon nehéz volt a munka. Vélhetően ez az önállóság, a feladatokkal való megküzdés kellett a későbbiekhez, a saját út vállalásához. A főiskolán Hantai Simon is évfolyamtársa volt, vele életre szóló barátságot kötött.

Zugor Sándor, Reigl Ottó, Reigl Judit és Böhm Poldi Firenzében 1947-ben (fotó: Kálmán Makláry Fine Arts)

A hatodik évet azonban már nem használta ki a főiskolán. Inkább a világ megismerésének lehetőségével élt. Ugyanis 1946-ban újra megnyitották a Klebelsberg Kunó által a századelőn (1923) alapított Római Magyar Akadémiát. Igazgatónak Kardos Tibor irodalomtörténészt nevezték ki. Nem  szabályozták még, kinél és miképpen kell pályázni, hivatalos ösztöndíj sem volt. Szőnyi István ajánlólevelet adott, Kardos Tibor pedig örömmel fogadta a fiatalokat. A főiskolán barátaival, Böhm Lipóttal, Bíró Antallal és Zugor Sándorral így nyertek el egy két évre szóló római ösztöndíjat. Kortársaival gyalog és autóstoppal bejárták Olaszországot. Szerény körülmények közt, de boldogan éltek és fedezték fel az olasz kultúrát építészetével és festészetével együtt. Egyetlen ruhájuk és egyetlen lepedőjük volt, amit magukkal vittek – a hatezer líra, amit ösztöndíjként kaptak, Itáliában csak az éhenhaláshoz volt elegendő. Ezért presszók teraszán vállaltak portréfestést, volt, aki karikatúrát és volt, aki „komoly” portrét készített. Az élmények keresésére és teljes megélésére törekedtek. Egyik leghíresebb festménye azt az utazást örökíti meg, amikor az észak-olaszországi reneszánsz Ferrarából az ókereszténység és a bizánci kor Ravennájába mentek autóstoppal. Itt találkozott szerelmével, Betty Anderson angol festővel, az akkor még diáklánnyal, akivel egy életen át társak voltak.

Reigl Szilvia, Dávid Tissa, Betty Anderson és Reigl Judit, 1960-as évek; Hantai Simon kisfiával, Dávid Tissa, Betty Anderson, Reigl Judit és egy barát a La Ruche művésztelepen, 1950-es évek (forrás: Le Fonds de dotation Judit Reigl)

A Római Magyar Intézet épülete háborút szenvedett palota volt: a földszinten menekültek, kibombázott olasz családok, autószerelő-műhely s megannyi helyidegen dolog. A hideg, fűtetlen épület emeleti lakásaiban az irodalmár ösztöndíjasok, az Újhold folyóirat csapata: Weöres Sándor, Károlyi Amy, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs és a többiek. A műteremlakásokban – ahogy magukat nevezték – a „négy apostol” alkotóközösség lakott: Bíró, Böhm, Reigl, Zugor. Fél évvel később csatlakozott hozzájuk Hantai Simon és Bíró Zsuzsa is, akik itt vártak a francia vízumra. Az ösztöndíj megszűntével kénytelenek voltak hazautazni a festőnövendékek. A magyar határon azonban elvették az útleveleiket. Reiglnek volt egy francia meghívása, a vízumot még az olasz út előtt kérelmezte, és megkapta. A magyar hatóságoknak azt ígérte, hogy miután tanulmányozta a kortárs művészetet, hazajön szolgálni az új világot. Soha nem kapta vissza az útlevelét.

Nemcsak Rákosi-, Sztálin-, Lenin-portrék készítésére kapott megbízást, felajánlottak egy hároméves moszkvai ösztöndíjat is, amit nem fogadott el. Megbízást kapott egy nagy méretű festmény elkészítésére is a felszabadulás ünnepéről, a Honvédelmi Minisztériumba. Táncmulatságot, örömöt sugárzó népi forgatagot festett, ami a legkevésbé sem nyerte el a bizottság tetszését. Hol vannak a hős felszabadítók, a dicsőséges szovjet tankok? Reigl válasza: véget ért a háború, ott vannak a forgatagban, átöltözve az ünneplők között. Az egyik fiatal bizottsági tag, Sólyom László altábornagy pedig azt mondta: a magyar Honvédelmi Minisztériumba miért kellenének szovjet tankok? Sólyom Lászlót ezután hamarosan kivégezték. Reigl úgy érezte, „mindenkinek kész a börtöncellája, csak be kell sétálni”. A szökés lett a központi életfeladat. Elindult, hogy megkeresse a szabadságot. Úgy a világban, mint a saját művészetében.

Reigl Judit: Csillapíthatatlanul szomjazzák a végtelent, 1950 – a kép a vasfüggönyön való túljutás hatására született (forrás: judit-reigl.com)

A kilencedik próbálkozása volt sikeres, 1950-ben, amikor főiskolai társával, Dávid Terézzel együtt indultak el: a Dávid-lányok dadájának ávós határőr rokona átsegítette őket – a határ szögesdrótjaira fektetett létrán átmászva hagyták el az országot. Három és fél hónapba telt, míg Ausztrián, Svájcon, Németországon, Belgiumon keresztül, orosz, angol és francia zónák között, kilenc határon át,  ismeretlen ismerősöktől is segítséget kapva eljutott Párizsba. Az akkor már kint élő és alkotó Hantai Simon mutatta be André Bretonnak, a szürrealizmus atyjának. 1963-tól kezdve Reigl Judit Marcoussis-ban (Ile-de-France) élt.

1958-ban (fotó: Makláry Fine Arts)

Breton, a szürrealizmus alapító pápája vezette a szürrealisták körét, s 1955-ben kiállítást akart rendezni a körbe tartozó festők számára. Reigl Juditot is meghívta, hogy állítsa ki a munkáit, ő azonban nem akarta Breton kívánságát teljesíteni, mert, ahogy fogalmazott, „még nem volt kész”. Pár hónappal később több képével is részt vett a tervezett kiállításon.

Reigl Judit: The ring of the universe, 1954 (forrás: judit-reigl.com)

Reigl sokra tartotta Bretont, tisztelte morális tartását: „kora jelentős szellemi képviselői közül szinte egyedül volt elég bátor ahhoz, hogy a fasizmust és a kommunizmust egyaránt elítélje minden kétértelműség nélkül”, de nem félt Breton védőszárnyai alól kibújni és a göröngyösebb utat választani. Levelet írt Bretonnak, amelyben többek között József Attila verssoraival próbálta megmagyarázni, miért hagyja el a szürrealisták csoportját: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ott kell annak megtanulni, miként kell a dudát fújni”.

Betty Andersonnal 1983-ban (forrás: Le Fonds de dotation Judit Reigl)

Nyolcvanéves korán túl fedezték fel, ekkor érte el a világhír zaja, amitől egyáltalán nem volt elragadtatva, mert ez olyan kötelességgel járt, ami elvette a munka elől az időt, az energiát. 2005-ös hazai bemutatkozása Makláry Kálmán kitartó munkájának köszönhető. 

Fantasztikus életút az övé, ami határátlépésekből, szabadulásokból, kiszabadulások sorozatából épült. Minden tekintetben szabad ás önazonos akart lenni.

Makláry Kálmánnal 2010-ben (fotó: Makláry Fine Arts)

„Célom nem volt. Utam volt – mondta. – Miért festek? A Jóisten tudja. Becket nagyon jót válaszolt, amikor megkérdezték, miért ír, azt mondta, »én csak erre vagyok jó«. A festészet jelenlét. Ha a jelenlétem a festészetemen keresztül megtörténik, akkor boldog vagyok. Mert az azt jelenti, hogy olyan kapcsolatot találtam az egyesült világban, ami kiteljesülőbb forma, mint az én »kis énem«.”

Mindig tudta, mi a saját útja, és mindig volt bátorsága azt követni. Szerencsés is volt: olyan társat talált, aki barátja és szellemi társa is tudott lenni, akire építeni lehetett. Ahogyan ő mondta korábban szabadságáról: „Azt csinálok mindig, amit akarok. Festészet volt az életem, valami csoda folytán mindig sikerült, pedig negyven évig szinte soha nem volt egy fillérem sem”.

„Szabad akartam lenni” (fotó: Kálmán Makláry Fine Arts)

Az alkotás eszközének tekintette önmagát is, „egész testemmel részt veszek az alkotásban, ez magyarázza képeim nagy méretét is”. A gesztus, a mozdulat, a ritmus sokszor zene hatására született. Test, penge, hajlított függönytartó rúd, lepedő – valamennyi más-más minőség életre hívására volt alkalmas egy-egy sorozat létrejöttekor. A vászon mint hordozó felület szabadon függött, nem volt keretre feszítve, így sokszor alkalmat adott arra, hogy mindkét oldalát használja a feltárás és elrejtés játékával.

„Egész testemmel részt veszek az alkotásban” (fotó: Kálmán Makláry Fine Arts)

Nem érdekelte a hírnév, a vagyon. Negyven évig szűkösen élt, harminc négyzetméteres (istállóból kialakított) lakásában a galérián volt a műterme. Egész élete útkeresés volt: az egyetemest kifejező énlenyomatok állandó megújulása. Kilencvenéves korában is alkotott. 2020-ban hunyt el egy Marcoussis melletti idősotthonban, ahová egy hónappal azelőtt került.

Az elmúlt másfél évtizedben műkereskedők, muzeológusok és gyűjtők egyaránt felfedezték maguknak, festményei világszerte a legfontosabb múzeumok kollekcióját (Pompidou Központ, MoMa, Metropolitan, Guggenheim, Tate Modern) gazdagítják, az aukciókon pedig rajongói rekordárakat fizetnek a képeiért.

A Sotheby’s párizsi árverésén elkelt Éclatement

1955-ös Éclatement (Kitörés, más fordításban Robbanás) című alkotásáért 2016 júniusában a Sotheby’s párizsi árverésén 411 000 eurót (127,5 millió forint) adott valaki, így a nemzetközi aukciós piacon ez a kép lett az élő magyar származású művészek munkái között a legdrágább; összességében pedig a 28. legdrágább magyar műalkotás, ami valaha árverésen elkelt a világban.

2022 nyarán a postdami Museum Barberiniben a Szabadság Formája, Nemzetközi absztrakció 1945 után című tárlatra több mint ötven művész alkotásait kölcsönözték a világ vezető modern és kortárs múzeumaiból és meghatározó magángyűjteményekből. A többségében nők munkáit bemutató kiállításon – világsztár alkotók között – Reigl Judit volt az egyedüli magyar nő. Ikonikus 1958-as Dominancia-Központ című festménye mellett egy 1956-os, Villám című, közel kétméteres alkotás is szerepelt, amelyet a párizsi Centre Pompidou adott kölcsön erre az utazó tárlatra. Az amerikai absztrakt expresszionizmus nagyágyúi, Joan Mitchell, Lee Krasner, Helen Frankenthaler, Mark Rothko, Jackson Pollock, Bart Newman festményei mellett az európai alkotók, Georges Mathieu, K.O. Götz, Pierre Soulages és Hantai Simon munkáit is megtekinthették a látogatók.

-------------

Cikkeink írásához az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást alkalmazzuk.

Nyitókép: Reigl Judit (forrás: Kálmán Makláry Fine Arts)

A képgaléria képeinek forrása: judit-reigl.com