Füttyművészből foniáter

Hacki Tamás fül-, orr-, gégész-, foniáterprofesszort tizennyolc éves korában, füttyművészként ismerte meg és zárta szívébe a közönség. Sikeres debütálása után rengeteg felkérést kapott, 1969 és 1982 között világszerte több mint háromezer koncertet adott zenekarával. A foniátriát, azaz a hangképzés, az artikuláció és a beszéd vizsgálatát, rendellenességeinek gyógyítását Németországban tanulta, és több mint húsz évig ott praktizált. Orvosi és művészi karrierje párhuzamosan haladt, de medicina iránti elhivatottsága végül felülkerekedett. Énekesektől kezdve papokon át politikusokig sokféle professzionális hangadóval foglalkozott. Művészi érzékenységét, igényességét, tapasztalatait közvetlenül beépítette mindennapi orvosi munkájába.

1962-ben, a Magyar Televízió első Ki Mit Tud?-ján tűnt föl. Olyan különös módon fütyült, hogy a zsűri és a közönség is hitetlenkedett: arra gyanakodtak, hogy ez trükk, biztosan rejteget valamit a torkában vagy a szájában.

Ez végigkísérte az egész karrieremet. Ha megnézem a saját YouTube-felvételeimet, akkor igazat adok azoknak, akik azt hiszik, hogy ez mind – mai szóval élve – fake, nem igaz: ez itt mozgatja a száját, de valami más szól. Tényleg olyan furcsán mozgatom az ajkaimat, hogy aszinkronnak tűnik a dolog, nem látni a direkt összefüggést a zenész és a hang között, ami kijön a szájából.

Ötéves korában derült ki ez a kivételes képessége. Ön fedezte fel, vagy mások hívták fel a figyelmét arra, hogy ezzel érdemes lenne foglalkoznia?

A kis barátaim mindenféle sziszegő füttyhangot adtak ki, próbáltam utánozni őket, és nekem kicsit másképp sikerült. Később az iskolatársaim nagyon érdekesnek tartották, ez persze az én figyelmemet is ráirányította, és muzikális gyerek lévén mindent elfütyültem, ami csak elém került, a népdaloktól kezdve (nagyszerűen lehetett a furulyát utánozni) a népszerű operarészletekig. Amit más énekelt, dúdolt, azt én elfütyültem. Azután az vitt előre, hogy hegedülni tanultam. Ügyes is voltam, csak sajnos lusta. Nem lett belőlem hegedűs, de nagyon sokat köszönhettem a tanulásnak, mert fejlődött a zeneiségem és a precizitásra való igényem.

Önön kívül létezik a világon ilyen technikával fütyülő művész?

A YouTube-on nagyon sok jópofa technikával találkoztam, mindenféle furcsa módon meg tudnak szólaltatni hangokat, a beatboxosok például zseniálisan dobolnak a szájukkal, de az én technikámat, ezt a hangszerszerű füttyhangot és a komplett kamarazenei beágyazottságot senki másnál nem láttam. Ismerek egy nagyszerű füttyművészt, de ő sem így, hanem csücsörített technikával fütyül. Ez valahogy szerencsésen jött össze nálam.

A Ki mit tud? és az orvosi egyetemi felvételi nagyjából egy időben zajlott, és tizennyolc évesen dupla öröm érte: mindkét mezőnyben nyert. Onnantól kezdve párhuzamosan futott az orvosi és a művészi pályája. Sosem ingott meg az egyik vagy a másik iránti elkötelezettsége?

Olyannyira egyszerre történt a két dolog, hogy a sikeres felvételi hírét Helsinkiben kaptam meg egy távirat formájában. A Ki mit tud? egyik győzteseként elutaztam a magyar delegációval a helsinki VIT-re [Világifjúsági és diáktalálkozó – a szerk.], oda táviratozott anyám, hogy felvettek az egyetemre. Nagyon-nagyon jó érzés volt.

Az orvosi ténykedésem és a koncertek végig párhuzamosan zajlottak, és igen nehezen tudtam egyensúlyban tartani a kettőt, hol erre billent, hol arra. A '80-as évek elejéig háromezer koncertet adtunk az együttesemmel, az Ex-Antiquisszel, egyik nap Amszterdamban televízióztunk, másnap mondjuk, Párizsba repültünk fellépni, harmadnap Prágába. Abban az időben bizony az orvosi szakmában nem jeleskedtem túlságosan. Akkor történt nagy változás, amikor megismerkedtem a foniátriával, és az igényességem, amit megszoktam a zenében, ugyanolyan erősen megjelent szakmai vonalon. '83-ban, '84-ben sikerült egy évre kikerülnöm az akkori Nyugat-Németországba foniátriát tanulni, '86-ban pedig megkaptam az első meghívásomat a Hannoveri Egyetemi Klinikára, két évre. Ebből a két évből aztán több mint húsz lett.

Művészetet gyakorló, művészetpártoló orvos jobb gyógyítóvá válhat, mint az, akit hidegen hagynak a művészetek?

A művészeteket gyakorló és szerető emberek érzékenyebb lelki alkatúak, és egy érzékeny ember nyitottabb páciensei gondjaira is: empatikus. Ez igen fontos tulajdonsága a jó orvosnak. A művészetet gyakorlók általában kreatívak is, és a kreativitás minden szakmában hasznos, a medicinában különösen, ahol a munka tárgya az ember. Az én esetemben a zene, amit előadóként műveltem, nem áttételesen, hanem direkt módon és nagyon intenzíven hatott az orvosi tevékenységre, hiszen a hangképzés, hangadás, artikuláció, a beszéd és a hallás a szakterületem. Nem véletlenül választottam ezt a specialitást, közvetlen közöm volt a tárgyához. Sokat foglalkoztam professzionális hangadókkal, énekesekkel, riporterekkel, politikusokkal, tanárokkal, ügyvédekkel, szónokokkal, papokkal, mindazokkal, akiknek a kenyere ez a fajta kommunikáció. De közéjük sorolható az egyszerű bolti eladó is, akinek a pult mögül olyan hangintenzitással kell megszólalnia, hogy akár még a nagyothalló kedves vevő is megértse, amit mond. A zenélés bizonyos elemei, a hangmagasságok, a hangszín felismerésének képessége beépült a szakmám kézművességébe. Egy jó hallású foniáter az auditív benyomásokból egyre több információt tud leszűrni, könnyebben észreveszi a beszéd vagy a hang patológiás elváltozásait. Minél nagyobb a gyakorlata, annál inkább meg tudja állapítani már az ajtóból is, hogy valakinek a hangja vagy az artikulációja hátterében milyen probléma áll.

Lehet egyáltalán jó foniáter az, akinek nincs kifinomult hallása, zenei füle?

A foniátria, mint minden szakma, széles spektrumú. Vannak olyan orvosok, akiknek nem kell sokat beszélgetniük a betegekkel, ilyenek például a sebészek, ők a munkájuk döntő részét úgy végzik, hogy a páciens közben alszik. A pszichiáterek viszont állandóan kommunikálnak a betegekkel. Az utóbbi harminc-negyven évben egyre szűkebb és szűkebb területekre specializálódunk, azt szoktam mondani, hogy lassan már van balfülorvos és jobbfülorvos. A foniátria foglalkozik például a nyelésfunkció diagnosztizálásával és kezelésével, amihez nemcsak hallás, de szinte fül sem kell. Ugyanakkor a hallásvizsgálatban és a hallási betegségek kezelésében bizony nem árt, ha a foniáter jól hall, de még ott sem szükséges olyannyira a finom hallás, mint az artikuláció és a hangképzés megítélésében.

Kapcsolatban vannak egymással a specialisták, kikérik egymás véleményét?

A jó szakemberek, akik adnak magukra, állandóan kommunikálnak, figyelnek egymásra és tanulnak egymástól. Hadd illusztráljam azzal, hogy nemrégiben részt vettem egy nemzetközi videókonferencián, ahol egy berlini előadó beszélt, és több mint száz foniáter kapcsolódott be a világ minden részéről.

Gondolom, a pandémia megerősítette az online együttműködést.

Igen, és az az érzésem, hogy ez a kényszer olyan gyakorlatot indított el, amit nem fogunk elhagyni akkor sem, ha már visszatérünk a normalitásba. Ezeket a videókonferenciákat a technika segítségével nagyon jól lehet követni, közben kérdéseket lehet feltenni írásban. Meglepően gyümölcsöző egy ilyen együttlét. Mondok más példát: valamelyik este egy kedves kolléganőm elküldött Viberen egy körülbelül tíz másodperces, nagyon jó minőségű videót. Egy fiatal orvostanhallgató hölgy készítette a saját, fájó torkáról. A kolléganő továbbította nekem, hogy mondjak véleményt. Igaz, hogy nem tudtam megtapogatni a nyirokcsomóit, sok mindent nem tudtam, nem láttam, mégis egy bizonyos irányú véleményt mertem hangoztatni. És ez jó!

Forrás: blikk.hu

Budapesten értem el, viszonylag könnyen. Ezek szerint áttette a székhelyét ide?

A nyugdíjazásom után egy-két évvel elkezdtünk nagyon intenzíven ide járni, nem véletlenül, mert a lányom, az unokáink itt élnek, és ez nagyon vonzott. Rengeteg régi barátunk is van itt, és láttam, hogy Magyarországon szakmailag is nagyon sok mindent tehetek. Persze az is vonzott, hogy az emberek huszonvalahány év távlatából még mindig tudják, hogy léteztem, a Hacki Tamás név él. Úgyhogy itt vagyok, és elkezdtem itthon teljes erővel ugyanolyan vagy hasonló alapítási tevékenységet folytatni, mint Németországban. Ott három intézetet vezettem. 1992-ben kaptam a professzori kinevezésemet, akkor a regensburgi egyetemi klinikán megalapítottam a foniátriai és gyermekaudiológiai osztályt. Négy évvel később egy Regensburgtól harminc-egynéhány kilométerre lévő magánklinikán létrehoztam egy foniátriai rehabilitációs osztályt negyven ággyal, Regensburgban pedig fölépítettem az első megyei logopédiai tanintézetet.

Itthon az első fontos tevékenységem az volt, hogy kollégákkal együttműködve írtam egy nagy volumenű magyar nyelvű foniátriai tankönyvet, azután még több tankönyvben fejezeteket, majd szakmai vezetésemmel berendeztünk két foniátriai rendelőt, az egyiket a Semmelweis Egyetem (SE) Fül-Orr-Gégészeti Klinikáján, a másikat a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat Teréz körúti helyiségeiben. Két éve működik az SE Egészségtudományi Karán az általam koncipiált hang-, beszéd- és nyelésterapeuta-képzés. Ez a németországi logopédiához hasonlít, mert nem pedagógiai alapokra épül, mint ahogy itthon megszokott, hanem egészségtudományi alapú.

Könnyű volt elindítania az itthon előzmények nélküli képzést?

Nem, nagyon nehéz volt. Persze időnként kaptam fontos segítséget, anélkül nem ment volna, de sok értetlenséggel találtam szembe magam, vereségek, újrakezdések árán valósult meg minden. Németországban könnyebbek voltak az intézetalapításaim.

Nagy a lemaradásunk Nyugat-Európához, például Németországhoz képest?

A szűkebb szakma, a foniátria bizony – finoman fogalmazva – még nagy fejlődésnek néz elébe. Vannak tanítványaim, nagyon szeretem őket, és drukkolok, hogy kiviruljon a tudásuk és az akaratuk. Részben nálam, foniátriából szakvizsgázott kedves, fiatal fül-orr-gégészek, érdeklődőek, és amennyire az élethelyzetük megengedi, igyekeznek bekapcsolódni a foniátriai tevékenységbe. De itt nincsenek önálló foniátriai osztályok vagy foniátriai és gyermekaudiológiai klinikák, mint Németországban. Ez megszabja a fejlődési lehetőség határait.

Visszajár Németországba?

Hogyne, és mind a három intézményvezető utódommal kiváló a kapcsolatom, most is van közös doktoranduszunk. Amikor ott vagyok, időnként bemegyek a klinikára, megnézünk együtt egy-egy esetet, bemegyünk együtt a műtőbe.

Ott is korhatárhoz kötik a klinikai praktizálást?

Igen, hatvanöt éves korában „kirúgják” az embert. Nem úgy, mint az Egyesült Államokban, ahol nincs korhatár, mert az illetlen megkülönböztetés lenne. Én egy évvel tovább vittem az egyetemi klinikát, még egy évvel tovább a rehabilitációs osztályt, de hatvanhét évesen mindent abbahagytam, csak előadásokat tartottam, és onnantól kezdve leginkább itt vagyok Budapesten. Az ember tevékenységének persze vannak biológiai határai.

Fellépést vállal még?

Nem. Azt szoktam mondani: aki kíváncsi rám, nézzen meg a YoutTube-on, ott még fiatal vagyok és friss.

De menne még a fütyülés a színpadon?

Hangot adni, egy-egy dalt szépen elfütyülni még megy, de hol van az egy komplett koncerttől? Mi mindig két félidős koncerteket adtunk. Olyan erő már nincs bennem. De a foniáter orvosutódok kinevelésére még van.

A bortókép forrása: fidelio.hu

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hacki Tamás 1968-ban diplomázott. Orvosi tanulmányai közben Koncz Zsuzsával, Szörényi Leventével és más művészekkel járta az országot; több lemeze is megjelent. 1969-ben a budapesti MÁV Kórház fül-, orr-, gégeosztályán helyezkedett el. Kézenfekvő módon a foniátria vált fő orvosi témájává.

1986-tól 1992-ig a Hannoveri Orvostudományi Egyetem Foniátriai és Gyermekaudiológiai Klinikájának tanársegédje, majd egyetemi magántanára volt. 1996-ban Bad Göggingben létrehozta az első bajor foniátriai rehabilitációs osztályt és egy logopédiai tanintézetet Regensburgban. 2010-ig a regensburgi egyetem professzoraként, foniátriai és gyermekhallás-vizsgáló klinikájának osztályvezető főorvosaként végzett oktató- és gyógyítómunkát. 

1999-ben díszdoktorává fogadta a SOTE, 2013-tól a Semmelweis Egyetem és az ELTE címzetes egyetemi tanára, a Semmelweis Egyetem Fül-orr-gégészeti Klinikáján hangdiagnosztikai és hangterápiai, valamint nyelésterápiai szupervíziót és foniátriai szakorvosképzést végez.

2009 februárjában megkapta a Német Szövetségi Köztársaság Érdemkeresztjét (Bundesverdienstkreuz), a müncheni ünnepségen a laudációban kiemelték a Németország, a német–magyar kapcsolatok erősítése érdekében kifejtett tevékenységét, orvosi, tudományos működését és füttyművészetét.

2012. április 16-án az ő kezdeményezésére tartották meg a hang világnapjának első magyarországi eseményét. A Magyar Tudományos Akadémián az énekhang misztériumáról, az énekes biomechanikai és akusztikai eszközeiről tartott előadást. Az ezt követő évek világnapi rendezvényeinek is rendszeres ismeretterjesztő előadója.

2015 szeptemberében Pro Cultura Hungarica díjat vehetett át a német–magyar kapcsolatok ápolásáért, a magyar tudomány és kultúra jó hírének öregbítéséért.

Nyugat-Európában is több lemeze jelent meg, 1997-es harmadik hazai albumán filmzenei slágerek, köztük Ennio Morricone és Vangelis dallamai hallhatók. Legutóbbi lemezén, ahol a fütty az első szólam, és a kíséretet oboa, brácsa, basszusgitár, zongora és ütőhangszerek adják, régi magyar táncokat, továbbá Brahms, Paganini, Mozart, Liszt, Grieg és más szerzők műveit tolmácsolja.

A cikk a B. Braun támogatásával valósulhatott meg.