„Egy mecénás örökre beírja a nevét a művészettörténetbe”

Nyáron ismét kamarazene szól a Zeneakadémián. A július 15-étől 24-éig tartó Fesztivál Akadémia két alapító művészeti vezetőjét, Kokas Katalint és Kelemen Barnabást vonósnégyesezésről, tehetséggondozásról és a mecenatúra fontosságáról kérdeztük, de az is kiderült, el kell-e választani a munkát a magánélettől.

Ahogy belenéztem az idei Fesztivál Akadémia programjába, feltűnt, hogy mennyi színész szerepel benne. Mi a közös a színházban és a komolyzenében?

Kokas Katalin: Mindkettő művészet, s ezáltal a lényege is egy. Az írott és az elbeszélt szó ugyanazt fejezi ki, amit szavak nélkül a zene.

Kelemen Barnabás: A növendékeimet arra tanítom, hogy a zenének történetet kell elbeszélnie, a legkisebbekkel érdemes lehet mesét is költeni egy-egy darabhoz. De a legmagasabb szinten muzsikáló szólistáknak sincsen más feladatuk, mint mesélni. Hiszen mindenből, ami időben és térben játszódik, történet lesz a fejünkben, így működünk. De közös a színházban és a klasszikus zenében a színpad is: nem elég zenélni, meg is kell mutatni magunkat. Vannak, akik extravagáns egyéniségek, és vannak, akik szívesebben helyezik előtérbe a műveket. Mindegyikre van kereslet.

K.K.: Erős vonzalmat érzek a színház iránt. Nem csupán azóta, hogy Hanna lányunk a színészetet választotta hivatásul, hanem gyerekkoromtól kezdve, mert a szüleim a kaposvári Csiky Gergely Színház zenekarában játszottak. Természetesen azokat a színészeket és azokat a zenészeket hívtuk meg a fesztiválunkra, akiket személyesen ismerünk és szeretünk. Nem árulunk zsákbamacskát a közönségnek, hiszen pontosan tudjuk, kit milyen szereppel bízhatunk meg.

Kokas Katalin

És mi lesz a színészek szerepe? Még közelebb hozni a zenét?

K.K.: Sztravinszkij nagyszerű darabját, A katona történetét színészekkel érdemes előadni, hiszen így készült: Molnár Piroska lesz a mesélő, ifj. Vidnyánszky Attila a katona, az ördög szerepét Bezerédi Zoltán játssza, a rendező Ascher Tamás. Lukács Miklós Esterházy-fragmentumai mögött nem kell magyarázni az irodalmi inspirációt, Beethoven Kreutzer-szonátája mellett pedig élvezetes adalék, ha az azonos című Tolsztoj-regényből is elhangoznak részletek – Vecsei H Miklóstól.

Ha már A katona története szóba került – a háborúra is reflektál a fesztivál műsora, hiszen két ukrán mű is elhangzik majd.

K.K.: A mi életünket is keretbe foglalja a háború, nincsen olyan nap, nincsen olyan óra, hogy ne gondolnánk rá. Dóri [Kokas Dóra csellóművész – a szerk.] férje, Maxim Rysanov családja Ukrajnában él, míg ő maga Moszkvában tanult. Félelmetes, hogy ez a világméretű konfliktus hogyan tükröződik egyetlen ember életében is.

Bele tudják önteni szorongásukat, szomorúságukat a zenébe?

K.K.: Ez a feladatunk. A zene bevilágít a lélekbe, és meg is tisztítja.

Kikkel találkozunk a fesztiválon a muzsikusok közül?

K.B.: Kialakult egy olyan kör, akiket mindig hívunk, és nagy örömünkre szívesen jönnek.

K.K.: Ők a mi tág családunk. Az eddig említett magyar művészeken túl hadd említsem még Fenyő Lászlót, Baráti Kristófot, Balog Józsefet, Berecz Mihályt, Keller Andrást, Horti Lillát. Jön Vilde Frang, Nicolas Altstaedt, José Gallardo és Jonathan Cohen is a régi barátok közül, és jönnek olyan világsztárok is, akik még nem léptek fel a Fesztivál Akadémián: Sergei Nakariakov és Anna Prohaska. Sokan leszünk a fesztivál tíz napja alatt.

A vonósnégyeseknek hirdetett mesterkurzusok oktatói között lesz Kurtág György is, aki kilencvenhat évesen szinte alig mond igent felkérésekre. Ilyen jó kapcsolatban vannak?

K.K.: Már akkor is foglalkozott velünk, amikor tavaly a Bartók-vonósnégyesek előadására készültünk az újjáalakult Kelemen Kvartettel. Egy életre szóló tanítást és felelősséget jelentettek azok a hosszú órák, amíg fáradhatatlan energiával és intenzitással vetette bele magát a zenébe. Azért is, mert a vonósnégyes minden zeneszerző életművében, így Bartókéban is a legmagasabb szintet jelenti.

K.B.: Gyuri bácsinak olyan mély és különleges válaszai vannak a hangok közötti kapcsolatokra, a zenei formákra, a zenei jelentésre, amik csak a legnagyobbakról mondhatók el.

Újra működik a Kelemen Kvartett. Milyen élmény felébreszteni a formációt?

K.B.: Csodálatos élmény, de egészen más. A vonósnégyes eredeti felállásában kódolva volt, hogy egyszer véget ér a közös történetünk. Kati húgával, aki a kezdetekkor tizenhét éves volt, illetve zeneakadémiai növendékünkkel alapítottuk a kvartettünket.

K.K.: Vashti Mimosa Hunter csellóművésszel és Jonian Ilias Kadesha hegedűművésszel hosszú távra tervezünk, azt szoktam mondani, hogy ötven évre. Ők Berlinben élnek, mi Budapesten, szóval, nagyon pontosan meg kell terveznünk minden próbát és fellépést. De ahogy mi, úgy ők is fejlődni akarnak, és ez a legfontosabb. Nagyon ritka, hogy valakivel ilyen színvonalon tudjunk muzsikálni, mindig magasabb és magasabb „labdákat” adva egymásnak. Már vannak előttünk feladatok is: fel fogjuk venni Bartók összes vonósnégyesét az Alpha Records kiadónál, ahol Barnabással már több közös albumunk is megjelent.

Ha a kamarazenélés kenyér egy zenésznek, akkor a kvartettezés az életadó víz. Hiszem, hogy a muzsikálás olyan esszenciája van benne, ami minden más fölé helyezi. Nem véletlen, hogy a legnagyobb zeneszerzők Haydntól Beethovenen át Bartókig ebben a műfajban írták a legtisztább, megalkuvás nélkül magas szintű alkotásaikat.

K.B.: A kvartettezésben titkok tudói vagyunk, kinyílnak az antennák egymás érzelmeire, olyan közel kerülünk egymáshoz, amennyire csak lehetséges, és amit kívülálló el sem tud képzelni.

K.K.: Ez egy játék, ami az életet utánozza. Hol erősebb vagyok a másiknál, hol megadom magam neki, de mindig tisztelem. Szerintem erről szól a házasság is.

A legtöbb ember azon serénykedik, hogy elválassza a munkáját a magánéletétől, hogy az élet két területe ne zavarja egymást. Önök viszont együtt dolgoznak, együtt élnek.

K.K.: Lehet, hogy ezért megy tönkre a házasságok nagy része! (Nevet) Mi más példát láttunk mindkettőnk családjában. Egy házasságot csak erősebbé tesz, ha a két fél együtt tud dolgozni, és a mi kapcsolatunkhoz rengeteget hozzáad a közösen megélt katarzis. A mai napig sokat tanulok Barnabástól, és sokat tanulok róla is azáltal, hogy együtt muzsikálunk. És, mit tagadjuk, megerősít a kudarc is, mert nem minden koncert sikerül ám jól.

Hogy vesznek részt ebben a munkában a gyerekek?

K.K.: Nagyon sok gyereknevelésről szóló könyvet vettem a kezembe, de a legtöbbet rögtön félre is dobtam. Úgy vélem, a példamutatás azt is jelenti, hogy nem zárjuk ki a gyereket abból az életből, amit élünk. Főként azért, mert hiszünk abban az életformában, amit választottunk. A mi munkánk egyben szenvedély, ötéves korunk óta ezt csináljuk. Már Hanna és Gazsi is részt vesz a fesztiválszervezésben, de nagyszerűen boldogulnak a saját feladatukkal is. A fiam felvételt nyert a londoni Menuhin Schoolba, a világ egyik legnevesebb zenei intézményébe, Hanna pedig a Guildhall Universityre felvételizik.

Ez lesz a Fesztivál Akadémia hetedik éve. Mennyi időre terveznek?

K.K.: Amíg csak élünk, de talán tovább is.

K.B.: Úgy sejtem, pár év múlva észre sem vesszük majd, hogy a gyerekeink már átvették a stafétát.

A pandémia alatt létrejött egy klasszikus zenei „supergroup”, a FAB Ensemble. Mire hivatott az együttes?

K.K.: A magyar zenészek legjobbjai, több mint hetven művész mondhatja magát a FAB Ensemble tagjának, ami azért is hatalmas eredmény, mert nem csupán koncertezésre alakultunk, hanem folyamatosan járjuk az országot és a magyar lakta területeket a határon túl, hogy emeljünk a zeneoktatás színvonalát. Úgy gondolom, a zeneoktatást tekintve az utolsó órában vagyunk, pedig Magyarország mindig rengeteg kiváló művészt mutatott fel ezen a zsebkendőnyi területen is.

K.B.: Van tapasztalatunk a tehetséggondozásban. Amikor – jóval a Kaposfest előtt, 2003 körül – működni kezdtünk Kaposváron, pár év alatt kinőtt a földből egy új generáció, akik hegedülni, zenélni akartak. Abban bízunk, hogy a mi példánk utat mutat a kicsiknek. Kodály Zoltán mondása szerint „fontosabb, hogy ki az énektanár Kisvárdán, mint hogy ki az Opera igazgatója”. Ennek jegyében szeretnénk felfedezni és támogatni a tehetségeket, nem úgy, hogy kiragadjuk őket a helyükről, hanem a tanáraikkal együtt megadjuk nekik azt a segítséget, amire szükségük van. Ehhez azonban forrásokra és támogatásra van szükségünk, és ezt nagyon nehéz összeszedni.

Kelemen Barnabás

Az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában, újabban pedig Ázsiában is egyre több tehetős üzletember érzi úgy, hogy támogatnia kell a művészetet. Milyen tapasztalatokat szereztetek erről Magyarországon?

K.B.: Vannak apró jelek, amik okot adnak az optimizmusra, de úgy látom, nálunk még gyerekcipőben jár a mecenatúra. Pedig örülnék neki, ha növekedne azoknak a köre, akik a kultúrába fektetnek.

K.K.: A közelmúltban Marosvásárhelyen járt a FAB Ensemble koncertezni és kurzust tartani, és döbbenten láttuk, hogy egy helyi gyógyszergyár tulajdonosa volt a vendéglátónk. Hotelszobát bérelt számunkra, meghívott minket vacsorázni, de ő bérelte a koncerttermet is.

K.B.: A marosvásárhelyi Kultúrpalota nagyjából a Zeneakadémiával egy időben, az 1910-es években épült, teljes egészében magánemberek adományaiból. Úgy tudom, ugyanez mondható el az aradi Kultúrpalotáról is.

K.K.: A klasszikus zenében talán a régi, értékes hangszerek kérdésében mutatkozik meg legjobban a mecénások szerepe. Stradivarik, Guarnerik hatalmas kollekciói vannak magánkézben, amiket aztán tehetséges szólistáknak adnak át használatra. Egy mecénás örökre beírja a nevét a művészettörténetbe, ha jó ügy érdekében adományoz a vagyonából. Nincs ennél jobb útja, hogy fennmaradjon a neve a jövő emlékezetében is.

Fotók: Emmer László