Érték- vagy érdekelvű a kulturális menedzsment?

Mit kell tudnia egy kulturális menedzsernek? Hogyan talál egymásra művész és az impresszárió? Hol áll a magyar kulturális élet ebben a tekintetben? Többek között ezekre a kérdésekre kereste e választ Bilibók Karola a multikult.transindex.ro-n.

Eszéki Erzsébet harminc év kulturális újságírás és szerkesztés után döntött úgy, hogy menedzseri munkával támogatja tovább a kortárs magyar irodalom alakjait. Itt senki se gondoljon alaptalanul szakmai irányváltásra. Egy kulturális menedzsernél első helyen áll a jártasság a kortárs művészetek világában. A közelmúltat tekintve, Eszéki Erzsébet 2000-től dzsesszkoncertek szervezésében vett részt. Az újságírás és szerkesztéssel párhuzamosan a nemzetközi színházi fesztivál és a Svédületes! 2004 svéd év PR-munkáját is végezte. 2005-ben a Summa Artium első Eszme Díját vehette át, a zsűri döntése szerint éppen a sokféle munkának köszönhetően. A saját koncepciója alapján jött létre 2006-ban az Aegon Művészeti Díj és Társdíj, amelynek hét évig a szakmai vezetője volt, valamint a Képzett társítások című összművészeti színházi sorozat, majd 2012-ben Kettőspont címmel három önálló est a Katona József Színházban. 2012-től főállású kulturális menedzser.

Egyes kulturális szféráknál népszerűbb, másoknál idegenebb a menedzseri koordinálás. Például a filmszínészek vagy a zeneművészek és együttesek nagyon gyakran menedzsereiknek is köszönhetik sikerességüket. Mekkora az igény az írók és költők részéről erre a lehetőségre?

Színészeknél és zenészeknél valóban régóta gyakori, hogy menedzserek segítik a munkájukat, számos országban furcsállják is, ha valakit nem impresszárió vagy ügynökség képvisel. Íróknál, költőknél ez Magyarországon még kevésbé megszokott, pedig nekik is szükségük lehet egy jó segítőre, aki leveszi a vállukról azt a terhet, hogy ők egyeztessenek telefonon vagy e-mailek sorában az előadások és más fellépések részleteiről. Szerencsére ma már a legtöbb hazai programszervező is természetesnek tartja ezt, nem úgy, mint akár nyolc-tíz évvel ezelőtt. Sőt: rendszeresen megemlítik, mennyire hálásak, amiért jól haladunk, és nem kell tíz e-mailt írniuk, mire választ kapnak egy alkotótól. Akinek, persze, egyáltalán nem az a dolga, hogy levelezgessen.

Eszéki Erzsébet Juhász Árpád geológussal 2014-ben (forrás: nol.hu)

Mérvadónak tűnik a szakmai elhivatottság és az előzetes elismertség. Hogyan találnak rá egy-egy fellendülő karrierre a kulturális menedzserek? Vagy fordítva, milyen úton juthatnak el a szerzők támogatóikhoz?

Nekem könnyű dolgom volt, mert mielőtt 2012-ben művészek menedzselésével kezdtem foglalkozni, évtizedeken át kulturális újságíró, szerkesztő voltam, így rengeteg művészt jól ismertem. 2000-től pedig folyamatosan voltak szervezői munkáim is, főleg irodalommal és zenével kapcsolatos programokat találtam ki, valósítottam meg. Ilyen volt például 2006-tól hat éven át a Képzett társítások című színházi sorozat, majd három est a Katona József Színházban. Ezeknél a hazai művészeti élet jelentős alkotóival és előadóival dolgoztam együtt, akikkel munka közben is megismerhettük egymást. Ennek köszönhetően kerestek meg 2012-ben hatan azzal a kéréssel, hogy vállaljam el a menedzselésüket. Csupa nagyszerű költőről, íróról és jazz zenészről volt szó. Gondoltam, ha egymástól függetlenül hatan hisznek, bíznak bennem, akkor legyen, belevágok! Később – költő és író barátaik ajánlására – jelentkeztek még néhányan, volt, akit elvállaltam, másnak viszont már nemet kellett mondanom, mert úgy gondoltam, hogy maximum nyolc művészt lehet személyes figyelemmel képviselni. Ehhez ma is tartom magam.

Kevés kortárs író, költő tud megélni saját alkotásaiból. Még kevesebbnek van megfelelő anyagi háttere egy menedzser alkalmazásához. A maga realitásában nézve, csak a már befutott és pénzügyi stabilitással rendelkező szerzők juthatnak hozzá ehhez a szolgáltatáshoz?

Nem föltétlenül van szükség komolyabb anyagi háttérre ahhoz, hogy valaki menedzserrel dolgozzon. Mondjuk, ha egy író örököl, és ennek köszönhetően megkeres egy menedzsert, az együttműködésük önmagában semmire se garancia. Sikert a jó művek hozhatnak. Fontos lehet még az ezekhez kötődő gondos PR-munka, ami a kiadók feladata. Tehát ez sokkal inkább fordítva működik: ha valakit népszerűvé tesznek a könyvei, akkor több íráson kívüli felkérést is kaphat. De mert rengeteg ideje elmenne azzal, hogy ezekre válaszoljon, részletekről egyeztessen, ezért észszerű, hogy ezt a munkát valaki más végezze el helyette. Viszont az valóban gond, hogy például a pályakezdőket kevés helyre hívják. Igyekszem fiatal, még csak szűkebb körben ismert alkotókat ismert, keresett, általam menedzselt írókkal közös szereplésre ajánlani, hogy ezzel is segítsem a pályájukat. Ezt a helyzetet azonban nem tudja néhány költő, író menedzsere megváltoztatni. Ez rendszerszintű probléma, a könyvtárak és a művelődési házak erőteljes és kiszámítható támogatására lenne szükség. Évek óta – tehát nemcsak most, a járvány miatt – komoly gond, hogy bár sokan igénylik a személyes író-olvasó találkozókat és más irodalmi programokat, az intézményeknek alig van ezekre pénzük. A pályázatok is esetlegesek. Így a legtöbb helyszínen képtelenek előre tervezni. Egy művésznek a menedzsere egyben a közönsége is.

Egy kulturális menedzsernek olvasóként és kritikusként is meg kell alapoznia kapcsolatát a szerzőkkel. Ön kikkel dolgozik együtt? Meséljen, kérem, az együttműködés feltételeiről!

Kitűnő költőkkel, írókkal dolgozom, például Szabó T. Anna és Lackfi János költővel, Dragomán György meg Nyáry Krisztián íróval. Természetesen ismernem kell a pályájukat, a műveiket. Bölcsész egyetemistaként az Élet és Irodalomban kezdtem publikálni, aztán a régi Magyar Nemzetben voltam kulturális újságíró és irodalmi szerkesztő, folyamatosan készítettem írókkal portréinterjúkat, könyvekről is sokat írtam. Szóval, kritikus olvasó vagyok. Egyébként ez a munka száz százalékos kölcsönös bizalmat feltételez. Eleve olyan művészt tudok csak hitelesen képviselni, akit én magam is nagyra tartok. Tehát ismernem kell az életművüket, az új írásaikat, könyveiket is. Ők pedig megbíznak bennem, tudják, hogy gondosan állítom össze a naptárukat. Természetesen én tárgyalok a tiszteletdíjról is, ami különösen bizalmi kérdés. Az együttműködésünk során megtanultam, mik a preferenciáik, milyen típusú előadásokat, beszélgetéseket szeretnek, de ha szokatlan eseményre kapnak felkérést, azt mindig megbeszéljük.

Grecsó Krisztiánnal és Taján Tamással 2012-ben (forrás: kultura.hu)

A közösségi médián keresztül, Facebook, Instagram, Twitter bejegyzésekkel hamar fel lehet kelteni az emberek érdeklődését a magas művészetek produktumai iránt is. Viszont ezeknek az oldalaknak a kezelése sok idővel és energiával jár. Átvállalhatja ezeket a terheket is egy menedzser?

Van olyan művész, aki nem szeretné ilyen bejegyzésekkel tölteni az idejét, és a menedzsere kezeli például a Facebook-oldalát. Azonnal érzékelhető, ha nem saját maga posztol, hanem valaki csak a fellépéseket teszi ki. Én ezt nem vállalom, mert úgy gondolom, hogy ezek a bejegyzések akkor jók, ha személyesek. Ilyen posztokat pedig még az újságírói múltammal se tudnék írni, még akkor se, ha valakivel közel állunk egymáshoz, és már nemcsak munkakapcsolat, hanem barátság is összeköt minket.

Milyen előnyös és hátrányos hatásait látja a kulturális menedzsmentnek a szépirodalomra nézve? A menedzselt irodalom nem szorítja ki az ugyanannyira jó minőségű, de nem menedzselt irodalmat? Lehetséges, hogy az alkotásokat egyszerűen beszippantja a művészipar?

Azt tapasztalom, hogy a kortárs irodalomra nincs érzékelhető hatással az, hogy valakinek van-e menedzsere vagy nincs. A menedzser elsősorban az adott írót tudja segíteni. Kitűnni pedig továbbra is a jó művek tudnak. Illetve a jó menedzser abban segíthet, hogy az írók és az olvasók egymásra találjanak, ezen pedig minden szereplő nyer, az adott alkotón és olvasón kívül az egész irodalmi intézményrendszer, a kiadótól a terjesztőn át a könyvtárig. A kortárs irodalomnak nem menedzselésre van szüksége, hanem arra, hogy például a hazai sajtóban a nagyszerű magyar költők, írók súlyának megfelelően kezeljék az irodalmat. De ez általánosabb kérdés: sajnos, az utóbbi években drasztikusan szűkült a kulturális sajtó, a kultúrával, művészetekkel érdemben foglalkozó, értékorientált oldalak vagy műsorok száma, tere. Ha továbbra is sokszínű sajtóról beszélhetnénk, akkor a kulturális újságírók tudnák leginkább orientálni az olvasókat. Egyébként a magyar irodalmat egyáltalán nem fenyegeti az a veszély, hogy „bedarálná” a művészipar. Az sokkal nagyobb veszély, ha a politika tudatosan rombolja a kultúrát, ahelyett, hogy támogatná a művészeti szférát, elősegítené a szabad, organikus fejlődést. Ez pedig a piacra is hat. Néhány ritka kivételtől eltekintve a multik meg más cégek, amelyek a kultúra magántámogatói lehetnének, nem ismerik fel, hogy az irodalom „fogyasztói” ugyanannyian vannak, mint a rendszeresen sportolók. Nem is költenek kevesebbet. Mégse tekintenek rájuk célcsoportként, sajnos.

Az interjú teljes terjedelmében itt olvasható.

Nyitókép: Dobó László/multikult.transindex.ro