Egész évben mikulásnak lenni

Harcos és önzetlen. Kiáll a kollégáiért, a színházért meg a nehéz helyzetben élőkért. Ha kell, bedobja a Molotov-koktélt a szinkronszínészek ügyében, amikor a stúdiók nem hajlandóak megemelni a tizenöt éve változatlan gázsit. Beszól, amikor a politikusok zaklatószínháznak aposztrofálják társulatát, de a kollégáinak is, akik a nagy művészet elefántcsonttornyában üldögélnek, elérhetetlennek képzelve magukat, miközben nem hajlandók beleállni a bőrükre menő ügyekbe. A színház ma már csak szerelem Nagy Ervinnek, és fontos neki, hogy mást is csináljon mellette. Akár külföldön megdobni az adrenalinszintjét, akár a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet önkénteseként vacsorát főzni egy rászoruló családnak, amelynek elküldi még a bejárati ajtaját is, mert szüksége van rá.

Az ön elvei szerint lehet kapcsolata a kultúrának meg az üzletnek?

Mindig is azt gondoltam, hogy kapcsolata van a kettőnek. 1999-ben szerződtem a Katona József Színházba, rá úgy három évre rengeteg cég, sokféle bank megvett egy-egy teljes házat. Az előadás utáni állófogadásra mindig meghívták a színészeket. A kollégáim egy része állandóan húzogatta emiatt a száját. Én már akkor azt gondoltam, hogy ez tévedés: óriási jelentősége van a mecenatúrának. Az az egészséges, ha a kultúratámogatás üzleti alapú is. Amióta Pintér Béla társulatával is játszom, megerősödött az állításom: a magas kultúra abszolút piacképes, és sok pénzért eladható. Nyilván vannak bizonyos szegmensei, amiket el kell tartania egy haladó demokráciának. A művészszínházakba és a függetlenekhez alapvetően a meglehetősen leharcolt és rendszerváltásban vesztes értelmiségiek, köztük a botrányosan fizetett tanárok járnak meg a szegény egyetemisták. Akik vagy ki tudják fizetni a belépőt, vagy nem. A mindenkori kormányzatnak kellene erre a helyzetre komoly stratégiával rendelkeznie.

Bár Pintér Bélánál azért leginkább az utóbbi időben indult el az a változás. Korábban rendkívül olcsón adták a jegyet.

Béláék egy százfős fészekből indultak, ahol tizenhat évesen én is felléptem. A Szkéné Színház a magyar színházi kultúra kísérleti műhelyének egyik legjobbja. Aztán rájött Béla, hogy a rajongótábor olyan szélesre nyílt, hogy ezt sokkal szélesebb körben is el lehet adni. Nagyobb helyet talált, a négyszáz nézőt befogadó Újpesti Rendezvényteret, és magasabb jegyárat tűzött ki, de azért jó néhány előadással maradt a Szkénében is. És igaza lett, mert sok produkcióra így is már hónapokkal előre lehetetlen jegyet kapni. Hozzáteszem: nem tíz-tizenöt ezer forintra emelt Újpesten, mint egy musical- vagy operettszínház, hanem hétezerre. Így a politikának – finoman szólva – nyugodtan lehet fityiszt mutatni. Van is mire, mivel elkezdődött a független szcéna teljes felszámolása és kivéreztetése. Megjegyzem, a kultúráért felelős politikusok egyetlen független társulatnak sem segítettek a pandémia alatt. Ezért Béla segített önmagán. A színészeknek a járvány alatt sem kellett éhen halniuk, malteros vödröket rakosgatniuk.

Pálmai Annával a Pintér Béla rendezte A bajnok című előadásban (fotó: Horváth Judit)

Említette, hogy a színházban a kollégák nem feltétlenül vették jó néven, hogy reprezentálniuk kell azért, hogy a támogatók örüljenek az előadás után. Ön szerette ezt a helyzetet, jól érezte benne magát?

Azt éreztem, hogy haladni kéne a korral, a felfogással. Ódivatú és kicsit szocialista reflex, hogy a nagy művészet elefántcsonttornyában üldögélünk, elérhetetlenek vagyunk, és kényelmetlen „lemenni” a civilek közé beszélgetni. Rengeteg ötletem volt a Katona József Színház tagjaként. Például, hogy vegyük fel három kamerával a kifutó előadásainkat, majd áruljuk pénzért az interneten. Ennek persze a jogok beszerzése szab némi határt, de most a járvány alatt azért kiderült, hogy ez sok esetben nem jelent megoldhatatlan problémát, ráadásul kereslet is van rá. Nem gondolom, hogy ezek óriási marketingötletek voltak, de előremutató megérzések arról, hogy a modern világban a kultúra is üzlet. Örülök, hogy azóta a Katonának lett mecenatúra- és pártolóitag-rendszere. Fontos, hogy ne kelljen csak a gondoskodó államatyusra számítani, a művészet eltartsa önmagát, és ezzel garantálja, hogy minél kevésbé szóljon bele az életébe a politika.

És hogy reagált erre a vezetés?

Az ötleteim leginkább megmaradtak magánberzenkedésnek. Valójában a fiatalabbakat próbáltam rávenni arra – nem sok sikerrel –, hogy kapcsolódjanak. Nyilván nem kezdtem el leveleket írni Zsámbéki Gábor igazgatónak, hogy szóljon rá a színészekre, menjenek reprezentálni. Ez túlkapás lett volna. És azt is látni kell, hogy valójában ők csak egy mintát követtek, hiszen a számukra mérvadó idősebb alkotógeneráció mindig is próbált háromnál több lépés távolságot tartani a kultúrpolitikától, történelmi emlékek okán viszolygott tőle, miközben az üzleti szférával sem alakított ki szoros kapcsolatot. Logikus tehát, hogy ez a mentalitás öröklődött tovább a fiatalokban. Persze a politikusokkal kapcsolatos előítélet és az, hogy egy művész nem szeretné árucikknek érezni magát, maximálisan érthető. Mégis úgy gondolom, hogy a saját érdekünkben érdemes kicsit nyitottabbá, kíváncsibbá, ugyanakkor bátrabbá is válnunk. Szerintem egy mai színházi vezetőnek igenis határozottnak, keménynek kell lennie. Amikor baj van, oda kell menni a fenntartóhoz, berúgni az ajtót, és addig ütni az asztalt, amíg nem javítanak az áldatlan állapotokon. Szóval, a jelenlegi helyzet nemcsak Vidnyánszky Attila és köre miatt alakult így, hanem a művészetpolitikához való hidegrázós viszony miatt is. Túl sokáig nem akartuk beszennyezni a kezünket azzal, hogy számonkérjünk, hogy tiltakozzunk és nyíltan konfrontálódjunk a mindenkori politikusokkal.

Fotó: Bielik István (a ruhákat a Van Graaf biztosította)

Látja magát igazgatóként? Aki odamegy, rárúgja az ajtót a politikusokra, és addig veri az asztalt, amíg adnak annyi pénzt, amivel normálisan lehet működni?

Biztos, hogy nem lennék igazgató. Egyrészt mert szóba se kerülhet. Másrészt nem szeretném feltétlenül tönkretenni az életemet. Azért a színházi metoo-ügy meg sok-sok minden más is kijózanított, megmutatta, hogy hiába állok ki valamiért, sok esetben egyedül maradok.

De milyen ügyben maradt egyedül?

Amikor például kiálltam az úgynevezett zaklatószínház-ügyben. Azaz amikor kormánypárti politikusok és újságírók a Gothár-ügy miatt elkezdték a Katonát zaklatószínházként emlegetni. Akkor jólesett volna, ha még vagy negyvenen mellém állnak. De Molnár Áron is így járt a Vígszínházban egy csomó alkalommal. Nagyon lassan ébredő népség vagyunk, természetesen nemcsak a színészek, hanem az egész ország. Pont emiatt fizetünk óriási politikai, történelmi és kulturális árat.

De a szinkronügybe azért beleállt pár éve, amikor nem akarták hosszú évek óta megemelni a színészek gázsiját.

Ebbe is beleálltam, mindenbe beleállok, de ez nem sokat ér, ha a legtöbben, elhajolnak a konfliktus elől. Az értelmiségnek a magyar társadalom letéteményesének kellene lennie, élő lelkiismeretnek. Ha mi így mozdulunk, mit várunk a többségtől? Nem azért váltottunk rendszert, hogy utána ugyanúgy éljünk, mint a kádárizmusban. Szóvá tettem a vadkapitalista hajtásokat, mert a hátunk mögött lepacsiznak a stúdiók a megrendelőkkel, és lenyomják a béreket. A végén meg jót röhögnek. Ha a dolgozók, akik a hozzáadott értéket gyártják, nem mondanak „álljt” erre, akkor egyre lejjebb süllyedünk. Fontos, hogy a magyar nyelv megmaradjon és sokrétű legyen, a gyermekeink színvonalas beszédet halljanak a televízióban? Igen… Csakhogy közben a színészek fizetése tizenöt éve változatlan.

Lett bármiféle következménye a fellázadásuknak?

Ha lett is, nem annyira tetten érhető. Nem tudom, hogy a kollégáim, Rajkai Zoliék éppen hol tartanak, mert – ha mondhatok ilyet – én csak bedobtam a Molotov-koktélt az ablakon. De nem azért csináltam, mert szeretek dobálózni, tényleg nem magamért teszem, hanem a most vagy tíz-húsz év múlva pályára kerülő fiatal színészekért. Jó lenne, ha amikor még kilóg a fenekük a gatyából, méltó gázsit kapnának.

Viszonylag sok színész beleállt a szinkronkérdésbe.

Igen, mert megérezték, hogy muszáj. Régóta beszélgetünk már erről.

Volt bármiféle negatív következménye annak, hogy bedobta a Molotov-koktélt?

Nekem nem, de a barátaimat, például Rajkai Zolit bizonyos szinkronstúdiókba nem hívták. Szóval, sok negatív következménye lett. De akkor is el kell érni, hogy elfogadható bérek és jogdíjak legyenek. A piacban benne van ez a pénz, csak a megszerzése bérharcot igényel. Ehhez lobbierő kell, akár törvényi. Azért kicsit elegem lett abból, hogy megmondó szerepkörbe kerültem, és mindenki arra számít, hogy majd Ervin jól megmondja nekik. Hát nem. Menjél, te is csináld! Tulajdonképpen a szinkronszínésznek kell a legtöbbet rimánkodni, hogy lépjen már be a szakszervezetbe, nem a dramaturgnak, rendezőnek, írónak. Így nagyon nehéz érte küzdeni.

Odüsszeuszként az Ithaka című előadásban (fotó: Horváth Judit)

2020-ban, amikor felmondott a Katonában, azt nyilatkozta, hogy a színház ma már csak szerelem, de nem az érvényesülés útja. Miért?

Meguntam, azt hiszem, ennyire egyszerű. Most megint próbálni fogok, de egy másik közegben, a Pesti Színházban egy angol kortárs darabot. Kicsit mocorogni kezdett bennem a vágy, hogy újra játsszak. De éreztem valami kiégést is magamban. Most inkább több szabadidőt szeretnék, más feladatokat. Ha forgatok hatvan-hetven napot, utána élni akarok. Mondjuk három hónapot külföldön tölteni. Mint egy impulzusokra vadászó ember, akinek kell az adrenalin. A színház sok mindenben gátolja az embert, állandó keretek között tart, rabszolgaláncon lógat. És én most letépem a láncaimat, mert azt látom a társaim egy részén is, hogy szépen kiégnek, csak nem veszik észre. Sajnos sokszor úgy érzem, hogy a magyar művésztársadalom belehal ebbe az állandó élet-halál harcba. Persze tisztelek mindenkit, aki így is kitart, de nekem ez már nem volt való. Nem vagyok az a típus, aki mindent beáldoz a művészet oltárán. Ha ez ember egész nyáron forgat, az évadban megállás nélkül játszik, szinkronizál, elmegy mellette az élet, miközben persze mindenki folyamatosan arról papol, hogy mennyire fontos az élet ismerete. Én inkább az életre szavazok.

Kereste az útját, hogy kikerüljön a kalodából, vagy adódtak a filmek, filmsorozatok, és így pont ki tudott lépni?

Igen, ez jött az ismertséggel. Kerestem annyi pénzt, hogy nem kellett elmennem kereskedelmi színházba meg ezer szinkronba, és ki tudja, még mit kellett volna elvállalnom. Abból a pénzből ragyogóan elvoltam. Más dolgokra is figyelhettem, olyanokra, amelyek engem is boldoggá tesznek, például a golfozásra vagy utazásra Péterfy Gergely barátomhoz Olaszországba. Minket úgy szocializáltak, hogy akkor jó a színész, ha az idegrendszere szélén táncol, éhes és sebzett. Ez nagy hazugság. A színész meg várja aput, a nagy rendezőt, aki azt csinál vele, amit akar. Én ennél sokkal öntudatosabb és harciasabb vagyok és szeretném, ha előbb-utóbb ez a „nagyművésszel” kapcsolatos felfogás alapjaiban megváltozna.

A Tanár című sorozatban (forrás: RTL)

Iszonyatosan sok jótékonysági projektje volt, és tényleg azt láttam, hogy egymás után, sőt szimultán rengeteg ügye van. Emlékszik arra, hogy mi volt az első, mikor azt érezte, hogy na, most az ismertségemet szeretném egy ügyre használni?

Az első ügy, amiben benne voltam az Unicefhez kötődik. De ami ennél kézzelfoghatóbb: az az ételosztás az ökumenikusokkal. Amikor a sátrukba beesett 200 – kőkemény húgyszagú, félszemű, néha mosolygó, máskor agyonvert – ember, és megetettük őket. Megfordult velem a világ. És onnantól kezdve, elmentem velük más projektekbe is, például fát osztani. A „terepen levés” megfog. Egy színésznek egyébként is – hogy úgy mondjam – élményvadászat, még ha az élmény negatív is. Elraktározom, amit látok, később dolgozom vele, előhívom magamból egy-egy szerepnél. Tapasztalni a legkiszolgáltatottabb néprétegek sorsát – mindig is közel állt a szívemhez valahogy láthatóvá tenni a mélyben élő emberek nehézségeit. A főiskolán, az egyik Máté Gábor-vizsgámon pont ezt mutattuk be. Felemelő, ha a hajléktalan, nehéz sorsú embereknek kicsit jobbá tehetem az életét egy-két szelet rántott hússal. Vagy leküldtem a bejárati ajtómat Debrecenbe egy családnak, hogy legyen nekik. Ezekben a kézzel fogható dolgokban hiszek. Amikor hegyes cipőjű államtitkárok dumálnak nekem a roma felzárkóztatásról, akkor tényleg úgy elküldeném őket Szendrő külsőre, hogy „na, öcsém, kezdd el lapátolni a havat gyorsan, meg a gyerekeknek kenjél lekváros kenyeret, mert fogalmad nincs, hogy mi van a végeken”. Az ökumenikusok és Gáncs Kristóf talált meg, és azóta nem létezhet, hogy a gyerekeknek nincs cipőjük, és fociznának, de nincs mivel. És bár nem vagyok milliárdos, ötvenezer forintért bármikor veszek nyolc darab labdát a kölköknek. Ilyenkor az ember közvetlenül megérzi: milyen egész évben mikulásnak lenni, mert boldogok a fiatalok.

Fotó: Bielik István (a ruhákat a Van Graaf biztosította)

És rendszeresen visszajár Szendrőre?

Már kétszer voltam, és még fogok. És ha addig élek is, felépítek nekik egy focipályát, ahol télen is edzhetnek.

Be tudja ebbe rántani a kollégákat is?

Nem rángatok én senkit, bárki jöhet, akit a szíve szólít. De van, akinek más az ügye, például állatmenhelyeken vagy más telepeken segít. Talán az is felhajtóerő, hogy az embernek családja, gyereke van, és eljön a pillanat, amikor azt érzi: ez így nem maradhat tovább ebben az országban. Bennem legalábbis így indult el.

Tehát ezt a szüleitől látta?

Nem igazán. Bennem valahogy megvan, nem tudom, honnan. Gyerekkoromban vidéken éltem, viszonylagos jólétben. Volt öt szörnyű évünk a rendszerváltozás környékén, nem kerültünk az utcára, de kemény évek voltak. Amikor még jobban ment a családnak, hoztak a szüleim külföldről csokit meg cukorkát. Természetes volt, hogy lementem az utcára, és szétosztogattam a barátaim között. Azt akartam, ők is éljék át, hogy hú, ez milyen finom. Jobban örültem annak, hogy örül a barátom, mint hogy én felfaljak egy zacskónyit. Ettem kettőt, és osztottam tovább. Mi, a haverokkal egyformán nőttünk fel a dunaújvárosi panelban. A szüleim néha külföldön dolgoztak, kaptam olyan dolgokat, amiket más nem: gördeszkát, BMX-et. Persze a többiek mindig velem akartak játszani, mert nekem mindenem volt. Én meg úgy örültem, hogy persze, vigyed, próbáld ki te is. Mindenről úgy gondolkodtam: ez a mienk. Apám ezt nem nézte mindig jó szemmel, bár a szüleim is mindig nagyvonalúak voltak.

Fotó: Fekete Dániel/Ökumenikus Segélyszervezet

Több olyan projektje volt, amit nagyon bírtam. Volt egy kép a Facebook-oldalán, amin egy kislány a körmét festi, az elképesztően megható volt. Ahogy a „Dagadjon a tészta”- program is felemelő, amikor egy vak péksrácnak segített. Hogy futott bele?

A Kenyérlelke fesztiválon. Odajött hozzám egy hölgy: egy kép erejéig menjek oda hozzájuk, mert gyűjtést szerveznek. Nem volt kérdés, a feleségemmel, Borbély Alexandrával együtt odaálltunk. Kérték, hogy megoszthassák a képet a Facebook-oldalukon. Én is megosztottam a sajátomon. Mivel azt majdnem százezren követik, egy hét alatt összedobták a pénzt a dagasztógépre. És akkor rájöttem, hogy mekkora ereje van a közösségi médiának – a jóra is. Azóta is könnyezve puszilgatnak a Bake My Day pékségben, mert amikor megosztottam a képet, pikk-pakk összejött a lóvé. Sőt annyira túlteljesítettük, hogy vehettek még egy gépet. Megmaradt a nagyon jó barátságom velünk. Azóta mindig hozzájuk járok kenyérért, meg dumcsizunk mindig egy jót. Nagy élményem volt, hogy belefújok egyet a trombitába, és megmozdulnak az emberek, fogékonyak rá, és jönnek velem. A Fókusszal kimentem egy tüdőbeteg asszonyhoz, és tízen hívtak föl a riport után, mindenkit becsatornáztam az ökumenikusokhoz. Az egyikük egy kis lakást adott, ahova el is költözhettek. Arról a szakadék helyről, ahol éltek irtó drágán, jobb lakhatási körülmények közé juttatták őket.

És a debreceni családot, ahol főzött karácsonykor, hogy választotta ki?

Őket Révfalvi Dorottya, a segélyközpont vezetője választotta. Tudja, hogy engem lehet vinni bárhova, mégiscsak egy százkilós bácsi vagyok, és bokszoltam tíz évig. Nem féltem magam, elbírom pszichésen. Az kétségbeejtő volt, amit Debrecenben láttunk: egy férfi, aki elvesztette a munkáját, neveli a gyerekeit, és gondoskodik a beteg feleségéről. Játszottam a gyerekekkel, a kislánynak felragasztottam egy műkörmöt, és lett egy boldog napjuk. Főztem nekik, és a kislánynak adok majd egy mobiltelefont is, ha lecserélem a sajátomat. Az az álma. A haverjaimat szintén izzítom, és szólnak, ha felajánlanának valamit. Szóval, csatorna lettem egy ilyen jótéteményhez, és ez boldogsággal tölti el az életemet.

A nyitóképet Bielik István készítette (a ruhákat a Van Graaf biztosította).