„Ez nem az a díj, aminél már a kiírásakor lehet tudni, ki lesz a díjazott”

A tettek mindig hangosabbak a szavaknál – vallja az ír házaspár, Mary Mc Loughlin és John Ward, a Maurice Ward & Co szállítási vállalat tulajdonosai, a kortárs magyar művészeket segítő Leopold Bloom Képzőművészeti Díj alapítói. Miért döntöttek úgy, hogy Magyarországon szponzorálnak egy művészeti díjat, és hogyan biztosítják a díjazási folyamat függetlenségét? Többek közt ezek a kérdések is szóba kerültek a Dublin–Budapest távolságot áthidaló online beszélgetésben.

Utazzunk vissza egy kicsit az időben! A Maurice Ward a 2000-es években nyitotta meg irodáját Budapesten, és önök is ekkor ismerték meg a magyar művészeti szcénát. Mik voltak ebben az időben a benyomásaik a magyar művészekről?

Mary Mc Loughlin: John és én a 2000-es években sok időt töltöttünk Magyarországon, sok magyar művésszel találkoztunk, és számos galériát látogattunk végig. Nagyon behúzott minket Budapest kulturális élete, és lenyűgöztek a tehetséges művészek, akikkel megismerkedtünk. És hogy mi volt az első benyomásunk? Az ír emberek szeretnek beszélni. Úgy gondolunk magunkra, mint a költők, írók és történetmesélők nemzetére. A legnagyobb kulturális különbség, amit észrevettünk, amikor magyar művészekkel találkoztunk, hogy a legtöbben nem beszéltek olyan bátran a saját művészetükről, a hatásokról, amik őket érték, mint amennyire egy ír művész esetében természetes lenne. Másrészt azt is megfigyeltük, hogy a magyar művészeti szcéna nem kapott elegendő nemzetközi figyelmet, a magyar művészek pedig nem részesültek olyan mértékű támogatásban, mint ahogyan az ír művészeket támogatták az ír kulturális intézmények. Ez ültette el bennünk egy művészeti díj létrehozásának magját.

John Ward: Azt vettük észre akkoriban, hogy a magyar és a közép-európai emberek nem beszélnek túl sokat, inkább megtartják maguknak a véleményüket. Ez teljesen az ellentéte az amerikai, ír vagy akár a romániai szokásoknak. A magyar kortárs művészek nagy részéből, akiket megismertünk, hiányzott az önbizalom, nem voltak olyan jók saját maguk menedzselésében a nemzetközi művészeti színtéren.

Mary: Rengeteg tehetséges művésszel találkoztunk, és szerettük volna elérni, hogy nagyobb nemzetközi figyelmet kapjanak. A saját gyűjteményünkbe is vásároltunk műtárgyakat, de egy idő után úgy éreztük, hogy ez nem elég.

Emlékeznek még, hogy mi volt az első magyar műalkotás, amit vásároltak?

John: Vettünk pár festményt egy fiatal, dinamikus művésztől, Batykó Róberttől, és rajta kívül Kis Róka Csabától is vannak képeink az írországi házunkban. Ismertebb művészektől is vásároltunk, például Bak Imrétől, de mindig inkább az élő és főként a feltörekvő művészekre fókuszáltunk, nem a már befutottakra.

Hogyan jutottak el a műtárgyvásárlástól a Leopold Bloom Művészeti Díj megalapításáig?

Mary: A cégünk többek közt műtárgyak szállítmányozásával foglalkozik. Láttuk, ahogy nemzetközi galériák képzőművészeti vásárokon jelennek meg, és tolják a művészeiket is maguk előtt. Magyarország ebben az időben még nem vett részt aktívan ezeken az eseményeken. Azóta persze változott a helyzet. Mostanra már sokkal nagyobb az önbizalom a művészetben és az országban is.

John: Húsz évvel ezelőtt is voltak olyan magyar művészek és galériák, akik megjelentek külföldön, de általában Bécsben vagy Berlinben állítottak ki, nem gondolkoztak azon, hogy akár Miamiba vagy más városokba is eljuthatnának. Ezeknek a felismeréseknek az összessége vezetett el odáig, hogy úgy éreztük, itt az ideje, hogy Leopold Bloom közbelépjen, és segítsen egy kicsit a művészeknek.

A kezdetektől fogva fontos önöknek, hogy ne befolyásolják a szervezést és a nyertes kiválasztását. Miért döntöttek úgy, hogy a zsűrielnök ír kötődésének előírásán túl nem szólnak bele a díjazás folyamatába?

John: A kezdetek óta teljesen megbízunk a helyi szervezőkben, akik nagyszerű munkát végeznek. Ha bármilyen módon jobban részt vennénk a folyamatokban vagy befolyásolnánk bizonyos tényezőket, az veszélyeztetné a díj függetlenségét. Nem lenne szerencsés, ha az emberek azt látnák, hogy a díj mögött álló cég tulajdonosai Batykó Róbert vagy más művészek alkotásait vásárolják, és utána ők nyernék meg a díjat. Ez nem az a díj, ahol már a kiíráskor lehet tudni, hogy ki lesz a díjazott. Mi az üzleti életben is büszkék vagyunk a függetlenségünkre, így természetes volt, hogy ezt a mentalitást képviseljük a díj kapcsán is. A Leopold Bloom Díj ennek köszönhetően érhette el a hitelességet a magyar művészek körében.

Mary: Nincs más érdekünk a díj mögött, mint hogy megfelelően működjön a szervezés, sikeres legyen és minden körülmények közt teljesen független maradjon. Az pedig a ráadás, hogy a művészek értéket látnak benne. Amíg ezek a tényezők nem változnak, addig mi elégedettek leszünk.

Egy díj megalapítása és szponzorálása magas szintű támogatása egy ország művészeti életének. Ajánlanák ezt a módszert más, művészet iránt érdeklődő cégtulajdonosoknak is?

John: Ha valaki fiatalkoromban, amikor egy kis irodában dolgoztam a Dublini Reptéren, azt mondta volna nekem, hogy pár évtized múlva egy magyarországi művészeti díjat fogok alapítani és szponzorálni, biztosan azt gondoltam volna, hogy nem normális. Az élet útjai kiszámíthatatlanok, véletlenszerűek és rendkívül izgalmasak.

Mary: A tettek pedig mindig hangosabbak a szavaknál. A mi célunk, hogy olyan utat biztosítsunk művészeknek, amivel részt vállalhatunk a megélhetésükben, és segíthetjük őket abban, hogy folytassák a művészeti tevékenységüket. Sok esetben, ha valaki elad egy festményt, akkor az mindössze arra elég, hogy új vásznat, ecseteket, festékeket vegyen. Bízunk benne, hogy a Leopold Bloom Díj nagyobb előrelépést és kitörési lehetőséget jelent. De természetesen mindenki úgy, azzal tudja támogatni a művészeket, ami számára belefér. Ha valaki megkérdezné tőlem, mit tehetne a művészet támogatásáért, biztosan azt mondanám, hogy első lépésként vásároljon műalkotásokat kortárs, köztünk élő művészektől; és támogassák azzal a galériákat, hogy tőlük vesznek műtárgyakat.

John: Számunkra ez jó módszer volt, mivel a cégünknek a műtárgyszállítás miatt vannak érdekeltségei a kortárs művészeti szcénában – ebből a szempontból passzolt a Maurice Wardhoz. Hogy más cégeknek mit ajánlanék? Vásároljanak műtárgyakat kortárs művészektől, hozzanak létre gyűjteményt, indítsanak egy másik díjat, vagy támogassák teljesen másképp a művészetet. Nekünk abban az időben az ír–magyar kapcsolatok, a művészeti élet és a kötődéseink miatt ez tűnt a legjobb megoldásnak – ráadásul mi elsősorban nem is a művészetet magát, hanem sokkal inkább a művészeket szerettük volna támogatni.

Idén ünnepli tízéves jubileumát a Leopold Bloom Díj. Hogy látták a fejlődést az elmúlt évtizedben? Milyen hatással volt a díj a magyar művészeti életre?

Mary: Az elmúlt tíz évben kétévente hirdettük meg a pályázatot, így eddig öt díjat osztottunk ki. Felemelő érzés látni, ahogy a korábbi díjazottak haladnak előre a karrierjükben, és szépen-lassan bekerülnek a „mainstreambe”, közismert művészekké válnak Magyarországon és a nemzetközi színtéren. Boldoggá tesz minket, ha azt halljuk, hogy Amszterdamban vagy más világvárosban állítanak ki. Jó érzés követni a fejlődésüket és az a tudat, hogy ebben nekünk is volt egy kis részünk.

Mit hoz a jövő a Leopold Bloom Díj életében?

John: A most következő díj még biztosan a korábbi menetrend szerint alakul majd, egy idő után azonban nem árt változtatni a dolgokon. 2023-ra el kell gondolkoznunk azon, hogy valamit kicsit vagy akár radikálisan megváltoztassunk. Felmerült bennünk például, hogy Európán kívüli, akár dél-amerikai, afrikai, ázsiai szakembereket hívjunk meg a zsűribe – így más háttérből érkező emberek is bevonhatóak lennének a folyamatba. Nem tudjuk pontosan, hogyan működik majd pár év múlva a díj, de az biztos, hogy a hozzáállásunk és a hozzájárulásunk nem fog változni. Kíváncsian várjuk a Leopold Bloom Díj következő évtizedét!

Kép: Mary és John (fotó: Alice Ward)