by Fazekas Zsuzsa 2022. júl 23.

Derengő létidő – Az idő mozgásának dokumentumai

– Beszélgetés Deim Balázs fotóművésszel

„Egy pillanat!
7 idő, 7 fény, 7 kép
Itt, a hetedik kép 1 másodpercig készült, az első pedig 31 millió 449 ezer 600-szor több másodpercig. Ennyi van egy évben. Aztán Újévkor kezdődik minden elölről a Himnusszal, hacsak nem máshonnan kezdjük a számolást.” (Gerhes Gábor)

Már a Térfigyelő rendszer / Surveillance System című 2013-as sorozatában is az idővel és szokatlan kézműves fotótechnikákkal dolgozott. A projekttel, amely a Kaposvári Egyetem fotográfus tervező szakát lezáró diplomamunkaként készült, azonnal nagy sikerrel debütált. Bemutatták Bécsben, Luxemburgban és Bázelben is, idén tavasszal pedig Ljubljanában a Back to Black Contemporary Analogue and Hybrid Photography című nemzetközi tárlaton szerepelt. A képek az év végén újra Bécsbe érkeznek. Deim Balázs 2018-ban első díjat nyert a Different Worlds nemzetközi fotópályázaton, 2019-ben a Budapest International Photo Awards Gold prize minősítését és az ND Awards első díját is elnyerte a „long exposure” kategóriában. A művész a Ferenczy Múzeumi Centrum és a Szentendrei Kulturális Központ fotósaként tevékenykedik, és barátaival egy fotóstúdiót működtet.

Passing Time című kiállítása a múló és megélt idő megragadására és láthatóvá tételére tesz kísérletet, a személyes belső időtapasztalatot objektív időegységekkel kapcsolja össze. Egyszerű, dobozból készült camera obscurákkal, az idő, tűhegynyi lyukon bejutó fény és a véletlen tervszerű játékba hozásával konstruálja meg a szabad szemmel nem látható valóság képeit, amelyek, filozófiai, ontológiai, de fotótörténeti és technikai kérdéseket is felvetnek. A művésszel a kiállítás terében, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum Vajda Lajos Múzeumának PhotoLab kiállítóhelyén beszélgettünk. A tárlat és a hozzá kapcsolódó impozáns programsorozat szeptember 11-éig várja a közönséget.

Passing Time

Passing Time

Melyik volt azt pillanat, amikortól fotósként, fotóművészként tekint magára?

Az első, amit már sorozatnak minősítettem a 2008-ban Szentendréről készült Ghost town sorozat volt, amelyben elhagyott helyszíneket kerestem fel. Már akkor is az érdekelt, hogy mit lehet beletenni a fotó vizualitásába a sima látványon túl. Jellemzően azoknál a munkáknál éreztem, hogy van valami plusz, amikor becsúszott valami hiba, beszűrődött a fény. Kezdetben kevésbé voltam kísérletező, később viszont csak ez érdekelt.

Ghost town 08, 2008

Ghost town 12, 2008

Deim Pál unokájaként képek között nőtt fel. Mit jelentett ez a családi közeg és milyen inspirációkat adott? Lát kapcsolatot a munkái és a festészet között?

Kikerülhetetlen és természetes volt ebben a közegben a vizualitás, és engem érdekelt is, jártam kiállításokra és a családi beszélgetéseknél is jelen voltam, fényképész édesapám által pedig akkor léptem ebbe a dimenzióba, amikor egy analóg fényképezőgépet kaptam tőle. Először filmre tanultam fényképezni és volt egy saját laborom. Ötévesen csináltam az első kiállításomat a nappaliban. Mindig tudtam, hogy fotós leszek és mindig a kézműves technikák érdekeltek. Én fénnyel festek, ami olyan, mint egy ecsetvonás. Az agyam erre állt rá, mindig azt keresem, hogyan lehet valamit fotóban megvalósítani, a valóságból miképp tudom kiszedni azt az izgalmas látványt, amit kitaláltam. A valóság konvertálása érdekel fotós eszközökkel.

Passing Time 1

Hogy jutott el ezekhez a szokatlan kézműves technikákhoz, a lyukkamerákhoz például?

A kísérletezés hozta a nem hagyományos módon előállított fényképet. A lyukkamera felfedezése szerintem egy konkrét kiállításhoz kötődik. A Novusban [az időközben megszűnt Novus Művészeti Iskola – a szerk.] Drégely Imre lett az egyik tanárom, aki elvitt minket egy saját tárlatvezetésére, ami meghatározónak bizonyult. A Neoavantgarde tendenciák a magyar fotóművészetben című kiállításon Kerekes Gábor Május 1. című képén lyukkamerával fotózta a tömeget, amely masszává alakult. Gyönyörű. Nagyon tetszett a kép és nagyon tetszett a technika és a benne lévő csavar – akkor kezdtem én is ezzel kísérletezni. Persze tökéletlenek lettek a képek, de pont ez fogott meg igazán. Olyan képeket szerettem volna létrehozni fotografikus eljárással, ami szabad szemmel nem látható, viszont, ha beavatkozunk a folyamatba akkor teljesen váratlan és irreálisnak ható valóságok jönnek létre, illetve mutatkoznak meg.

Passing Time 2

Mi adta a Passing Time sorozat első impulzusát?

Mindig foglalkoztatott az elmúlás, ami a fényképezés egyik sajátossága is, ahogyan azonnal múltat képez az adott helyzet látványából.

Munkáit erősen meghatározza a precíz konstruálás és a tervezés, de a véletlen is. Mesélne a tervezői folyamatról, amely a Passing Time konceptuális időképeihez vezetett? Tudja például már az elején, hogy honnan hová tart? Megálmodós, vagy precíz lépéseket követ? Készít például jegyzeteket?

Ha a koncepció megvan, akkor már nagyjából tudom és körülbelül látom előre, hogy mit szeretnék, ilyenkor „kifotózom a képeket fejemből”. Persze gyakran sokkal szebbek lesznek, mint amire készülök, mert beleszól a véletlen. Nem leírni, hanem lerajzolni szoktam, megtervezem a sorrendet, a motívumokat, a formák, a vonal a csík és pont ritmusát, ahogy az időnek is van egy ritmusa. És igen, megálmodósan tervezek. Legalábbis a Space anyagánál így volt. Itt jobban össze kellett sűríteni az információt, hogy koherens és komplex legyen a sorozat és a gondolkodás, a tervezés hosszadalmasabb volt, mint a megvalósítás.

Passing Time 4

A beavatkozásnak, a kép alakításának, az elektronikus manipulációnak hol a határa, ha van?

Szerintem nincs ilyen határ, a kép, a végeredmény számít, minden technika és eszköz új dimenziókat nyit, de a Passing Time sorozatnál figyeltem arra, hogy minél kevesebb legyen a beavatkozás. Azért is választottam az analóg technikát, hogy a hosszú expozíciós időt minél jobban ki tudjam tágítani, és minél inkább megmaradjon a képek dokumentum jellege, hogy ezek az idő mozgásának dokumentumaiként jelenjenek meg. A korábbi Space sorozatom viszont a manipulációról és a hitelességről is szól, ott a mobiltelefontól a szkennerig mindenféle technológiát használtam, reflektálva arra a legendára, hogy Stanley Kubrick rendezte volna meg a Holdra szállást.

Space  – Challenger, 2018

Ott az volt a lényeg, hogy egy áldokumentarista sorozat szülessen. Hétköznapi tárgyakat fotóztam le mintha űrdokumentumok lennének, azt a kérdést járva körül, hogy mennyire mond igazat, illetve mennyiben manipulálható a fotó, amit elvileg dokumentumnak, valóságnak tekintünk. Másfelől azt is felvetette, hogy tulajdonképpen mit keresünk mi ott kint a végtelen, sötét űrben, és a sorozatnak ugyanúgy témája a belső végtelenben való kutatás is. Ezért gyerekkori játékokat és képeket is behoztam, sőt magát a játékot a játékkal és a képpel, a fényképezőgéppel és végül a nézővel, hogy vajon rájön-e arra, hogy ez az egész egy játék, szórakozás a percepcióval. Ennek érdekében a képek címeiben sokszor le is buktattam magam.

Space – Focus, 2020

Mit szeretne általában a nézőtől?

Kizökkenteni, elgondolkodtatni.

Mi az oka annak, hogy többnyire elvont és ember nélküli képi világokat jelenít meg, hol vannak az emberek?

Ha egy képen megjelenik valaki, a kép és a mondanivaló személyessé válik, én pedig azt szeretném, ha az adott gondolat, amit kitaláltam, minél tökéletesebben fogalmazódna meg az adott képben. Ebben általában zavar az emberi jelenlét, de az egyes képek mögött mindig ott van az ember, legfeljebb nem látható.

Space – Object from deep space, 2020

Ezzel a törekvéssel ellentétes a barátairól készült sorozat, ahol egyenként örökíti meg őket. Ez a sorozat vizuális naplónak tekinthető?

A naplószerűség legfeljebb a régi fotók miatt érdekel, de nem dokumentálom az életemet, szeretem megélni a pillanatot, amiben vagyok. Inkább önarcképnek gondolom, azzal, hogy lefotózom őket, magamról is képet alkotok. A személyiségünket azok alakítják, akik körülvesznek bennünket: a családunk és a barátaink. Ebben az esetben viszont a hátterüket szakítottam le róluk, életnagyságban, fehér háttér előtt fényképeztem őket. Két napig zarándokoltak a fotózásra a barátok, közben nagy buli kerekedett Szentendrén első, feleségemmel közös albérletünkben. Úgy akartam láttatni őket, ahogyan vannak az életemben, a hétköznapokban.

Space – Step, 2017

Be volt állítva két nagy vaku, egy adott pillanatban odaállítottam valakit, és csak lőttem, lőttem, amíg nem jött meg egy olyan gesztus. Nem volt egyszerű, mert rögtön elkezdett pózolni mindenki. Szerettem volna dokumentálni azt az élethelyzetet vagy pillanatot, amikor megfogalmazódott bennem, hogy számomra mi az élet értelme. Hogy azokkal az emberekkel, akikkel egy időben és egy helyen élünk ezen a bolygón legyünk jól és szeretetben, ismerjük meg és alakítsuk egymást.

Surveillance System – Blaha Lujza tér, 2013

A kiállítás egyik kísérőprogramjaként július végén a Kizökkent világ című filmesszét is levetítik a múzeum kertjében, utána beszélgetésen vehetnek részt a nézők. Miért választotta éppen ezt filmet?

A time lapse miatt és az eltávolodott, elidegenedett világ miatt, ami lassan túlnő rajtunk, de a film spekulatív, meditatív, szemlélődő attitűdje miatt is. A kívülállása miatt. Mint megfigyelőnek fontos, hogy el tudjak távolodni egy lépéssel a témámtól, nekem ne legyen hozzá közöm, működjön magától is. Ezen keresztül beszélgetünk majd a kiállításról Kopin Katalin kurátorral és természetesen azokkal, akik eljönnek.

Surveillance System – Széll Kálmán tér, 2013

Milyennek látja a fotó mint műtárgy helyzetét ma Magyarországon és a világban?

A nemzetközi műtárgypiacon hasítanak a fotók, nálunk kicsit más a helyzet. Budapesten is, Ljubljanában is vannak képeim néhány galériában, de ezeken keresztül ritkábban vesznek képet, inkább személyesen szeretné kiválasztani, aki vásárol. Vannak segítő aukciók a háború kapcsán, az UNICEF-nek és autisták számára az Autistic Artnak, amelyeken részt veszek a munkáimmal, ezek szerencsére jól működnek.

Filmvízió | Koyaanisqatsi: Kizökkent világ | Filmvetítés és beszélgetés 2022. július 28-án.

További információk Deim Balázs honlapján.

Nyitókép: Deim Balázs (fotó: Deim Flóra)

 

Szenvedélyesen szeretjük a kultúrát, a művészeteket és a stratégiai gondolkodást. Ez ingyen van. A lapkiadás és az online magazin működtetése azonban pénzbe kerül. Kérjük, ha teheti, támogassa az Art is Business hiánypótló munkáját!

Támogassa a kezdeményezésünket, legyen Ön is mecénás!