Egy nyitott művész – Rita Ackermann

A New Yorkban élő magyar Rita Ackermann (1968) a Képzőművészeti Egyetem festő szakán, Klimó Károly osztályában töltött két év után, 1991-ben ment ki New Yorkba, ahol először egyéves ösztöndíjjal a New York Studio School of Painting, Drawing and Sculpture iskolában tanult, majd beágyazódott a kilencvenes évek pezsgő New York-i kulturális közegébe, és nem jött vissza Budapestre.

Munkásságára a kezdetektől jellemző a műfaji keretek átlépése; a divat, a zene, a film, az irodalom és a legkülönfélébb képzőművészeti műfajok kifejezésmódjának és eszközrendszerének használata. Nagy méretű festményeiben a figurativitásól az absztrakcióig jutott, többrétegű festék, kréta és pigmentrétegek felhordása és visszatörlése során alakulnak a képek, amik így egyfajta mozgáskoreográfia lenyomatát is hordozzák. Rita Ackermann nagyon nyitottan fogadta, amikor megkerestük a beszélgetés ötletével, de hangsúlyozta: „nem vagyok nagy híve a szóbeli kinyilatkoztatásoknak a művészettel kapcsolatosan, inkább a festésnél maradok.”

Hogyan élte meg a Budapest–New York váltást?

Nehezen, mert nekem nagyon jó életem volt Budapesten, s bár vágytam megismerni a világot, az intellektuális környezetem izgalmas volt, a jövőn pedig akkoriban nem sokat gondolkoztam. Az 1990-es Budapest, illetve Magyarország egy rétegesen lezárt kultúra volt, nemcsak a nyelvezetének megfejthetetlenségével és a repedező vasfüggöny izolálásával, de a mentalitása is összetettebb, titokzatosabb volt bármelyik más európai országénál. Senki nem tudott semmi kategorikusan konkrétat rólunk, magyarokról. Ez talán még most is így van. Még a fények is másképp törnek meg a levegőben, nyáron melegebbek a színek, télen pedig melankolikusabbak. Szóval, ezért hirtelen teljesen kívülállónak éreztem magam New Yorkban, mint aki kiesett egy burokból, és akinek újra kell tanulnia mindent, hogy felszínen tudjon maradni a város sebességének sodrásában.

Mi volt a legnehezebb?

Megtanulni a bankrendszert és hosszú ideig nem látni a családomat. Aztán a rövid látogatások és az azt követő elválások. Ezek még mindig nehezek, ezt nem lehet megszokni.

Egyértelmű volt, hogy kint marad?

Nem.

Mi kellett akkor a befutáshoz, karrierhez, és mi változott ebben?

Isteni szerencse és az akkori munkáim eredetisége. Hogy a mostani művészeti közegben mi kell, az szerintem összetettebb kérdés, mivel sok esetben a munka éppen hogy nem eredeti, hanem trendekhez igazodó, társadalmi és politikai témákat felvető, valamint szolgálatokat felvevő irányt követ. Ezzel a utóbbi fajta irányválasztással gyors pályát lehet befutni, mert könnyen kategorizálható és kurátolható az ilyen művész pályája. Számomra érdekesebb a hosszútávfutók magányossága.

Ha most egy fiatal festő elindul külföldre, mit kell tudnia?

Őszintén szólva nem tudom, fel lehet-e valamire is készülni előre. Nem hiszem, hogy van formula vagy recept, amit megoszthatnék tanácsként, mert az én esetem több szempontból is a csodával határos véletlenek sorozata volt, ezért nehéz általános következtetéseket levonni a történtekből. Szerintem nagyon fontos, hogy egy művész ne veszítse el azt az eredendő belső ösztönzést, amivel az első festményének nekivágott. Az ego és kapcsolatok építése nagy pofára esésekkel járhat, amiből jobb tanulni, mintsem elbarikádozni a lelkiismeretünket. Ha egy művészt külföldre sodor a pályája, akkor érdemes először az új környezetet felmérni és beilleszkedni. Mindez persze sokkal könnyebb fiatalon, de ebben is túlzásokba lehet esni, esetleg még bele is veszni a túlzott beilleszkedésbe, szóval, ezért tartom nehéznek a tanácsadást.

Magyarországról is be lehet kerülni a nemzetközi vérkeringésbe?

Biztosan.

Hogyan találta meg a helyét a galériás rendszerben, könnyebb vagy nehezebb volt ez a 90-es években, mint ma?

Isteni szerencsém volt, hogy felfigyeltek a munkáimra. Az biztos, hogy kevesebb művész és galéria volt a kilencvenes években, mint most. Ma több a művész és több a galéria is, szerintem semmivel sem könnyebb, vagy nehezebb a szituáció.

Az első években falfestményeket tervezett egy legendás rave shop, a Liquid Sky részére, ablakokat az Új Múzeumhoz és a Lower East Side-i Max Fish Barjába, sőt albumborítót is a Sonic Youth Thurston Moore című lemezéhez. Egy fiatal festőnek jó lehetőséget (esetleg ismertséget) ad a társművészetekkel való közös munka?

1993 és 1995 között volt egy csapat kreatív fiatal New York Cityben, néhányukat Larry Clark és Harmony Korine KIDS című filmjéből is megismerhettük, akik nagyrészt a város „utcáiról ” kerültek be az amerikai és nemzetközi kultúra fókuszába. Erre az időszakra jellemzően a műfajok közötti szimbiózis olyan természetes volt, mint hogy a csapból folyik a víz. Szabadon és bátran mozogtak az alkotók „idegen” pályákon, és ezt az is elősegítette, hogy a művészvilág még nem volt művészeti iparnak keresztelve, és nem „illatozott” a pénz szagától. Éppen ellenkezőleg, mindenki mindent bagóért vagy ingyen, barátságból csinált, abban a reményben, hogy valami izgalmas, új forma születik az együttműködések során. Az én esetemben is, a fentebb felsorolt projektek közül csak a New Museum volt „hivatalos” felkérés, a többi mind barátságos együttlétek gyümölcse volt.

Képzőművészeti közegen kívüli projektjei most is vannak, 2020-ban egy gördeszkamárkával is dolgozott. Mi volt ez az együttműködés, és van-e más ilyen is, például a divatvilággal?

2019-ben a Supreme és a Chloe divatcégek kerestek meg, azzal az ötlettel, hogy szeretnék használni a kilencvenes évekbeli munkáimat a divatvonaluk egy szezonra szóló arculataként megjeleníteni, azaz az adott szezon egyik divatvonalát az én képeimmel és motívumaimmal díszítették. Nekem nem kellett semmit csinálnom, csak engedélyezni az általuk kiválasztott munkák használatát.

Nehéz összefoglalni egy művészi utat a figurálistól az absztraktig, de ki lehet emelni útelágazásokat, hogy mikor mi alapján, milyen hatások mentén lépett tovább új irányba?

Áthatások mentén. Egy sorozat úgy formálta az utána következőt, hogy az utóbbi építkezhetett az összegyűjtött tapasztalatokból és zsákutcákból, amin a korábbi sorozat keresztülgaloppozta vagy küszködte magát.

A világ egyik legfontosabb galériája a Hauser and Wirth képviseli. Milyen a kapcsolata a galériájával?

Nagyon jó. Maximális bizalom, ami azon alapul, hogy mindkét fél teljes szabadsággal végezze azt, amihez a legjobban ért.

2019 óta mutatja be kiállításokon a Mama sorozat képeit. Miről szól ez a sorozat?

Festményekről, amik remélhetőleg maguk beszélnek a közönséggel. Szeretem ezt a történetet átengedni a közönség és a képek közötti párbeszédnek. Persze tudok válaszolni specifikusabb vagy technikai oldalról közelítő kérdésekre, de általánosítani nehéz a festményeimmel kapcsolatban.

Olvastam, hogy minden reggel telefonon beszél az édesanyjával, miközben a műteremben dolgozik. Ezek a beszélgetések is benne vannak lenyomatként a képekben?

Igen, mielőtt elkezdeném a munkát a stúdióban, fel szoktam hívni az anyukámat. Az időeltolódás miatt ez így alakult, és műtermi rutin lett belőle. Hogy mi kerül bele a festményekbe, az nem tudatos, de mindenképpen hasznos átgyomlálni a gondolataimat, mielőtt nekivágnék a munkának. Mikor az ember egy szülőjével beszélget vagy akár a testvérével, tudattalanul valahogy visszakerül a gyerekkorba, még ha felnőtt életének mindennapi eseményeiről, aktuális problémákról beszélget, akkor is. A kondíciók hiánya teljesen felszabadít. A képeimben benne van az összes életkorom. A gyerekkorom is.

Nagyon sok réteg van ezekben a képekben, s a színek és a foltok, gesztusok alatt rajzok sejlenek fel. Hogyan alakulnak ezek a rajzok? Történetek vannak bennük? Mindig is megmaradt a rajz a munkáiban, vagy visszatért?

A rajz, amióta csak eszméltem, a szenvedélyem, ráadásul a legártatlanabb. Egy titkos búvóhely is, ahova bárhonnan bármikor vissza tudok húzódni, és elrejtve kifejezni azt, amiről beszélni nem tudok. A rajz az idők során a gyökerévé vált festészetemnek is, és mint az erezet, átszövi a képeket.
Rajzzal kezdődik, és vonallal fejeződik be általában egy kép, de mivel nincs igazán „általában”, inkább úgy mondanám, hogy esetenként egy vonal az, ami meghatározza egy festmény befejezését.

Mama, Let me in, 2020

Min dolgozik, mire készül most? Hatott-e a Covid az életére, a terveire, és ha igen, hogyan?

A napokban fejeztem be egy anyagot, amin az elmúlt tíz hónapban dolgoztam a következő kiállításomhoz. Október 8-ától látható a Hauser& Wirth Galériában, Monacóban. A covidos év számomra megszakítások nélküli festéssel telt. Ilyen szempontbol jó volt. Az, hogy nem tudtam hazalátogatni a szokásos sűrűséggel, persze nem volt túl jó, de szerencsére ezt bepótoltam ezen a nyáron.

-------------------------------------------

Aki követi a szívét – Rita Ackermann

Rita Ackermann éppen harminc éve él New Yorkban. A Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán harmadéves volt, amikor egyéves ösztöndíjat kapott a Hanes Foundation-től, hogy a New York Studio School of Painting, Drawing and Sculpture iskolában tanulhasson. Pontosabban itthon tolmácsolt egy Amerikából érkezett gyűjtőnek, aki figyelmébe ajánlotta ezt az iskolát, aminek támogatója volt egyébként is, és vállalta, hogy segíti az indulását. Ackermann azóta is úgy emlegeti, hogy „csodaszerencséje” volt, ami egyfelől igaz, másfelől az Art is Business magazin olvasói számára sokat mondó: a mecénás gondolkodás fontos voltát bizonyítja. Arra hívja fel a figyelmet, hogy mennyit tud segíteni egy pár hónapos támogatás is.

A kilencvenes évek pezsgése mindenhol új irányzatokat hozott, de New York kulturális élete még inkább a „bármi lehet” hangulatában zajlott, a divat, a zene és a legkülönfélébb képzőművészeti műfajok kifejezésmódja, nyelve, eszközrendszere keveredett. Ebben a szabadságban mindenki együttműködött mindenkivel, s ebbe a közegbe vetette bele magát a Budapestről érkező Bakos Rita, majd – immár Rita Ackermannként – New Yorkban maradt. Ma már a világ egyik legfontosabb galériája, a Hauser & Wirth képviseli, és nevét beütve a keresőbe egy rocksztárlazaságú kortárs művészt láthatunk a társasági eseményeken. De ki is ő, és miért pont neki sikerült?

Rita Ackermann az év elején a trafó Nyitott Műtermek sorozatának egyik beszélgetésében úgy fogalmazott Mélyi Józsefnek, hogy a legfontosabb tanácsot, amit azóta is szem előtt tart, első mesterétől, Klimó Károlytól kapta, ami úgy szólt: „Kövesd a szívedet!” Klimó megadta az irányt, ami New Yorkban kiteljesedett. Pont abba az iskolába került be, amely a New York-i kortárs művészet szíve volt, ahol a figurális, absztrakt és popművészet elméleti vitái lezajlottak. Inspiráló közeg volt ami vitte előre. Később realizálta a korábbi életétől történő elszakadás nehézségeit, de mindezeket bele tudta dolgozni a művészetébe. Már korai munkáin is látható, hogy művészi gyakorlatát az alkotás és a rombolás egymást váltó ritmusa és egyfajta naplószerűség jellemzi. Első Amerikában készített rajzai és kollázsai kalligrafikus, poétikus, improvizációt idéző művek, elsősorban saját személyes és kollektív problémáival, szexualitással, drogokkal, hatalmi pozíciók megkérdőjelezésével, bizonytalansággal és kontemplatív sorskereséssel foglalkoztak. Festményei a figurativitás és az absztrakció határmezsgyéjén egyensúlyozó munkák, melyeken az emberi alak egyszerre tűnik el és válik láthatóvá.

Az első áttörést Amerikába érkezése után három évvel a Broadwayen található Új Múzeum ablakfestménye hozta el számára, amit nagyon sokan láttak, és persze az is segített, hogy ő tervezte az akkoriban nagyon sikeres Sonic Youth lemezborítóját. 1996-ban a figuralitásból elkezdett az absztrakció felé haladni, s 2010-re eljutott egy teljesen letisztult, két színre és egy kompozícióra épülő (Fire by Days) sorozathoz. 2014 és 2018 közt még limitáltabb keretek közt dolgozott, táblafestékkel alapozott vászonra rajzolt krétával, ráfestett, majd letörölte, újra rajzolt, festett, törölt. Ezután tért vissza az olajfestéshez, a Mama sorozat képeivel. Mindig is sorozatokat készített, mert kísérletező személyiségének ez felelt meg a legjobban.

Rita Ackermann művészi pályáját a folyamatos megújulás, a határtalan kreativitás, a mély gondolatiság, ugyanakkor a szabadság és könnyedség jellemzi.