„Ez volt a túlélők sorsa”

Galló Olgát, a Népszava egykori tárcaíróját 1944-ben deportálták. A holokauszt szörnyűségeit mindenféle alkuk árán szerzett ceruzacsonkokkal örökítette meg. Az írásaiból összeállított naplója azonban nem jelenhetett meg a hazatérése után sem: évtizedeken át hallgatás és elhallgattatás övezte. Érdekes és izgalmas történések vezettek oda, hogy már olvasható a cenzúrázatlan írás, Galló Olga Tíz hónap Babilon című műve, majd abból monodráma születhetett. A legnagyobb szerep mindkettőben Fullajtár Andreának jutott, aki azon túl, hogy valóra váltotta nagymamája végakaratát, még arra is képes volt, hogy eljátssza őt a színpadon. És a történet itt még nem ért véget.

Unokaként hogyan tud kapcsolódni Galló Olga sorsához?

Mindig éreztem, hogy az írói hagyatékával lesz dolgom. Időről időre említettem interjúkban, hogy Galló Olga a nagymamám, és miken ment keresztül, de sokáig ennyiben maradt. A történet azután vált igazán érdekessé, hogy megtudtam, a naplójából lengyel fordítás készül.

A Népszavánál dolgozott – a zsidótörvények miatt csak külsősként –, amikor Auschwitzba hurcolták az édesanyjával együtt. Az anyját azonnal gázkamrába küldték, nagymamám a birkenaui kényszermunkatáborba került. Onnan egy ezerfős női transzporttal Hochweilerbe vitték, pár hét után halálmenetben hajtották tovább. Útközben külföldi kényszermunkások segítségével megszökött a mai Wrocław, az akkori Breslau területén. Ott írta meg a naplóját, benne a szovjet ostrom alatt álló város 1945 februárja és májusa közötti napjait.

A lengyel kiadás megjelenését az egykori gross-roseni lágerek helyén működő archívum munkatársai szorgalmazták, és szinte teljesen szabad kezük volt, mivel a lengyelországi magyar követség arról tájékoztatta őket, hogy a nagymamámnak egyetlen hozzátartozója sem él már. Talán a sors szólt közbe, amikor a fordításra egy lengyel lányt kértek fel, aki hallotta a Klubrádió egyik velem készült adását, ahol elmondtam, hogy Galló Olga unokája vagyok. Írt nekem egy üzenetet, és onnantól már felgyorsultak az események. Amikor mindezt elmeséltem Pelsőczy Rékának, azt mondta, most kellene kiadni a teljes szöveget magyarul is. Összekötött a Magvető Kiadó szerkesztőivel, akik pártolták az ötletet.

Galló Olga édesanyjával 1933-ban (forrás: Fullajtár Andrea)

Az előszóból kiderül, hogy 1971-ben a Belügyminisztérium elkérte a naplót a breslaui koncentrációs táborok leírása miatt, és Galló Olga kiutazhatott volna a lengyelországi bűnperek tárgyalására, de végül erre nem került sor.

Azóta sem tudjuk, ki és milyen okból, de informálta a Belügyminisztériumot, hogy a naplóban nagyon pontos leírások szerepelnek a breslaui ostromgyűrű alatti helyszínekről, az ott megforduló személyekről. A belügyesek felvetették, hogy kimehet az egyik perre, ha átadja az írásait, de rossz egészségi állapota miatt nem tudott élni a lehetőséggel. A naplóját pedig csak abban az esetben adta volna ki a kezéből, ha a szerzői jogát levédetheti, amit a Belügyminisztérium nem tudott garantálni.

Ez a történeti szál úgy ér körbe, hogy a lengyel fordítás idén június végén jelent meg. Az eseményre a fiammal utaztam ki. Találkoztunk a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete vezetőjével is, aki sokat mesélt a kutatásaikról. Elmondta, hogy a napló segített nekik feltérképezni a breaslaui tábor helyét és funkcióit is. Szerinte ez a legpontosabb leírás, még a lengyel túlélők közül sem írta meg senki olyan részletesen, mint a nagymamám.

Tudtam, hogy ha ott leszek, szeretném saját szememmel is látni a helyszíneket, végigjárni az utat, amelyet nyolcvan évvel korábban a nagymamám is megtett a halálmenetben. Ehhez a helyiek segítségére volt szükségem, akik minden támogatást megadtak. Rengetegszer olvastam a naplót. Mindenről volt elképzelésem, de élőben látni egészen más volt. Árnyaltabb és gazdagabb lett a kép. Azt is megtudtam, hogy létezett mobilkrematórium.

Auschwitz koncentrációs táborait egyszer mindenkinek meg kellene látogatnia, akkor is, ha a családja nem érintett. Szembesülni kell a halálgyár méreteivel, azzal, hogy még így sem bírták a krematóriumok azt a dömpinget, amit a magyarok diktáltak a zsidók irgalmatlan iramú deportálásával.

A nagymamám a naplóban ír egy helyről, amelyet fák hosszú sora szegélyezett. Ott fogalmazta meg magának, hogy meg kellene szöknie… És én most elmentem ugyanazon fák mellett.

Emlékszik, mit érzett akkor, amikor először hallotta, hogy min ment keresztül a nagymamája?

Nem, egészen kicsi voltam. Arra emlékszem, amikor jöttek hozzá az író barátai, és beszélgettek a naplójáról. Csak idővel mesélte el, mi történt vele. Mindig éppen annyit mondott, amennyit a koromhoz képest megfelelőnek tartott. Ugyanakkor az asztalán volt egy ceruzacsonk, amivel nem volt szabad játszani. Gyerekként nem értettem, miért. Később derült ki, hogy azzal a mindenféle alkuk árán szerzett ceruzacsonkkal örökítette meg a lágeréletet. Szép lassan állt össze a történet. Nem voltam még tizennégy éves, amikor először olvastam a szöveget.

Később jártam vele Salgótarjánban is, ahol született, és amely város megyei könyvtárába került letétbe a kézirat. Nagyon jó kapcsolat volt közöttünk. Évekig együtt is laktunk.

1. A ceruzacsonk: Galló Olga Hochweilerben kapta Komjáti Klárától, az ára két ebéd volt 2. Reklámceruza (ácsceruza), amelyet Galló Olga Breslauban kapott jugoszláv kényszermunkásoktól (a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány jóvoltából)

Sokan kutatják, hogy az auschwitzi hátterű családokban, a harmadik, negyedik generációban tovább él-e, öröklődik-e egyfajta félelem. Min múlott, hogy önöknél nem a hallgatás lett úrrá, hanem beszélgettek a borzalmakról?

Úgy nőttem fel, hogy kíváncsi voltam, és mindenről tudni szerettem volna, ami vele történt. Az anyám viszont szorongott, nem nagyon kérdezgette, de a napló gépelésében olykor segített neki. Amikor nagymamám hazajött, úgy tett, mintha meg sem történtek volna a szörnyűségek. Nem is tehetett másképpen. Magyarországon senki nem akart foglalkozni a túlélőkkel, a háború utáni életükkel. Azzal sem, hogy a hazatérésük után miért laktak idegenek az egykori otthonaikban. Nagymamám sem jelenthette fel az új lakókat, sőt, még neki kellett kuncsorognia, hogy kapjon egy szobát egy társbérletben. Én most abban a lakásban élek, ahol ő lakott 1947-től a haláláig. Ismertem azt a nőt, Komjáti Klárát, aki szintén megjárta Auschwitzot, és aki évtizedekig a lakótársa volt. Ez volt a túlélők sorsa. Úgy kellett csinálniuk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ráadásul a kommunista rendszernek megvoltak a maga ellenségei. Például a nyilasok, pedig sok egykori szélsőjobboldali verőember már az ÁVH kötelékében dolgozott akkor. Azt, hogy a magyar államnak és a lakosságnak milyen szerepe volt a magyar zsidók deportálásában, a szőnyeg alá söpörték.

Nem tudom, hogyan érezném magam egy olyan rendszerben, ahol nem azoknak jár a büntetés, akik ellopják a vagyonodat, hanem azoknak, akiktől ellopták. Érthető, hogy a nagymamám húsz évig rá sem tudott nézni arra, amit a háború alatt írt. 1966-ban – egy idegösszeomlás kapcsán – egy orvos javaslatára vette elő a naplóját. Azután vált missziójává, hogy eljuttassa a nyilvánossághoz.

1978-ban jelent meg először – magánkiadásban.

Szépírónak készült, azonban a traumák derékba törték a karrierjét, kiirtották az ambícióit, nem tudott többé írni. Amikor újra elolvasta a naplót, érezte, hogy a dokumentumértékén felül irodalmi szempontból is jelentős. Úgy gondolta, ha más mű nem is marad utána, legalább a naplója jelenjen meg. Meggyőződése volt, hogy az emberek kezébe kell adni, nem szabad veszni hagyni. Politikusokat, kiadókat, szerkesztőket, rádiós és tévés személyiségeket keresett meg. Hosszasan leveleztek Vitray Tamással is. Nem titok, hogy ő is holokauszttúlélő. Olvasta és tetszett is neki a napló. A folyamat sohasem azért állt meg, mert ezek az emberek nem akartak segíteni, hanem azért, mert fentről nem engedték nekik.

Az 1978-as kiadás címlapképe, Galló Olga 1944 februárjában (forrás: Fullajtár Andrea)

Mi volt az elutasítás oka?

A naplóban pozitív színben feltűnő német és negatív színben feltűnő orosz katonák, agresszorként viselkedő magyar parasztok is szerepelnek. De ellenszenves – főleg kárpátaljai, máramarosi – zsidók is, akik Auschwitzban mindenből üzletet csináltak, például a varrótű és a vödör használatáért is kenyeret kértek cserébe. Az sem segítette a könyv kiadását, hogy nagymamám a szökése után egy francia férfiba szeretett bele, nem egy jugoszlávba… Ő All, azaz Alphonse Muller volt, aki a felszabadulásig védte őt.

Miután megjelent a napló, dedikált egy példányt Kádár Jánosnak, az MSZMP első titkárának is, akit megkért, hogy juttasson el egy kötetet Valéry Giscard d’Estaing-nek, a Francia Köztársaság elnökének, merthogy a naplóban több emberséges francia is szerepel. Kádár udvarias, de semmitmondó választ küldött.

Évtizedekkel később, amikor már francia szakon tanultam, megkérdeztem a nagymamámat, mit szólna ahhoz, ha megkeresnénk Allt. A Francia Intézeten keresztül sikerült is a nyomára bukkannom, de addigra All már nem élt. A fiával tudtam beszélni. Ő mesélte el, hogy az apja sokat emlegetett egy Olga nevű magyar nőt, akivel a háború alatt ismerkedett meg. Megőrizte a családjuk emlékezete. Ez legalább egy napfényes történet.

Visszatérve a naplóra, gyakorlatilag szinte mindenki beleszólt, mit hagyjon meg, mit húzzon ki belőle. Bizonyos kompromisszumokra nem volt hajlandó, így végül – tíz évnyi küzdelem után – az eredetileg ötszáz oldalas anyagból nyolcvan jelenhetett meg. Az is magánkiadásban, mindössze négyezer példányban. Tíz nap alatt elfogyott az összes. Miután látta, hogy a naplója sikeres, szerette volna elérni, hogy a második kiadást már állami kiadó jegyezze. Ezt sem engedélyezték. A nagymamám pedig sokévi küzdelem után feladta a reményt, hogy nyomtatásban lássa a cenzúrázatlan lágernaplóját.

Hogyan alakult az élete a hazatérése után?

Hatan voltak testvérek. Ketten munkaszolgálatosként haltak meg. Az egyik bátyja lelépett Amerikába. A hetvenes évek elején kétszer kapott tőle levelet, amelyeken látszott, hogy a titkosszolgálat emberei már olvasták őket. Küldött fotókat is, így kiderült, hogy a testvére családot alapított. Egy másik bátyja, Jenő, könyvkötő lett. Őt én is ismertem.

Az 1950-es évek közepén a kor szlogenje úgy hangzott: asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség. Nagymamámnak házasságon kívül született egy gyereke, ő volt az anyám. Egész pici volt még, amikor nagymamámat elütötte a 6-os villamos. Egy kerék bekapta a ruháját, egy másik pedig át is ment rajta. Ripityára tört a teste. Egész életében csak bottal tudott járni. Anyám nevelőszülőkhöz került. Később nagymamám szemén szürkehályog alakult ki, és megvakult. Miután már itthon is elérhető volt a lézeres kezelés, megműtötték, és körülbelül tíz év után látta magát és a családját újra. A világháborúban megtanulta, hogy meg kell őriznie a derűjét, mert anélkül képtelen lesz feldolgozni a csapásokat, amelyeket az élet mért rá. Kilencvenéves koráig élt.

Fullajtár Andrea (fotó: Németh Péter)

Két nagy szerelmét a könyvben csak fiktív kezdőbetűk jelzik. Talán a leggyakrabban leírt szó ez a név: X.Y. Gyakran úgy ír róla, hogy ő jelenti számára az egész világot. Másikukról, N.N.-ről az a hír járja, hogy utat is neveztek el, majd át róla, a történelemkönyvekben is szerepel. Kik ők, és mi lett velük?

Nagymamám úgy végrendelkezett, hogy halála után sem nevezhetem meg őket, és nem is szabad beszélnem erről a szerelmi háromszögről.

Milyen hatással volt a nagymamája traumája a családjukra?

Nem tudok egyértelmű választ adni. Ami biztos: az anyám sosem hitte, hogy amiben tehetséges, abban ki is tudna teljesedni. Sokáig nem tudtam, én miért mertem az adottságaimat kamatoztatni, otthagyni a magyar-francia tanári szakot, és jelentkezni a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. A nagymamám a deportálása előtt kommunista ellenálló volt. Azt hiszem, nem véletlen, hogy én is érzékeny vagyok a társadalmi kirekesztésre és megbélyegzésre. Amikor ilyesféle dolgot tapasztalok, igyekszem fellépni ellene. Például miután kiderült, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemet alapítványi fenntartás alá helyezi a kormány, osztályvezető tanárként, a hallgatók miatt egy ideig ott maradtam, megpróbáltam minden törvényes eszközzel tiltakozni a törvénytelen folyamat ellen, de végül beadtam a felmondásomat. Ebben az időszakban ismeretlenek több alkalommal megfenyegettek. Az otthoni címemet is sikerült kideríteniük. Elég volt, úgy döntöttem, inkább elhallgatok. Azoknak viszont nagyon drukkolok, akik ma névvel és arccal vállalják, hogy mást gondolnak a világról, mint a hatalmon lévők.

Mi volt az oka annak, hogy a nagymamája egy idő után arra kérte, ne hangoztassa a történetét, a származásuk eredetét?

Gimnazista voltam, amikor megtörtént a rendszerváltás. Lelkesen fogadtam, ahogy az öröknek hitt, bebetonozott államszocializmus demokratikus berendezkedéssé alakul. Még a romániai forradalomban is szerettem volna részt venni: azt terveztem, önkéntesnek állok. Nagymamám pedig figyelt. Hallgatta a jobboldali radikális Magyar Igazság és Élet Pártja, azaz a MIÉP képviselőinek beszédeit, és azt mondta, az antiszemitizmus vissza fog térni.

Több mint tíz évvel ezután, amikor tudatosult benne, hogy színész leszek, már arra kért, dolgozzam fel a naplóját. Azt válaszoltam, hogy nem tudom megcsinálni, mert nem látom objektíven a szöveget. Sokáig nem is mertem hozzányúlni. De nem hiszem, hogy a félelme, miszerint a történelem ismétli önmagát, indokolatlan lett volna.

Galló Olga Tíz hónap Babilon című könyve, amely 2025-ben jelent meg a Magvető Könyvkiadó Tények és Tanúk sorozatában (fotó: Hornyák Adrienn)

2024-ben volt húsz éve, hogy a nagymamája meghalt. Ön akkor írta a Magvető Kiadó Tények és Tanúk sorozatában megjelent Tíz hónap Babilon című könyv, a nagymamája cenzúrázatlan naplójának ajánlását. Könnyen jöttek a szavak?

Onnantól kezdve, hogy a lengyel fordító megkeresett, több olyan pillanat volt, amikor erős szívdobogással, könnyekkel a szememben ültem le írni. A szavak könnyen jöttek. Inkább az az érzés volt erős, hogy ki vagyok én, hogy előszót írjak. Nem művésznek, hanem sokkal inkább unokának éreztem magam, akin keresztül a nagymamámnak még egyszer és talán utoljára lehetősége van szólni az emberekhez. Ezt éreztem akkor is, amikor a könyve kéziratának és a levelezésének felhasználásával készült, A Tíz hónap Babilon-ügy című előadásban életre keltettem őt.

Mennyire volt nehéz és fájdalmas feladat színpadra vinni a naplót?

Vannak olyan részei, amelyek nagyon közel állnak hozzám. Viszont színészként ez az ötödik monodrámám, tudom, hogyan kell egy ilyen művet színpadra adaptálni, és bizony az érzelmi kötődés nem segíti a munkát. Szigorú voltam a nagymamámmal. Sok ponton azt éreztem, ha élne, támogatná a határozottságomat. Végül két nagy történetet beszélek el: az egyik a deportálásé és a túlélésé, a másik a napló megírásának és ki nem adásának krónikája.

A drámát 2025. január 27-én, a holokauszt nemzetközi emléknapján mutattuk be a Gólem Színházban az Élet Menete Alapítvány és a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány támogatásával. Januárban az auschwitzi Párbeszéd Házában fogom előadni. Jövőre már az Orlai Produkcióval közösen állítjuk színpadra, a Galló Olga: Babilon dosszié bemutatója 2026. január 29-én a Bálint Házban lesz. Alkotótársaim Szabó Máté rendező és Solt Róbert dramaturg.

Némileg átalakítottuk az előadás szövegét, azzal az epilógussal kezdünk, amit nagymamám azután írt, hogy újra elővette a naplóját, de végül sem az 1978-as, sem a 2025-ös kiadásban nem jelent meg. „Lesznek nappalok, lesznek éjszakák…” – így szól az első mondat. Ez a bevezető, ha lehet, még inkább kontextusba helyezi a történéseket, azt, ahogyan a trauma után megpróbált tovább élni. A nézők pontosabb képet kaphatnak arról is, ahogyan az Országos Béketanács elutasította a napló kiadását. A tagjai cinikusan, hatalmi pozíciójukból hirdették a békét. Talán nem is változott olyan sokat a világ…

A nagymamám szövegeit nem tudom úgy mondani, mint máséit. Minden előadás előtt szorongok, lelki felkészülést igényel megugranom a feladatot. Az is eszembe jut, milyen érdekes, hogy a kollégáimat sem tudom megkérdezni, hogyan keltenék életre az egyik felmenőjüket, mert nem igazán van rá példa. Ezért sokszor a nagymamámmal beszélgetek, neki mondom el magamban a gondolataimat… Azt hiszem, az objektivitásra való törekvésem ellenére minden előadáson megmaradok egy kicsit civilnek, az unokájának. Ráadásul a közeli múltban elveszítettem az anyámat is.

A Babilon dosszié című előadás plakátja (forrás: Orlai Produkciós Iroda)

Akitől a legnagyobb dicséretet kapta.

Igen. Azt mondta, egy-egy pillanatra látta bennem a saját anyját.

Akár a könyv, akár a monodráma miatt, sokan megismerték a nagymamája történetét. Érez bármiféle elégtételt?

A napló utóélete, az olvasók és a közönség érdeklődése fontos visszajelzés lenne számára. Az előadás azóta elnyerte a Kortárs Magyar Dráma díj különdíját is, aminek szintén nagyon örülne.

Mit tanult meg az életről az ő példáján keresztül?

Leginkább azt, hogy megéri küzdeni, évtizedeken keresztül is. Azt is, hogy a tehetséggel jól kell sáfárkodni. Tőle örököltem az irodalom iránti szeretetemet. És a humoromat – ez szükséges mindahhoz, amit úgy hívunk: élet.

-------------

A Galló Olga: Babilon dosszié című előadás bemutatója 2026. január 29-én, 19:00-kor látható a JCC Budapest – Bálint Házban (1065 Budapest, Révay u. 16.). További információk és jegyvásárlás ITT.

Nyitókép: Fullajtár Andrea (fotó: Németh Péter)

Lásd még:

Saját rítusok – Beszélgetés Fullajtár Andreával, a budapesti Katona József Színház művészével

Kortalan emberi történetek a színpadon – Interjú Ivanics Tamás színművésszel