by Szele Tamás 2022. márc 03.

Csongor, Tünde és az útkereső karmester

– Beszélgetés Balassa Krisztiánnal

Balassa Krisztián a magyar kulturális élet egyik legszínesebb egyénisége – karmesteri sikerein túl tavaly év végén kiváló, abszurdba hajló novelláskötettel lepte meg a közönséget, de mintha a „Marionett Fenomenál” sem lett volna elég számára, ő írta a készülő rajzfilmes Csongor és Tünde-feldolgozás forgatókönyvét is.

Forrás: Kalligram Kiadó

Az ön neve mostanság a novelláskötete és a készülő Csongor és Tünde-rajzfilm kapcsán vált ismertebbé az eddig megszokottnál. Miért kezdett el írni? Mit talál hasonlónak az irodalomban és a zeneművészetben?

Úgy érzem, egyik alkotó folyamat sem különbözik gyökeresen a másiktól, mindegyiknél nagyon hasonló energiák dolgoznak az emberben. Amikor jött a koronavírus, valamit ki kellett találnom, és az írásvágy már nagyon régen bennem volt.

Ha már szóba került a világjárvány: meg lehet élni karmesterként a mostani helyzetben?

A járvány előtti években Stuttgartban dolgoztam zeneigazgató-helyettesként, és a színház határozatlan idejű állást ajánlott, amit nagyon nehéz Németországban elérni. Sok a magánszínház Németországban, a Palladium Színház is ilyen, ahol dolgoztam, és amikor ajánlottak egy állandó posztot, kértem egy kis gondolkodási időt. A diplomám megszerzése óta állandóan alkalmazásban álltam, és eszembe jutott: milyen jó lenne egy kis szabadság. Hazajöttem pár hónapra, azon gondolkoztam, mennyire szeretnék szabadúszó lenni. Akkor tört ki a Covid-járvány. Abban a pillanatban munkanélküli lettem, és valóra vált az álmom: igazán szabadúszó lettem, viszont pont akkor történt ez, amikor nem kellett volna.

Nehéz megvalósítani, kivitelezni egy-egy projektet? Mit kell „beletennie” azon kívül, hogy ön az alkotó?

A színházakról mostanában elég sok mindent elmondtak, az mindenképpen látszik, hogy mennyire katasztrofális helyzetben van az egész szakma. Ha valamit létre akarnak hozni, annak anyagi akadályai szoktak lenni. Másrészt rengeteg produkció úgy kerül színpadra, hogy félplaybackről megy, a zenekart megspórolják, vagy kevesebb zenészt alkalmaznak, hogy minél olcsóbban oldják meg az előadást, és emiatt olyan lesz, amilyen. Ez egyébként nem csak magyar jelenség, egész Európában jelen van. Szerintem a néző becsapása színházi darabokat úgy előadni, hogy a zene magnóról megy, én ezzel nem értek egyet. Ha feleslegessé válik a részvételünk, nemsokára munkanélküliek leszünk. Hiszek abban, hogy egy színházi előadás attól különleges, hogy akkor és ott születik meg. A film és a színház két teljesen különböző dolog, ezeket nem szabad így összemosni, mert abból öszvérmegoldások születnek.

Viszont alkotóként az a legizgalmasabb dolog, amikor létre lehet hozni valamit. Írásban olyan világokat teremtek, amilyeneket csak akarok. Más kérdés, hogy egyelőre bevételem ebből nincs sok, de ez engem nem zavar, mert nagyon élvezem. Úgy érzem, magamra találtam, megtaláltam a hangomat.

Forrás: Facebook

Erről elmondhatjuk, hogy ugyan manapság több lábon kell állni, de ezek közül egyiken sem lehet megmaradni?

Így van. De nem szeretném, hogy ez panasznak hasson, mert valójában boldog vagyok. Ha ezek a dolgok nem estek volna meg így, akkor lehet, hogy most egy megkeseredett karmester lennék valamelyik eldugott zenekari árokban. Úgyhogy hálás vagyok érte, és nagyon élvezem. A filmet is, a színházat is és a könyvírást is.

A film a többi műfajhoz képest milyen lehetőségeket nyit meg?

A Csongor és Tündével kapcsolatban az az érdekes kérdés, hogy hogyan lehet filmre adaptálni. Megnézve rengeteg színházi előadást és a tévéjátékot, számtalan elemzésen átverekedve magam azt gondolom, hogy ez igenis működhet filmként, természetesen a filmes kollégákkal és Dargay Attila örökösével és alkotótársával, Henrik Irénnel együttműködve. Nagyon nehéz volt megtalálni a középutat, ebben Bodzsár Márk rendező fejlesztőként rengeteget segített nekem. Dargay Attilának a ’70-es évek környékén készült egy képes forgatókönyve. Ez még az összes meséje előtt született, és fiókban maradt. A zsenije már itt kiütközött: kiváló dramaturgiai érzékkel nyúlt a Vörösmarty-anyaghoz, de muszáj volt eldönteni, hogy őt követjük vagy Vörösmartyt. Mindkettőt egyszerre nem lehetett. Dargay változatánál maradtam végül, az volt a fontosabb, hogy az ő látásmódja minél jobban érvényesüljön. Természetesen mindent elkövettem, hogy ahol lehet, Vörösmartyhoz is ragaszkodjunk, de ez ne menjen az érthetőség rovására. Előfordult, hogy a közel kétszáz éves drámai költeménynél szótárt kellett használnom, hogy megértsem, pontosan mire gondolt a szerző, nem beszélve azokról a dramaturgiai lyukakról, amiket elég nehéz volt betömködni. Nagy munka másfél órásra átdolgozni egy ötfelvonásos, háromórás színpadi darabot. Én is kíváncsi vagyok, hogy fog majd kinézni.

Decemberben bemutattunk egy kedvcsináló kisfilmet, teasert, voltaképpen csak kiragadtunk egy részletet, amelynek a kisördögök a főszereplői. Arról szól, hogyan jutottak a később sok bonyodalmat okozó atyai örökségükhöz, a bocskorhoz, az ostorhoz és a palásthoz. Ez egy teszt volt nekünk is, hogy rájöjjünk, mik azok, amikre majd oda kell figyelni az igazi film készítésénél. Izgalmas kihívás volt a történet után a zenét is megírni hozzá, valamint a narrációt, amelyet ütemhangsúlyos verselésben, felező nyolcasokkal írtam, Dargay Attila Zelk Zoltán versére készített animációs kisfilmjének, a Három nyúlnak a mintájára. Az első sort tiszteletből megtartottam, úgy hangzik: „Egyszer régen, nagyon régen”.

Láttam a teasert, és nagyon tetszett. De eltöprengtem: a Varázsfuvolával nagyon sok közös elemet mutató, erősen szimbolikus hőskölteményből hogyan lehet úgy rajzfilmet csinálni, hogy megmarad a története, de szórakoztató jellegű is lesz?

Dargay ezt tartotta a legfontosabbnak, és egy dolgot azért kijelenthetünk: a Csongor és Tünde a szimbolikájával, a filozofikus tartalmával, a hármas út problematikájával, az életigenlő szeretet keresésével, az élet értelmének megfejtésével, nem feltétlenül gyerekeknek szóló mese. Viszont több szintje, rétege van, és ezeket felfejtve biztos vagyok abban, hogy élvezhető lesz minden korosztálynak.

Vallja, hogy a művészi tehetség általános, és ezért lehetséges több műfajban is maradandót alkotni?

Természetesen. Ezek után hogy is mondhatnék nemet? Állandó útkeresésben vagyok, úgy érzem, folyamatosan tanulok, fejlesztem magam, és lehet, hogy soha nem fogok a végére érni. De ezzel nincs semmi gond, szerintem annak, hogy valaki jó dolgokat csináljon, épp ez a feltétele. Sokat kell még tanulnom, de talán amit eddig összeszedtem, már elég ahhoz, hogy élvezhető és elgondolkodtató dolgokat tegyek le az asztalra.

Ha az élet az embert ismeretlen területekre löki, és arra kényszeríti, hogy változzon, mást csináljon, mint amit addig, az csak hasznos lehet. Nem hiszem, hogy a változás rossz. Az ember egyre több dolgot fedez fel magában. De az, hogy jól érzem magam a bőrömben, vagy legalábbis élvezem azt, amit csinálok, mindennél fontosabb. És ha éppen nincsen színházi bemutató, akkor fantasztikus dolog, hogy valami máshoz nyúlhatok.


Müller Péter Sziámi 70, koncertpróba (fotó: Pandur-Balogh Norbert)

Nyugaton és nálunk erősen eltér a kultúra finanszírozási rendszere. Milyennek látja ezeket a rendszereket?

Főleg a német rendszerről tudok beszélni, mert abban éltem egy ideig. Ott elképesztő mértékű önálló tőke áll rendelkezésre, és ezt a különböző vállalatok, cégek, magánszemélyek számolatlanul öntik a kultúrába. Így hatalmas és önálló művészeti intézmények jönnek létre. Magyarországon ilyenek alig vannak, szinte teljesen hiányoznak. Ezért mindenki az államtól függ, és ilyen kiélezett helyzetben, amilyen a mostani, nagyon nehezen lehet állami támogatáshoz jutni. De azt sem tartom jónak, ha valamibe nyakló nélkül öntik a pénzt. Szerintem valahol középúton lehet a megoldás. Kényszerből, vérrel és verítékkel születnek a jó dolgok, soha nem úgy, hogy minden igényünket kielégítik. A szakmán azt látom, hogy ki van véreztetve, és a fennmaradásáért küzd. Viszont látunk egy csomó intézményt, ahol rengeteg a pénz, de kevés a néző.

Müller Péter Sziámi 70, koncertpróba Ónody Eszterrel és Thuróczy Szabolccsal (fotó: Pandur-Balogh Norbert)

Mit tapasztal, van-e kapcsolat a művészek és az üzleti szféra között? Arra az üzleti szférára gondolok, amelyik valóban megengedheti magának a támogatást.

Éppen az Art is Business jóvoltából zajlott egy párbeszéd a kultúra képviselői és a vállalkozók között, mindenki elmondhatta a saját verzióját. Nem igazán értek a gazdasági dolgokhoz, nem vagyok vállalkozó, ilyen ismeretségi köröm sincs, úgyhogy rettenetesen örülnék, ha az iskolai képzésben a Zeneakadémiára és más nagy intézményekbe bekerülne ez a téma. Jó volna, ha a hallgatókat felkészítenék a valós életre. Kikerül az ember az utcára, és csak csodálkozik, hogy a megtanult értékekkel semmit nem tud kezdeni, úgy érzi, a rengeteg időt inkább kapcsolatépítésre kellett volna fordítania. Azt látom, hogy akik jó kapcsolatokkal bírnak, legyenek bármilyen kevéssé tehetségesek, sokkal többet el tudnak érni, mint azok, akik „csak” tanultak az egyetemi éveik alatt. Az Art is Business azért remek kezdeményezés – már annak alapján, amit én látok belőle –, mert platformot teremt ahhoz, hogy a magyar kultúra és a gazdasági élet képviselői találkozhassanak, és együtt hozhassanak létre újabbnál újabb alkotásokat, amiből mindannyian csak gazdagabbak leszünk – nem feltétlenül anyagi értelemben.

A nyitóképet Bolya Árpád készítette.