by Szemere Katalin 2021. febr 25.

Dávid10 kuponnal nem lehet majd olcsóbban parfümöt vásárolni

Miller Dávid már abban is gondolkodik, ismertségét – zenéjén keresztül – milyen jó ügyekre fordíthatja.

A húszas évei közepén jár, és már játszott amerikai kémthrillerben Oscar-díjas színésszel, szerepet kapott a BBC sorozatában, és megannyi nemzetközi mozin kívül jó pár magyar filmben, tévésorozatban is – például A Tanárban, a Jófiúkban és a Mellékhatásban. Van zenekara, elindult a zenei szólókarrierje, megnyerte tavaly az RTL Klub zenés showját, az Álarcos énekest, sőt műsorvezető az RTL Klub Reggeli című műsorában. Miller Dávid már abban is gondolkodik, ismertségét – zenéjén keresztül – milyen jó ügyekre fordíthatja.

Színész, zenész, műsorvezető. Szeretne egy irányba menni, vagy ez az összművészet vonzza?

Huszonnégy éves vagyok, közel a huszonöthöz, és mindegyik tevékenység boldoggá tesz. Egyelőre azt érzem, mindhárom dolog, a színészet, a forgatás, a zene és a műsorvezetés is érdekel.

… ez négy.

Igen, de a színészet nekem a forgatás.

A színpaddal nem kalkulál?

A színpaddal azért nem kalkulálok, mert egyelőre közelebb áll hozzám a forgatás. Imádom minden elemét, a megérkezéstől a cateringen át a sminkbuszban ülésen keresztül a felvételig. Nem szeretném, hogy egy színházi összpróba miatt hiányoznom kelljen egy forgatásról. Ettől függetlenül van egy-két szerep, amelyért szívesen elmegyek színházba, de ez a lehetőség még nem talált meg.

Milyen szerep érné meg?

Ez attól függene, ki a rendező és mit kínál. Szóval most még úgy érzem, nem kell döntenem, filmezhetek, énekelhetek és tévézhetek. Mindháromból fejlődhetek, kiegészítik egymást, és valahol összeállnak eggyé. 

A film annyira beszippantja, hogy bármi jöhet? 

Sosem statisztáltam. Azt mondták Londonban, ahol tanultam: ha statiszta szeretnék lenni, menjek el statisztálni, de ha színész, akkor ne statisztáljak. És ezt tartottam. Az utóbbi időben jutottam el oda, hogy – nem presztízskérdésből, de – egymondatos szerepeket már nem vállalnék. Inkább kevesebbet forgatok.

Mint említette is, Londonban tanult. Mi az, ami ott nagyon más színházban és filmben, mint itthon?

A felfogás, a mentalitás. Ott a rendező a rendező, a színész meg a színész. Én például szeretem, ha segít nekem valaki egy forgatáson, de külföldön nem szól rám egy színészkolléga, hogy mit csináljak. Ez a rendező feladata. Egyszer Londonban én is mondtam valakinek, hogy rosszul hangsúlyozza a szöveget, és kiküldtek a próbáról. Aztán elmondták, itt ez nem így működik. Ha rossz döntést hoz a rendező, akkor a színész találja meg benne a helyét, de ne instruálja a kollégát! Itthon olyan szerencsés voltam, hogy nagy színészekkel dolgozhattam. Ha például Nagy Ervin – A Tanár című sorozattal kapcsolatban – azt mondta: figyelj, Dávid, itt szerintem nem így kellene mondanod a szöveget, olyan hangnemben szólt hozzám, hogy örömmel elfogadtam a tanácsát. De azt látom, sok esetben gond van a hangnemmel is. Mázlim volt, mert ez nem velem fordult elő. Sokszor inkább az a visszajelzés jött: bár te nem is jártál a színművészeti egyetemre, itt vagy és ez menő. 

Érezte amúgy a hátrányát annak, hogy nem a budapesti színművészetire járt? 

Azért nem érzem a hátrányát, mert alapvetően nem színházban játszom. Ha ott szerettem volna, akkor nehezebb lenne. Az egyetemen építik ki a fiatal színészek a színpadi kapcsolataik kilencvenöt százalékát. Nekem ez kimaradt, még úgy is, hogy a szüleim révénismerhetek jó pár rendezőt és igazgatót. Ha a forgatás castingján olyat mutatok, ami egybevág a karakterrel, nem foglalkozik azzal a rendező, hol tanultam és mit csináltam korábban. Azt látja, nekem való-e a szerep és dolgozhatnánk-e együtt.

És mennyire nehezítette a pályakezdést, hogy a szülei – Ullmann Mónika színésznő és Miller Zoltán zenész – előadó-művészek?

Mindenkiben, aki ismeri és szereti a szüleimet, van egy kis pozitív előítélet velem kapcsolatban. Ha meglátnak, eszükbe jut egy közös jó történet. Aki nem ismeri vagy nem kedveli őket, az úgy is viszonyul hozzám. Személyes sikeremnek könyvelem el, hogy eddig szerettek velem dolgozni a rendezők és a kollégák. És nem azért, mert valakinek a rokona vagyok. 

Mégis: a szülei miatt ment külföldre tanulni?

Biztos ez is közrejátszott, de az még inkább, hogy a gimnáziumi éveimben nem voltam igazi iskolába járós. Kihasználtam az összes kiskaput és lógtam, minden más jobban érdekelt. Sosem voltam rossz tanuló, az érettségim is teljesen jól sikerült, a probléma inkább a leckeírásból és a napi órákra történő felkészülésből lett. Az igazsághoz tartozik, azért sem akartam az SZFE-re menni, mert rettentően féltem az elutasítástól: felrakok mindent a színészetre, elmegyek a háromkörös felvételire, és nem vesznek fel. Akkor biztos összedőlt volna a világ. Ráadásul újabb három-öt évet „üldögélni” az iskolapadban… 

Londonban nem kellett üldögélni?

Nem sokat. Londonban sem a három-öt éves egyetemre jártam, hanem egy magán-színiakadémiára, a London School of Dramatic Artra, ahol nagyon gyakorlatias volt az oktatás. A tanárok nagy része oktat az egyetemen is. Ez az iskola eredetileg kétéves, de egy év alatt elvégeztem. Nem titok, egy ilyen képzés nem két fillérbe kerül. Ráadásul én abban az évben jelentkeztem, amikor négyszázhúsz forint volt a font. Az iskolában annyira megkedveltek, hogy kaptam egy évre kedvezményt, sőt az első bevezető évet nem is kellett megcsinálnom.

És nem akart kint maradni, külföldön karriert csinálni?

Dehogynem, ez volt a vágyam, talán össze is jött volna, de kaptam egy magyar munkalehetőséget, és a biztosra mentem. Azaz elvállaltam egy itthoni filmszerepet.

Fotó: Bielik István, stylist: Paksi Éva, ing: Pepe Jeans Hungary, pulóver: Printa, nadrág: H&M, cipő: Humanic

Ez volt a Pappa Pia?

Igen, a nagy sikerű Pappa Pia

Így visszanézve, megérte? Jó döntés volt?

Nem szoktam ezen gondolkodni. Ezután ugyanis sorra jöttek a filmek, és ilyen rövid idő alatt ennyi moziban nem is szerepelhettem volna Angliában. Itthon viszont forgathattam nemzetközi filmekben is. 

Mennyire van lehetőség olyan nemzetközi filmbe bekerülni, amelyet nem Magyarországon forgatnak?

Ehhez külföldön ügynök kell, és a keresést egy-két perces bemutatkozó showreellel lehet elindítani. Mint olyan sokan 2020-ban, elkezdtem komolyabban foglalkozni magammal és a karrieremmel. Több kapcsolatom van Londonban, szeretettel várják tőlem ezt a kisfilmet. 

És mit rakna bele?

Az ember mindig a legfrissebb munkáit szereti a legjobban. A BBC sorozatában, a Baptiste II. évadában olyan karaktert játszhattam, amilyet korábban sosem. Általában én vagyok a mosolygós szomszéd fiú, a kedves srác, a magát még kereső aranyos pasi, és ez teljesen más volt: kopaszra nyírt radikális fiú bomberdzsekiben és Martens csizmában. Egy másik filmben, a Berlin Station-ben szintén olyan szerepet kaptam, amely messze áll a karakteremtől: egy grúz drogos fiút játszottam, aki a főszereplőt elvezeti a vesztébe. Nem nagy szerep, mégis nagyon jó élmény. Ráadásul Richard Armitage a partnerem. Mindig jól mutat a showreelben, ha ismert művész van az ember oldalán. Egy pillanatra biztos belekerülne a Vörös veréb is, amelyben Jennifer Lawrence volt a főszereplő, az is elég menő, ott állt tőlem harminc centire. Nagyobb szerepem volt még egy kanadai sorozatban, a Ransomban, megmutathattam magam, és sokat fejlődtem benne.

A privát természete melyikhez áll közelebb: a cuki szomszéd fiúhoz, vagy megvan a szélsőségesebb indulat is? 

Régen nem tudtam hova tenni, miért én vagyok a cuki fiú és a mosolygós szomszéd. A filmekben a sötét dolgokat szerettem meg a vért. Majd csengett a fülemben a mondat, amit Londonban mondtak: ha Jason Statham nem szeretett volna kopasz akcióhős lenni, senki nem tudna róla. A címkéknek csak ideig-óráig lehet ellenük menni. Egyébként elképesztően jó belecsöppenni több száz millió dolláros, amerikai szuperprodukciókba, amelyekben Oscar-díjas sztárok a partnerek, és elismert, híres rendezők irányítanak. Amit a vásznon látunk, tényleg a jéghegy csúcsa. Gondoljon bele, a tizenkét órás forgatási napból jó, ha három perc jelenik meg a filmben! Mindenki fontos, a büféstől a doktorig, aki mondjuk, száz napig ül egy kisbuszban, és jó esetben egyszer sincs dolga, maximum egy világosítónak nyom macis ragtapaszt az ujjára. Egy ilyen forgatás hatalmas, forgó gépezet, az összes eleme passzol, mindenki elképesztő munkát rak bele, és percről percre olyan iszonyú fontos döntéseket kell hozni, amelyek dollármilliókba kerülnek. És mindehhez – főleg külföldön – az emberek egész nap mosolyognak és kiszolgálnak. Például álltam a forgatáson, és odajött egy csaj, hogy a fejem fölé tartson egy esernyőt, nehogy leégjek. Mondom, „nyugodtan menj, majd én fogom”, és ő elkezd könyörögni, ne vegyem el tőle, mert hazaküldik. Nekem csak az a dolgom a forgatáson, hogy a kamera előtt a maximális teljesítményt nyújtsam. Kényelmetlennek éreztem azt is, hogy egy kabátot nem vehetek le egyedül, mert odaugrik hozzám három ember. De ez a feladatuk, és örömmel teszik. Hozzátartozik az is, hogy ezért meg is kapják a nekik járó normális honoráriumot. 

Fura volt, hogy itthon nem egészen így működik?

Tapasztaltam ilyet magyar forgatáson is, de nem mondom, hogy túl gyakran. Itthon legtöbbször egy ember egyszerre három feladatát végzi. És persze tudom, ők nem százmillió dollárból dolgoznak, hanem nyolcból. Csak közben ez a minőség rovására megy, és nem is feltétlenül a minőség válik a legfontosabb szemponttá. 

Forgatott itthon olyan filmben, amely felejthetetlen volt?

A Tanár című tévésorozat forgatásának több barátságot köszönhetek. Például a főrendezőtől, Kovács Dániel Richárdtól bármikor kérhetek tanácsot, dolgoztunk is újra együtt, ugyanígy Nagy Ervintől is. A Pappa Piánál, ha eltekintünk attól, milyen lett a film, harminc napig forgathattam nyáron Szabó Kimmel Tamással, akit imádok, és már akkor ismert engem, amikor kis tejfölszőkén rohangáltam a József Attila Színházban. És ő volt a nagy haverom, akivel mindig pacsiztunk és narancslevet ittunk. 

Lett egy zenekara is, a Das Funk, az milyen igényből jött össze? 

Nekem nem volt rá igényem, én mindig a „YouTube karaokés, otthon éneklős, de ha valaki benyit, lehalkítós, elnémulós” típusú énekes voltam. Három-négy éve az unokatestvéremmel, Ullmann Ottóval kezdtünk zenélgetni. Ő már pedzegette, hogy jól énekelek, nem akartam elhinni neki. Aztán bevitt az ismerőseihez, barátaihoz, és komoly emberek is megerősítettek: érdemes lenne ezzel foglalkoznom. Én meg imádok zenélni. Óriási gátlásokat kellett levetkeznem, és elindulhatott az örömzenélés. Hihetetlenül élveztem. Ebből alakult a zenekar. 

Tanult énekelni, zenélni?

Autodidakta módon tanultam dobolni, zongoráztam és gitároztam is kicsit. De sajnos soha nem voltam elég kitartó. Mindig azzal nyugtatom magam, tudni fogom, mikor kell megtanulni egy hangszert. Ha a Kossuth-díjas nagypapámat, Miller Lajos operaénekest megkértem, vegye át velem a belcantót, és eddze meg a hangszálaimat, előszeretettel fogadott, próbált átadni az óriási tudásából. Elkezdődött a szólókarrierem is – a Fény című klippel. Később a zenémmel szeretnék minimális népnevelést folytatni a velem egykorúaknak és nálam fiatalabbaknak – elsőként az internetről, a social mediáról. Mivel nagyobb figyelmet kaptam, több embernek fontos a véleményem, igyekszem ezt jó ügyekre fordítani. Megmondó ember nem lennék, de szeretném felhívni a figyelmet arra, mennyire veszélyes, ha az ember kitárulkozik a neten, gyakorlatilag akaratlanul áruba bocsátja magát. 

Fotó: Bielik István, styling: Paksi Éva, zakó és nadrád: Richard Alexandre, ing: Touch Me Not, cipő: Humanic

És ön jól használja a közösségimédia-felületeket?

Azt mondják, sokkal kevesebbet használom, mint kéne. De nem fogok ezen változtatni. Dávid10 kuponnal nem lehet majd olcsóbban parfümöt vásárolni.

A harmadik láb a műsorvezetés. Nem parázott attól, hogy ez nagyon más műfaj, mint az előadó-művészet?

Dehogynem. Az elején le is szögeztem, nem vagyok műsorvezető, és még most sem tartom annak magam. Érdekel a műfaj és szívesen tanulom. Próbálom követni a szerkesztés folyamatait, mert érdekes, hogyan épül fel egy ilyen műsor. 

Mit élvez benne?

A műsorvezetéssel járó stresszhelyzetet. Az RTL Klub Reggelije azért is érdekes, mert rövid blokkokban mindig másról beszélgetünk. A nézőnek gyakran lehet olyan érzése, hogy jóval többet hallgatna a témáról, de nincs rá lehetőség, mert egy magazinműsort néz. 

Mennyire tehet fel saját kérdéseket?

Kapok egy kész adásmenetet, amelyből készülök, de nem kötelező tartanom. Tulajdonképpen azt kérdezek, amit szeretnék és érdekel – ez meg inspiráló. 

Hogy élte meg a 2020-as járványévet? Hozott bármi pozitívat?

Nagyon sokat. Szerencsés helyzetben vagyok, a családban, a barátaim közül senki nem kapta el a vírust, vagy aki elkapta, mindenféle következmény nélkül túl lett rajta. Nem kellett aggódnom senkiért. Félve mondom ki: én imádok itthon lenni. Ahogy elkezdődött a pandémia, kaptam egy munkát az RTL-nél, ami azóta is tart, szigorú óvintézkedések és tesztelés mellett. Hetente bejártam dolgozni, amúgy kutyát sétáltattam, zenéket írtam és hallgattam, filmeket, sorozatokat néztem. Az egészet álomszerű, ideális dolognak éltem meg. Persze azok a nehézségek fennálltak, hogy nem találkozhattam a szüleimmel, a testvéreimmel. A nagyszüleimhez azóta sem mentem be a házba, csak kint beszéltünk. Amikor vége lett az első hullámnak és feloldották a lezárásokat, őszintén szólva nagyon megijedtem. Azon kaptam magamat, hogy ülök az autóban, dagadó érrel a nyakamban üvöltök valakivel, hogy induljon már el a zöldnél. Nem akarok ide visszalépni, szeretném megtartani azt a nyugodt, szép életet.