by Jankó Judit 2022. nov 21.

Einspach Gábor

– A Bécs és Budapest közt ingázó galériás

Einspach Gábor több mint harminc éve nemcsak egyszerűen részese, de formálója is a hazai műkereskedelemnek. A kilencvenes években a Belvárosi Aukciósházban árveréseket is vezetett, tanácsadóként több intézményi gyűjtemény felépítésében segédkezett, jelenleg műtárgybefektetési szakértőként is dolgozik a Raiffeisen Bank private banking üzletágában, igazságügyi szakértőként biztosítótársaságok, hatósági szereplők tartanak igényt a szakvéleményeire. Elnöke a Magyar Műkereskedők és Galériák Országos Szövetségének, rendszeresen tart szakmai előadásokat, művészeti képzéseket. 2021 tavaszán nyitotta meg új helyszínen az Einspach Fine Art and Photographyt, ami úgy szintetizálja az eddig elért eredményeit, hogy szintet lép.

Einspach Gábor 2020-ban (forrás: Venczel Photography)

Az Einspach Fine Art and Photography nyitásakor, másfél évvel ezelőtt, azt mondta, hogy olyan galériát szeretne vinni, ami a világon bárhol érdekes lenne. Sokat jár külföldre, félig Bécsben él, most, hogy újra elindult a nemzetközi vásározás, kezdjük ezzel: milyen tapasztalatokkal zárta a Viennacontemporaryt?

Galériaként ez volt az első nemzetközi vásár, amin az újranyitás óta részt vettem. Minden átalakul körülöttünk, a bécsi vásár is beköltözött újra a belvárosba, idén a Stadtpark közepén, a Kursalonban rendezték, egy szép, historizáló épületben, frekventált helyszínen. Egy hatalmas, három méter széles, különleges Tombor Zoltán-fotót állítottam ki. Nagy szakmai és üzleti sikert aratott. Egy ötös sorozat darabja, százhűsz elmosódott, mozgásban ábrázolt aktból áll össze egy montázs más és más sorrendben, tulajdonképpen egyedi művek, megunhatatlanul sok vizuális elemmel. Sok időt töltök Bécsben, kezdem megismerni az ottani közéletet, és azt látom, hogy nagyobb társadalmi figyelem fordul Bécsben a kortárs művészet felé, mint Magyarországon. Eljöttek a vásárra az osztrák kulturális, gazdasági politikai élet szereplői, múzeumigazgató, gyűjtők, politikusok és nem protokollszerepben, hanem igazi érdeklődésből. A gazdasági és művészeti közegnek élő kapcsolata van egymással.

Tombor Zoltán Trouvaille (2022) című munkája (forrás: az Einspach Fine Art and Photography)

Régi szereplőként a kezdetektől követheti a hazai szcéna kiépülését, ráadásul a klasszikus és a kortárspiacon is jelen van. Itthon hogyan alakult a gazdaság és a művészet kapcsolatrendszere?

Már a rendszerváltáskor a műkereskedelemben dolgoztam, harmincöt éve kezdtem a szakmát. A szocializmus idején is voltak képek egyes intézmények falain, az állami tulajdonú vállalatok kölcsönözhettek a múzeumoktól, sőt sokszor az adott cég profiljába illeszkedő festményekkel díszítették az irodaházak falait, de ezeket nem lehetett klasszikusan gyűjteménynek nevezni. A Magyarországra külföldről érkező bankok és vállalatok magukkal hozták az anyavállalatra jellemző kultúrát, és ha a gyűjtés vagy a kortárs művészet támogatása annak részét képezte, akkor elkezdtek kortárs művészetet támogatni, gyűjteményt építeni. Egyébként úgy látom, ez csak akkor tudott tovább élni és szerves része lenni a céges környezetnek is, ha a magyar menedzsment – jellemzően a tagok személyes elköteleződéséből fakadóan – támogatta azt. Persze a különböző válságoknak a gyűjtés esett először áldozatául, nagyon kevés abban az időszakban alapított vállalati gyűjteményt tudok mondani, mely ma is épül és megfelelően menedzselt.

Ez elég erős kijelentés.

Voltak azért nagyon jó példák, a Raiffeisen Bankot emelném ki elsőnek. A gyűjteményt komoly szakemberek, Jerger Krisztina és Hajdú István építették. Intenzív élet zajlott a ma már nem létező Raiffeisen Galériában, ahol jobbnál jobb kiállítások követték egymást. És ugyan ma már nem bővül az anyag, de a gyűjtemény hasznosult, mert az új székházban olyan élő szövetként pulzáló életteret teremtett a bank, amiben nagyon jó dolgozni. A képek dialógust folytatnak egymással, illeszkednek a terekhez, a bútorokhoz, jelen pillanatban egy egészen elképesztő színvonalú munkahelyi környezetben dolgoznak az emberek. Kevés példát tudok arra, amikor akár rövidebb időszakon keresztül, megfelelő szakemberek bevonásával, szisztematikus gyűjteményépítés történt, ilyen volt például a KBC Bank művészettámogató programja, az Unicredit Bank tehetségtámogatási rendszere. Ezek jellemzően nem hosszú időszakon keresztül tartottak, és nem élték túl a menedzsment kicserélődését. A vállalatok esetében a MATÁV gyűjteménye talán a legjobb példa a magyarországi vállalati gyűjtemények jellemző útjára, amelyet nem olyan régen értékesítettek egy aukción, és a bevételt jótékonysági célokra fordították.

Ezer Ákos kiállítása az Einspach Fine Art and Photography kiállítóterében (fotó: Bíró Dávid)

Ez valószínűleg azért is van így, mert a gazdasági-jogi környezet nem feltétlenül segít. Mit lehetne tenni?

Az a fajta adókedvezmény, amit a beruházást végző cégek akkor kaptak, ha a beruházás költségeinek egy részét kortárs művészet vásárlására fordították, csökkentette az adóalapjukat, érezhetően segítette a kortárspiac működését. Jelentős visszafogó erő a kulturális területen is érvényes huszonhét százalékos áfa is, sajnos eddig a szakmai szervezetek sikertelenül lobbiztak a mérsékléséért.

Mit gondol, a Covid-járvány mit változtatott a gazdaság és a művészet kapcsolatrendszerén?

A lockdown felgyorsította a műtárgypiac digitalizációját, sokkal nagyobb része zajlik a kereskedelemnek ma online, mint a Covid előtti időszakban. A műtárgyvásárlás fontos élménnyé vált a lezárások alatt, és kiderült, hogy nem kell hozzá feltétlenül személyes kapcsolat. Többszörösen bebizonyosodott az elmúlt évtizedekben, hogy a műtárgy az egyik legjobb formája a vagyon megőrzésének, teljesen egyenrangú befektetési forma a pénzpiaci eszközökkel, egyre nagyobb számú, egyre növekvő összegű, sokszor befektetési szándékú vásárlás helyszínévé váltak az online piacterek. Most az infláció hatására sokan menekülnek a pénztől, a műtárgy nagyon jó, értékálló befektetés már sokak szemében, tehát a befektetői réteg erősebben vásárolt az elmúlt hónapokban. Ma pedig már nem a Covid, sokkal inkább a háború és az energiaválság határozza meg a gazdaság, azon belül a műkereskedelem működését.

Szemléletváltás történt az elmúlt tíz évben, az újraépülő gazdasági elit mára már nemcsak színházba, koncertre, hanem kiállításokra is jár, és elért arra az érdeklődési és kulturális szintre, hogy kortárs műveket vásároljon. Ez örvendetes dolog, de nem mecenatúra, a vásárlás csak egy szelete a gazdaság és a művészet kapcsolatának. A másik része a szponzoráció, mecenatúra, művészettámogatás, ami Magyarországon mindig is bizonytalan volt. A Covid ezen sokat változtatott: még sokkal kiszámíthatatlanabbá tette. Attól tartok, a közeljövő gazdasági környezete erősen vissza fogja vágni a kulturális támogatásokat.

Más módokon is támogathatja a gazdasági élet a művészetet. Milyen kapcsolatok lehetnek még? Milyen tapasztalatokat szerzett ez ügyben Bécsben?

Részt vettem Bécsben a MUMOK hatvanadik születésnapjára rendezett vacsorán, ahol a jelen lévő kétszázötven vendég többsége támogatta a múltban és támogatja a jelenben valamilyen formában a múzeum működését. A vacsora bevétele is jelentős mértékben hozzájárult a múzeum működési költségeihez. Én is létrehoztam egy támogatói asztalt, ahogy a bécsi Kunsthistorisches Museum hasonló rendezvényén is minden évben megteszem. Nálunk a legfontosabb műkereskedők közül sem gondolja mindenki, hogy egy hazai múzeumot támogatni kell – Bécsben alapfeltétele a szakmai komolyságnak, elkötelezettségnek, hogy egy ilyen rendezvény nem kihagyható: élő kapcsolatot kell ápolni a múzeumokkal, amibe ez is beletartozik, még akár regionális szinten is.

Drozdik Orsolya Manufacturing the Self: The Pathological Body (1989/1995) című munkája a Frieze Masters művészeti vásáron (forrás: Einspach Fine Art and Photography)

Októberben a londoni Frieze Masters vásáron járt. Milyen anyaggal készült?

A galériát tudatosan, a kezdetektől a nemzetközi sztenderdekhez igazodva viszem, nagy elismerésnek és lehetőségnek élem meg, hogy egy év működés után felvettek a londoni Frieze Mastersre, ami régi álmom volt, és ahová gyakorlatilag lehetetlen Kelet-Európából bekerülni. Régóta, tudatosan készülök a nemzetközi jelenlétre, több mint harminc évre visszatekintő, az Art+Text Budapestben kibontakozó és az új galériában kiteljesedő munka eredménye ez a lehetőség. A Spotlight szekcióban állítotam ki, ahol idén a nőművészet van középpontban. Drozdik Orsolya nyolcvanas években készült, hatalmas installációját prezentáltuk, és készült egy száznyolcvan oldalas kiadvány, ami a galériát mutatta be a londoni közegnek.

Nyitókép: Einspach Gábor (fotó: Czapolai Barbara)

 

Szenvedélyesen szeretjük a kultúrát, a művészeteket és a stratégiai gondolkodást. Ez ingyen van. A lapkiadás és az online magazin működtetése azonban pénzbe kerül. Kérjük, ha teheti, támogassa az Art is Business hiánypótló munkáját!

Támogassa a kezdeményezésünket, legyen Ön is mecénás!