by Kiss Dorottya Réka 2021. máj 30.

Fábri Péter: „A kultúra üzleti tevékenység”

Bizonyos történelmi kivételektől eltekintve a kultúra áru vagy szolgáltatás voltát a huszadik századig ritkán kérdőjelezték meg.

Az Artisjus könnyűzenei alkotói életműdíját idén Fábri Péter kapta. Az író, költő, dalszövegíró, műfordító a kultúrára üzleti tevékenységként tekint. Szerinte a közpénzből való támogatás legalább annyit ártott a kultúrának, mint amennyit használt, ugyanis a piaci versenyt lecserélte a központi erőforrásokért folytatott, a piacinál sokkal kevésbé átlátható versenyre. 

Mit takar ön szerint pontosan az, hogy a kultúra üzleti tevékenység?

A művészi alkotások és produkciók éppen úgy emberi fogyasztásra készülnek, mint egy asztal vagy egy jármű. Nagy különbség, hogy egészen speciális eseteket kivéve (concept art, satöbbi) a műalkotások – lévén szellemi alkotások – nem maradnak egy-egy fogyasztó birtokában, hanem új és új befogadók ismerhetik meg őket. Az élő produkciók ennek alesetei, ha nem rögzítik őket, akkor – ellentétben egy zeneművel vagy egy könyvvel – nem maradnak fenn, de ezeket is – akárcsak egy sok példányban kiadott könyvet – egyszerre sokan tudják élvezni.

Bizonyos történelmi kivételektől eltekintve a kultúra áru vagy szolgáltatás voltát egészen a huszadik századig ritkán kérdőjelezték meg. A könyvkiadást éppúgy nem támogatták közpénzből, ahogyan például a méltán híres Erzsébet-kori színházakat sem. Az olvasók vagy a nézők piaci árat fizettek a kulturális termékekért. (Kivétel volt például a görög klasszikus színház.) Haydn és zenészei egyfajta szolgáltatást nyújtottak Esterházy hercegnek és udvarának, amiért fizetést kaptak. A kultúra közpénzből való támogatása alapvetően szocialista-szociáldemokrata gondolat, és tulajdonképpen az úgynevezett jóléti államokban terjedt el. Szerintem legalább annyit ártott a kultúrának, mint amennyit használt, ugyanis a piaci versenyt lecserélte a központi erőforrásokért folytatott, a piacinál sokkal kevésbé átlátható versenyre. Sem Shakespeare, sem Chaplin, sem Rejtő Jenő, Karinthy Frigyes vagy Molnár Ferenc műveit nem támogatták közpénzből. Üzleti vállalkozások (néha a sajátjaik) használták a műveiket, és jól kerestek rajtuk.

Miért fontos a kultúrában az üzleti szemlélet és az üzleti életben a kultúra jelenléte?

Különböző műfajok különbözőképpen működnek. Elég nyilvánvaló, hogy egy verskötet ritkán kecsegtet akkora nyereséggel, mint egy musical. De ha valaki arra gondol, hány példányban adták el eddig (sőt már életében) Magyarországon mondjuk Petőfi verseit, akkor rögtön rájön, hogy a nagy költészet éppúgy lehet üzlet, mint a könnyűzene. Néha nehéz is elválasztani a kettőt; különben hogyan kaphatott volna Nobel-díjat Bob Dylan? Szerintem, amit a kereskedő mondjuk, eladhatóságnak nevez, az az alkotó szeme előtt is ott lebeg, csak éppen más néven, ő talán azt mondja: szeretném, ha minél többen olvasnák a verseimet, énekelnék a dalaimat. Egy olyan üzleti élet, amelyik jóban van az őt körülvevő kultúrával, egy fontos soft eszköz birtokában van – nemzeti, vagy akár európai atmoszférát teremt vele maga köré. A nagy zenei mecénások nevét máig őrzi a kultúrtörténelem. Gyönyörű példa a Gyagilev-balett. Gyagilev maga nem volt művész, de az ő száz évvel ezelőtti produceri működésének köszönhetjük, hogy Sztravinszkij megírta a maga máig sikeres balettjeit, vagy hogy Picasso beállt hozzá díszletet tervezni.



Milyen lehetőségeket rejt a forprofit és kulturális világ számára az együttműködés?

Erre egy saját példával válaszolok. 1992-ben saját produkciómban mutattuk be a Fővárosi Operett Színházban a Kolumbusz című rockoperát, amelyet Gallai Péter zeneszerzővel írtam. Fő támogatónk a Budapest Bank volt. Az egyik előadás után, amelyen a nézők mind a bank által meghívott vendégek voltak, rendeztünk egy félórás különleges bemutatót: a bank dolgozói jelmezbe bújtak, és előadták a darab saját magam által írott, a bankvilágra kihegyezett paródiáját; a kiválóan éneklő Bokros Lajos játszotta az intrikus szerepét. Amikor megkérdeztem őt, miért érte meg nekik ez az egész támogatás, azt válaszolta, hogy ha a sokszorosát költötte volna el marketingre és PR-ra, akkor sem ért volna el olyan hatást, mint azzal az egyetlen estével, az ezerfős, célzott nézőközönséggel.

Vajon miért nevezzük ma is mecénásnak a mecénást? Hát azért, mert kétezer évvel ezelőtt egy Maecenas nevű gazdag római támogatta Horatiust és a kor más művészeit. Úgy tűnik, elég jó befektetés volt.