Eltévelyedő művész lennék?

Ha jobban belegondolok, többszörösen is. Nem tudatosan, inkább sodródva, visszatérően keresztezte az utamat a művészlét. Gyerekként arról álmodoztam, én leszek az, aki egy szimfonikus zenekarnak megadja az alaphangot. Oboistaként gyakran viszi a szólót, megcsillantja érzékeny, bensőséges játékát például Bach II. Brandenburgi versenyének híres Adagiójában. Ez volt a vágyam. Évekig gyakoroltam, aztán a konzervatórium előtt egy betegség az élet más területeire vezényelt. A gimnázium már a filmművészetért való rajongásról szólt. Jelentkeztem is az akkori Filmművészetire. Felvettek. Persze itt is jött a csavar… A tévés osztályba – mert más abban az évben nem indult –, Horváth Ádám és Vitray Tamás osztályába. Én pedig hezitálás nélkül igent mondtam. És persze megint nem a klasszikus művészlétre. Ha a tévézést egy művészeti egyetem szintjén oktatták is, főleg a hallgatás, a másikra való figyelés, a kérdezés és a beszélgetés művészetében merülhettem el. A tévézés alkalmazott műfaj. Nem is művészei, inkább mesterei vannak. Mérföldkő marad, hogy ők tanítottak hallgatni, figyelni, kérdezni és beszélgetni.

És miközben ezt írom, megtorpanok: művész és mester? Ez a kettő nem ugyanaz? Művész, aki valamilyen terület kivételes alkotója. És persze meg is válaszolom, hogy a valamilyen terület biztosan számít. A nem hagyományos művészeti ágak területeinek csak eufemizált művészei vannak. Ők valójában inkább mesterek. Nem bánom. Végül is nem ez a lényeg, hanem az alapattitűd és a viselkedés, ami mégsem különbözik nagyon: alámerülés és feloldódás valami egészen individuális keretben, de a saját lényegünkön mégis túlmutatóan.

Szóval, ha most először keretezem is így, hogy mi is a viszonyom a művészettel, hát most leírom – még ha szemérmesen is –, hogy azt hiszem, az egész életemet áthatja. Nem pusztán a rajongás a zenéért, a filmért, az irodalomért és bárminemű ihletett és szent alkotásért, hanem magáért az alkotás világáért, amiben egy művész él. És persze nyilván ahányan, annyifélék, de mégis a gyökere valahol nagyon hasonló. Szándék és lehetőség, amit az elmélyedés és a szenvedély körvonalaz.

Forrás: Bridge Budapest

Azon kapom magam, hogy a vezetői szemlélet formálása, amivel ma a Bridge Budapestben foglalkozom, olyan – bármennyire patetikusan hangzik is –, mintha egy monstrum kőtömbből akarnánk kifaragni valamit, amit érzünk, látunk, hogy benne van, és másokat is gyönyörködtethetne. Egy egyenlőbb, igazságosabb, méltóbb, szerethetőbb és vállalhatóbb üzleti kultúrát, ami nem létezett igazán sosem előtte, de miért is ne létezhetne. Sok bizonyítéka van ma már annak, hogy ez nem a kapitalizmus természete elleni, amint annak is, hogy ahogyan ma élünk és cégeket vezetünk, nem fenntartható tovább. Krízisek, válságok büntetnek érte folyamatosan. Újat kell faragnunk, ami megmaradhat a következő generációknak is.

Mindig is hittem abban, hogy vezetőnek, üzleti szereplőnek lenni szabad akarat és olyan lehetőségtöbblet, ami kivételes helyzeteket teremthet, változásokat hozhat – ha valaki azt az emocionális, intellektuális és financiális potenciált, amit a vezetői léttel választott, elért és kiérdemelt, a személyes agendáján túlmutatóan használja fel. Pont úgy, mint egy művész, aki az ihletettség és a tehetség adta lehetőségekből előremutatóan hoz létre valamit. Egy vezető is ilyen. Ha jobban belegondolok, hiába voltak gyerekkoromtól kezdődő el-eltérítések az utamon, mégis mindig az alkotáshoz érkeztem. Ami az üzletben éppen úgy lehetséges, mint a művészetben. Egy üzleti keretrendszerben, értve, hogy nem független a világ alakulásától és alakításától. Úgy viszonyulok a vezetéshez, mintha azt lehetne művészien – na jó, mesterien – csinálni.

Persze az üzlet – ma még – elsődlegesen pénzt akar „csinálni”, amiből majd jó esetben vesz akár művészetet is, de egyre többen gondolkodnak úgy, én is, hogy az üzlet lehet eszköz, nem csak cél. Azok az üzleti szereplők, akik ezt élik, szerintem a vezetés művészei. Értik, hogy nem jár a profitról való lemondással a személyes, az üzleti és a közösségi érdek összeegyeztetése. A tények őket igazolják. Magasabb árbevétel, tartósabb siker, lojálisabb munkavállalók, kevesebb negatív információ jellemzik a cégeiket. Aki tényleg hosszú távra épít üzletet, mert ez a létforma az identitása alapja, és nem csak rövid távon akar profitot maximálni, az ma végiggondolja, olyan céget épít-e, ahol a gyerekei is szívesen dolgoznának, és ehhez olyan üzleti döntéseket hoz-e a hétköznapokban, amiket nem ciki előttük vállalni. Hogy miért? Mert szeretné, ha a körülöttünk keringő negatív jövőképek valahogy mégis pozitívba fordulnának. Ezért tesz ma, ezért alkot.

Mi a Bridge-ben legacy leadereknek hívjuk azokat a vezetőket, akik a vezetés művészei, és szívből remélem, hogy korunk hősei lehetnek. Sok van rajtuk, és sok múlik rajtuk. Ha nem is kizárólag rajtuk. Rengeteget tehetnek azért, hogy egy pozitívabb jövőkép válhasson a valóságunkká. Olyan vezetők ők, akik a személyes karrierjüknél messzebbre tekintve szeretnének hatással lenni a világra. Hosszú távú víziójuk van, és elkötelezettek a jövőért, a következő generációkért. Értik a felelősségüket és a strukturális változások érdekében akár lépéseket is tesznek. A példamutatás jószándékával és a szemléletformálás vágyával. Mindezt erős személyes integritással, érzelmi tudatossággal és sziklaszilárd értékekkel teszik. Az érzelmi, az intellektuális és a financiális lehetőségeiket cselekvésbe fordítják mások javára, társadalmi, kulturális és tudományos ügyek mellett elköteleződve, értve annak jelentőségét, mit hagynak hátra maguk után.

Bridge Budapest 2021, Vimeo).

Önzetlenség, önzés vagy önigazolás mindez? Nem teljes önzetlenség és nem is szimpla önzés. Mindhárom együtt. A vezetői hagyatéképítés nem csak egyéni szükséglet lehet, hanem aláhúzottan üzleti érdek is egy hosszú távon fenntartható és prosperáló üzleti működésért. Az egész a személyes, az üzleti és a közösségi érdek egyensúlyának megteremtéséről szól. Hogy ne választás kérdése legyen bármelyik, hanem szándék és ambíció kérdése, hogyan maximálhatjuk a hármasság egyensúlyát, és ettől hogyan lesz egyénileg is még jobb a létezés. Aki magamutogatásról vagy tetszelgésről beszél a visszaadáshoz kapcsoltan, nem számol azzal a rengeteg pozitív hatással és következménnyel, amit ezzel a környezetének okoz az „adakozó”, aki jóérzésből, önszeretetből és a környezetéért érzett felelősségből is adhat egyszerre és külön-külön is. Ezzel nagyon ritkán árt a világunknak. Pont, mint a művészek.

Minél több ilyen vezető éli, hogy a hagyatékot nem a végrendelkezés pillanatában alkotjuk meg, hanem a vezetővé válás pillanatától, annál több lehetőség és forrás teremtődik társadalmi egyenlőtlenségek kezelésére, művészeti és tudományos alkotásra. Ezek a vezetők értik, tudják és teszik azt, amit minden vezető tehetne, ha a vezetésre – ha nem is művészetként –, de mesterségként tekintene, és az alkotás eufóriáját használná arra, hogy észrevegye mindazt, amire hatással lehet, amin változtathat, amit jobbá tehet a környezetében: a munkatársai, az üzleti partnerei, a pénzügyei és a saját integritása érdekében. Miközben nem lemond javakról, hanem éppen megsokszoroz lehetőségeket. A sajátjait is.

Attól általában nem lesz nekünk rosszabb, hogy közben másoknak is jó. Ha ez a szemlélet beépül és minél szélesebb körben elterjed, akkor mindig így lesz meg a teljesség, és ez nem csak nice-to-have. Ez az egész része és nem függeléke. Mint ahogy sok vezető ma úgy éli meg, támogatást adni, az a lehetőségein túl van, és nem az alap része. Pedig könnyű akár számszerűsítve is érzékeltetni, milyen kevés is megmozgathat világokat. Ha az egy százalékról mindenki bátran és büszkén az egész részeként kezdene gondolkodni, alapból így tervezne stratégiát és költségvetést, akkor nem kellene pluszként kezelni, amit valahonnan ki kell csípni. Kilencvenkilenc százalék még mindig bőven elég a bizniszre. Nehezen cáfolható, hogy nem. Azzal az egy százalékkal pedig világok, sorsok, jövőképek fordulhatnának más irányba. Ha így lenne, a jobb közérzet „csak” járulékos haszon. Pont úgy, mint a művészetben.

Pistyur Veronika a Bridge Budapest civil szervezet társalapítója, ügyvezetője.

------------

Cikkeink írásához az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást alkalmazzuk.

Nyitókép: Pistyur Veronika (fotó: Bridge Budapest)