„Ez az olaszországi munka igazi áldás az életemben”

Székely Kriszta rendező, a budapesti Katona József Színház frissen kinevezett igazgatója az elmúlt években egyedülálló szakmai kapcsolatot épített ki a torinói Teatro Stabile színházzal – nemcsak rendszeresen rendez náluk, de a művészeti tanács tagjaként formálhatja is az intézmény jövőjét. Hazai tapasztalatai és az olasz prózai nemzeti színházban töltött évei izgalmas párhuzamokat és különbségeket tárnak fel a két színházi világ között. Interjúnkban nemcsak a torinói munka különleges körülményeiről mesél, hanem arról is, mit tanulhatunk az olasz színházi gondolkodásból.

Ritka lehetőség, hogy egy magyar rendező az egyik legjelentősebb olasz prózai nemzeti színház belső alkotói köréhez tartozhat. Hogyan indult a kapcsolata a torinói Teatro Stabilével?

Ez tulajdonképpen egy régi szakmai viszony újraélesztése volt. A Katona József Színház és a torinói Teatro Stabile között már korábban is volt kapcsolat, de ez idővel valahogy kihűlt. Török Tamara, a Katona dramaturgja, aki kiváló olasz fordító – és a torinói munkáimban állandó munkatársam – vállára vette azt a küldetést, hogy megpróbálja felfrissíteni a két intézmény közötti szakmai kapcsolatot. Ő mutatta meg a munkáimat a torinóiaknak, akik eljöttek megnézni előadásaimat, és elindult egy szakmai együttgondolkodás, amely fokozatosan együttműködéssé alakult: amellett, hogy azóta három különböző előadást rendeztem náluk, a Katona már többször vendégszerepelt Torinóban, a Teatro Stabile pedig a Katonában.

2022-től Resident Directorként, 2024-től pedig Associated Artistként működik együtt az intézménnyel. Mit jelentenek ezek a pozíciók a gyakorlatban? Milyen szakmai lehetőségekkel, kötelezettségekkel járnak, és ezek a pozíciók minek feleltethetők meg a magyar színházi rendszerben?

Magyar viszonylatban ezeket a pozíciókat elég nehéz pontosan lefordítani, mert nálunk nem igazán létezik ez a fajta lépcsőzetesség az alkotói együttműködésekben. A Resident Directort talán „állandó rendezőként” lehetne említeni – ez annyit jelent, hogy a színház rendszeresen számít rám mint visszatérő alkotóra. Az Associated Artist már egyfajta előrelépés: ez egy hosszabb távra szóló együttműködés, amely nemcsak az alkotásról szól, hanem arról is, hogy a színház művészeti tanácsadójaként részt veszek az intézmény jövőjét érintő beszélgetésekben. Ez a két pozíció nem igényel állandó ottlétet, nem klasszikus főállású státuszt takar, sokkal inkább intézményesített bizalmat és alkotói keretet.

Milyen strukturális különbségeket tapasztalt a magyar és az olasz színházi rendszer között?

A legmarkánsabb különbség az, hogy Olaszországban nincs társulati rendszer. Ez alapjaiban határozza meg a színházi működést, és teljesen más típusú feladatokat jelent egy rendező számára is. Míg Magyarországon – különösen a Katonában – egy színház arculata, műsorpolitikája és működése szorosan összefügg azzal, hogy kik alkotják a társulatot, és az évadterv is részben abból indul ki, hogy melyik színész milyen szerepet kaphat, addig a Teatro Stabile mintegy produkciós házként működik. Minden új programhoz új alkotó- és előadógárda szerveződik, legyen szó színészekről, táncosokról vagy más szereplőkről. Ez egyfelől nagyobb szabadságot jelent, másfelől viszont az egész rendszer sokkal szilánkosabb, és nincs meg az a fajta organikus fejlődés és közös nyelv, ami egy társulaton belül kialakul. 

Itthon az állandó társulattal működő intézményeknek elvileg feladatuk a tehetségek felfedezése, gondozása és a művészek karrierépítésének támogatása. Hogyan működik ez a felelősségvállalás egy olyan rendszerben, ahol nincs társulat?

Megint csak a Katonát említve: mi viszonylag gyorsan felelősséget vállalunk az alkotókért, igyekszünk megtartani a tehetségeket, hiszen a működésünk is ezen alapul. Olaszországban ez a fajta felelősségvállalás kevésbé jellemző.  

A másik nagy különbség a repertoárstruktúrában van: míg mi egyszerre több előadást is műsoron tartunk, és ezek hosszabb távon a repertoárban maradnak, addig a Teatro Stabile produkciói általában blokkszerűen futnak, vagy turné formájában kerülnek a közönség elé. Volt olyan rendezésem, amely félév alatt nyolcvanötször ment le.

Mennyiben más a produkciós környezet és a rendező mozgástere a Teatro Stabilében, mint például a Katonában?

Az itthoni életem most úgy alakul, hogy nem sok időm lesz külföldre járni, ezért a korábbi nemzetközi munkáim közül csak a torinói maradt meg. Ennek pedig nagyon konkrét oka van: az ottani produkciós környezet szakmailag annyira inspiráló, hogy nehéz lett volna elengedni. A Teatro Stabile egyik játszóhelye egy külvárosi, korábban vasöntödeként működő hatalmas épület, amit technikailag teljesen korszerűen átalakítottak. Mintha a Csepel Művek egyik jelentősebb csarnokából csináltak volna színházat. Mi rendszerint ebben az épületben próbálunk. A különlegessége pedig az, hogy a próbahely köré lakásokat építettek, ahol az egész csapat együtt él, művészek, alkotók, mindenki. Napi nyolc órát próbálunk, aztán utána is együtt vagyunk. Olyan, mint annak idején Kaposváron lehetett a Zsámbéki-időszakban. Mivel a színészeknek nincs ott a családja, nem játszanak esténként máshol előadásokat, az egész munka elképesztő fókuszt kap. Ez az együttélés, ez a fajta fókuszált munka rendkívül ritka. Utoljára talán az egyetemen éltem át ilyen intenzív, elmélyült próbafolyamatokat, ahol mindenki figyelemmel kíséri a másik jeleneteit is. Ez az olaszországi munka igazi áldás az életemben.

Székely Kriszta (fotó: Dömölky Dániel)

Az olasz közönség különbözik a magyartól?

Valójában nem is a közönségnél kezdődik a különbség, hanem magánál a társadalomnál. Olaszországban a kultúrához való viszony egészen másként van jelen az emberek életében. Még a legkisebb hegyi faluban is találni valamilyen kulturális helyszínt, a párezres kisvárosoknak is legtöbbször van saját színháza vagy operaháza – ez is mutatja, mennyire mélyen átszövi a kultúra a társadalom különböző rétegeit. Ennek megfelelően a kultúrafogyasztás is sokkal természetesebb, hétköznapibb dolog. 

Ez a kulturális átitatottság egyfajta nyitottságot és elfogadást eredményez, ugyanakkor bizonyos értelemben berögzültségeket is hoz. A színház szövegközpontúsága, a klasszikus darabok iránti tisztelet – vagy olykor túltisztelet – sokkal erősebben van jelen, mint Magyarországon. Az a munkamódszer, amit én követek – például klasszikusok átírása, mai kontextusba helyezése – Olaszországban kezdetben valódi határátlépésnek számított. Az elmúlt hat évben tulajdonképpen ezt a fajta gondolkodást igyekeztem „nyitogatni” a közönségben. Talán éppen ezért is lettem releváns alkotótárs a vezetőség számára, mert ebben a munkában, ebben a fajta új színházinyelv-keresésben láttak bennem partnert. Természetesen az is benne van a dologban, hogy az olasz közönség végül örömmel lépte meg ezeket a nyitásokat, és jól működnek az előadásaink.

Mi számít sikernek Olaszországban egy színház vagy egy produkció szempontjából? A folyamatos telt ház? Ha a kritika az egekbe emeli? Vagy inkább az a fontos, hogy pénzügyileg is nyereséges legyen?

Az, hogy egy előadás mitől számít sikeresnek, ott is épp olyan összetett kérdés, mint itthon. Van, hogy az alkotók szakmailag sikeresnek tartanak egy előadást, de a nézők mégsem rezonálnak rá. Nyilván az az ideális, ha a kettő együtt történik meg. Az viszont hatalmas különbség, hogy ott sokkal szerteágazóbb a kritikai rendszer. A legutóbbi bemutatóm után például negyven kritika jelent meg. Olaszországban teljesen természetes, hogy egy próbafolyamat közben több nagyinterjú is megjelenik, hogy a RAI1 kijön forgatni. Ez az intenzív figyelem nemcsak nagyobb nyilvánosságot ad a színháznak, hanem fenntart egy állandó szakmai párbeszédet is. Nálunk nehezen képzelhető el ilyen fokú jelenlét a médiában.

Van egy másik, nagyon lényeges különbség is: a gazdasági háttér. Olaszországban egy állami színház költségvetését úgy állapítják meg, hogy az intézmény biztosan működni tudjon – nem kell nyereséget termelnie. Nálunk ezzel szemben a támogatás mellé a költségvetés szinte felét saját bevételből kell előteremteni. Szerintem valahol a kettő között van az igazság ebben is.

Lát olyan szakmai szemléletet vagy működési gyakorlatot az olasz színházi rendszerben, amit – bármennyire eltérő is a hazai struktúra – érdemes lenne itthon is átgondolni vagy alkalmazni?

Például azt, hogy mennyire tudatosan gazdálkodnak a színészek mentális és fizikai energiáival. Az a fajta túlhajszoltság, amibe az itthoni rendszer kényszerít minket akár költségvetési, akár működési szempontból, egész egyszerűen nem jellemző. Ott valóban figyelnek arra, hogy egy alkotó mennyi terhelést kap, és ennek megfelelően építik fel az évadot. Nálunk túl sok az előadás, pusztán azért, mert muszáj bevételt termelni. Ez nemcsak kimerítő, hanem hosszú távon művészileg is romboló. Valahogy ezt nálunk is racionalizálni kellene.

Mi az a három dolog, ami legelőször eszébe jut Olaszországról?

Talán furcsán hangzik, de először a koncentrált munka. A legmeghatározóbb élményem az, hogy milyen tudatosan és felszabadítóan lehet ott dolgozni. Olyan körülményeket teremtenek, amelyek valóban lehetővé teszik az elmélyült, minőségi alkotást, és ez művészileg rendkívül inspiráló. Aztán jön a szépség: nemcsak a városoké, a tájé, hanem azé a mindennapi esztétikáé, ami ott magától értetődően jelen van mindenben. A reneszánsz, a szépség egyetemes tisztelete a hétköznapokban ott indult a középkor után. Gyógyító hatású. Végül a gasztronómia, ami szinte művészi élmény: az ízek, az alapanyagok tisztelete, az étkezések rituáléja, a bor – mindez ugyanabból a szenvedélyes, mélyen gyökerező kultúraszeretetükből fakad, mint a művészetük.

A cikk először a 2025 szeptemberében kiadott, Olaszország kulturális és üzleti életével foglalkozó nyomtatott lapszámunkban jelent meg.

Nyitókép: Székely Kriszta (fotó: Dömölky Dániel)

Lásd még:

Mester és tanítványa podcastsorozatot indított a Magyar Színházrendezői Testület – Az első részben Máté Gábor és Székely Kriszta beszélget

Tizenöt év után utolsó évadát nyitotta meg igazgatóként Máté Gábor – Elindult az új évad a Katona József Színházban

Itália – a művészet otthona – Bemutattuk olasz lapszámunkat

Az állam kultúrafinanszírozó szerepe – Így csinálják Olaszországban

Egy ízig-vérig magyar européer művészeti vállalkozás Olaszországban: Umbriai Magyar Köztársaság – Beszélgetés Péterfy-Novák Évával és Péterfy Gergellyel

Az olasz néplélek arcai – Szenvedély, család és az „édes élet” öröksége

Az operajátszás európai fellegvára, a milánói Scala