by Fazekas Zsuzsa 2021. nov 08.

„Ha a kreatív impulzus elég erős, mindent megmozgatok”

Beszélgetés Bajnay Beátával

Szepes Mária regénye alapján készült, rendkívül látványos táncszínházi produkciót mutat be az Aldebaran Kompánia a Várkert Bazárban: A változatlanság hullámhossza című, a flamenco, a néptánc és a kortárs tánc elemeiből építkező dinamikus előadást november 14-én láthatja a közönség. A flamencotáncos, koreográfus, pedagógus, társulatalapító Bajnay Beátával beszélgettünk, aki a projekt megálmodója, egyszersmind koreográfusa, produkciós vezetője és rendezője. Az is kiderült, hogy a darab miért került tíz évre fiókba, és mi kellett ahhoz, hogy kikerüljön onnan.

Hogyan jött létre és hogy működik az Aldebaran Kompánia?

Az Aldebaran egy alkalmi társulat, amit 2005-ben alapítottam az akkori tanítványokkal, és azóta különböző formákban működünk, legyen az színpadi táncos rendezvény, táncszínházi előadás vagy koncert, sok mindent csinálok ezen a néven. Rugalmas állapot, amelyben projektszerű felkérésekkel és esetleg ismétlődő partnerekkel dolgozom, tanítványokkal vagy akár egyedül lépek fel. Elsősorban flamencotáncos, valamint tanár vagyok, és kicsit kilógok a hazai flamencós táncéletből a nagyon erős színházi kötődésem okán.

Bajnay Beáta (fotó: Molnár Beatrix)

Amikor összegyűlik bennem valami mondandó, akkor megpróbálom megvalósítani, és ha elég erős a kreatív impulzus, akkor képes vagyok mindent megmozgatni ennek érdekében. Eddig szerencsés voltam, mert mindig találtam hozzá partnereket. A pályámra és a működésemre egyébként jellemző, hogy ha egy téma nagyon foglalkoztat, valahogy mindig kialakul belőle egy előadás, amiben megoldásokat keresek, feldolgozom. Ilyenformán kicsit terápiaként is működik. Az én önző szempontom, hogy azzal, hogy kirakom, egyben meg is oldom a problémát. A változatlanság hullámhossza próbái idején történt, hogy az egyik táncosunk éppen hasonló szituációban volt, mint amit az előadásban is megjelenítünk. Külön öröm, hogy ki is mondta, a közös munkánk segített ennek a feloldásában, megkönnyítette a feldolgozást. A cél, hogy ez így működjön a nézők számára is.

Fotó: Molnár Beatrix

Mi az az üzenet, amit megtalált a Szepes Mária-regényben és aminek a közvetítésére vállalkozott?

A lényege, amit Szepes Mária időgéppel és időhurokkal old meg, az a helyzetek és a rájuk adott reakcióink ismétlődése. Hogy mindig ugyanoda térünk vissza, ismételjük ugyanazokat a köröket. Ránézek, elfogadom, és próbálok máshonnan ránézni. Azt hiszem, a kulcs a belátás, hogy nem lehet mindig a saját egyetlen nézőpontunkba ragadni és a külvilágot hibáztatni. Ugyanakkor krízisek mindig is voltak.

Fotó: Nora Little

Közben a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán vallásbölcseletet kezdtem hallgatni, érdekelt, milyen megoldási kulcsok álltak rendelkezésre az elmúlt több ezer évben. Ez a szemlélet horgonyszerű lett számomra, ami megtart és belülről erősít. Nyugvópont az egyre pörgőbb, felszínesebb és zagyvább világban. Legalábbis fontos, hogy tudjak középre kerülni és onnan nézni rá erre a forgásra. Kritikus gondolkozásra, kérdezésre tanít, és a Szepes Mária-könyv is ezt a szemléletet erősíti.

Hogyan kapcsolódott össze a tánc a dramatikus színházzal?

2007-ben Anger Zsolttal és a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházzal dolgozhattam a Figaro házassága koreográfusaként, 2015-ben pedig Békéscsabára hívtak a Bernarda Alba háza produkcióhoz, amit Béres László rendezett, és nagyon nagy projekt volt. Addig a saját finanszírozású, kisebb projektjeimen dolgoztam. Hálás vagyok, hogy ekkora feladatot bíztak rám, és hogy megálltam a helyem, ami az önbizalmamnak is jót tett. Lorca a gyengém, és könnyen köthető a flamencóhoz. Ott már színészekkel dolgoztam, és ez olyan ösvényre vitt, ami elkezdett szélesedni, a szöveg és a mozgás együttesét hozta be, ami engem már akkor is nagyon érdekelt. A Bernarda Alba háza előadással a Városmajori Színházi Szemle és a Vidéki Színházak Fesztivál zsűrijének különdíját is elnyertük abban az évben. A Bernarda koreográfiája előtt is kísérleteztem már azzal, hogyan lehet beilleszteni a színház eszköztárába a flamencót, ezek közül talán a legsikeresebb koreográfia a Figaro házassága előadásban volt.

Hogy talált rá Szepes Mária regényére, és hogyan lett belőle dramatikus táncszínház?

Amikor 2007-ben elért Szepes Mária halálhíre, nagyon lesújtott. Bár ő mindig arról beszélt, hogy „az élet örök, halál nincs”, bénult szomorúságot éreztem, és tettem egy fogadalmat: elkezdtem begyűjteni és elolvasni a könyveit. Szepes Máriát nem csupán írónak, hanem spirituális közvetítőnek, tanítónak tartom, akinek az írásaiban sokszor találtam választ a belső kérdéseimre, valódi támaszként szolgált.

Fotó: Nora Little

A változatlanság hullámhossza valójában sci-fi, amiben a jellemrajzok, a karakterek és maga a dráma annyira vizuális, hogy szerintem tökéletes filmalapanyag, de rögtön felmerült bennem, hogy színpadra kellene vinni. Akkor éppen Gyergyószentmiklóson dolgoztam Anger Zsolttal, ami szintén meghatározó találkozás a darab történetében és az én szakmai történetemben is, mert később éppen ő volt az, akinek a segítségét kértem, pályáztunk a darab megvalósítására, megvolt a gárda is, de nem nyertünk támogatást. Bennem viszont annyira erős volt az élmény, hogy még akkor újra dramatizáltam a regényt, aztán egy évtizedre fiókban került. Erős indulás és felindulás volt, ami hamuvá lett.

Aztán kellett lennie egy fordulópontnak…

Ez egy alapokig lemenő mélypont volt, és ezen a mélyponton jött a „felmutatás”. Egy barátom egy találkozásunkkor felmutatta a könyvet és megkérdezte: „Figyelj, megcsináljuk?” Ezután a korábbi tapasztalataimat összegyűjtve mindenből tanultam, mindennek hasznát vettem. Vermes Laura, – aki a Várkert Bazár munkatársa volt – látta meg először ebben az projektben a támogatni valót és az értéket. Volt egy munkabemutatója ennek az előadásnak 2018-ban a Bethlen Téri Színházban, Zárványok címmel (azt még teljesen saját finanszírozásban állítottam színpadra), egy táncelőadás, amit akkor félkésznek éreztem. A pályázatok nem voltak sikeresek, és tudjuk, hogy a pályázásnak is vannak költségei. De a projekt annyira fontos volt nekem, hogy elkezdtem kilincselni és a meglévő ismeretségeimet megmozgatni, hogy több munkával elő tudjam teremteni a forrásokat. Szívességeket kértem, többletmunkákat vállaltam. Ezt az előadást önerőből hoztam össze, amire nagyon büszke voltam, de sajnos félkész lett. Akkor találkoztam Laurával, akinek segítségével a Várkert Bazár nemcsak befogadta, de fel is karolta a produkciót. A tánc felől érkezve én ezen a ponton még megerősített narrációban gondolkoztam, azt az ötletet, hogy a szöveg színészek tolmácsolásában, élőben szólaljon meg, a Várkert hozta be az előadásba. Így jött létre ez a koprodukció, így lett a darab két főszereplője Kaszás Gergő és Huszárik Kata, társrendezője pedig Tarsoly Krisztina.

Fotó: Gingerphoto.hu

A novemberi előadás afféle második bemutatónak tekinthető, nagyon sok szervezet, intézmény és támogató állt be a produkció mögé. Kik, milyen formában segítették a létrejöttét, és hogyan lelt rájuk?

Fő támogatónk a Várkert Bazár, az előadás elsősorban az ő segítségükkel jött létre, és ők adják a bemutató helyszínét is. A Szepes Mária Alapítvány a kezdetektől nagyon kedvesen és segítőkészen, mindenben rendelkezésünkre áll, a szöveg felhasználását illetően. A székeket, a díszlet részeit a Jókai Színház biztosítja. A többi helyszín (Oktogon Tánc Centrum, Chandani Hastánc és Mozgásstúdió, Csili Művelődési Ház) többnyire próbateremmel támogat, a nővéremtől, Bajnay Ibolyától szintén díszleteket kaptam.

Fotó: Gingerphoto.hu

Szerencsés vagyok, mert a legjobb emberekre találok rá, és nem magam számára, hanem a produkció érdekében kérek. Ha segítjük egymás útját, akkor igazi szövetségek jönnek létre, amiben a nyitottság nagyon fontos elem. Azt hiszem, a művészvilágban ez kölcsönös szívességhalmazként működik.

Fotó: Várkert Bazár

Nagyon impulzív, több rétegű előadás jött létre, a flamenco mellett a néptánc és a kortárs tánc elemeit is behozta az előadásba. Milyen előképei, inspirációi voltak ehhez?

Anger Zsoltnak és Béres Lászlónak köszönhetem a színházi szemléletet. Sziráky Tímeától a közös munkánk során és első mesteremtől Vámos Veronikától is rengeteg szcenikai ismeretet sajátítottam el a tánclépések mellett. De nagyon sokat lehet tanulni mások munkáiból, jártam előadásokat nézni, például az Ódryra. Horváth Csaba osztályának például külön hálás vagyok a kreatív ötlet-arzenálért. Ilyenkor az ember szivacs üzemmódban van és mindent megfigyel, de olyan is előfordul, hogy csak néző nézőként van jelen, amikor hagyja, hogy az előadás az érzelmeire hasson és csak vigye magával.

Fotó: Várkert Bazár

Nagyon kedvelem és követem Gergye Krisztián munkáit, figyelemmel kísérem a Forte Társulat tevékenységét, egy időben Szabó Rékát és a Tünet Együttest is figyeltem a humor és a bátor technikahasználat miatt, a Maladype-ét a közvetlenségéért, és a Trafó kortárs előadóiból jó volt töltekezni. Pina Bausch darabjait imádom, újra és újra megnézem őket. Rajta kívül Crystal Pite és Alexander Ekman koreográfiáit nézem még előszeretettel. A tradicionális flamenco-előadások egy idő után unalmassá váltak, inkább a moderneket kezdtem követni, náluk éreztem, hogy az az enyém, mert magyar vagyok, sem spanyol, sem cigány, és azt az ajtót kell megtalálnom, ahol én be tudok lépni. Ez is egy eszköz ahhoz, mint a színház vagy a világítás, hogy – ahogy Szepes Mária mondja –  láthatóvá tegyük a láthatatlant. Kell egy kis technika, de nagyon fontos, hogy érzelmileg mit raksz bele. És kell egy elhivatott, bolond szerelmes, aki elmegy a falig.

Fotó: Gingerphoto.hu

A nyitóképet Molnár Beatrix készítette.

---------------------------------------------

Van-e hatásunk mások életére? Hatalmunkban áll-e mások életét megváltoztatni? Van-e elég bátorságunk változtatni saját életünkön a kényszerű szembesülés után? Egyáltalán vezet-e ez bárhová, vagy minden csak törvényszerűen ismétli magát? Ezeket a kérdéseket feszegeti az előadás a modern tánc, a néptánc és a flamenco szenvedélyes őselemeit alapul véve.

Az előadást ihlető Szepes Mária-regény 1986-ban jelent meg. Kiadását azért engedélyezték, mert a szerző science fiction formába rejtve írta meg az egyén és a társadalom egymásra hatását, fejlődését vagy épp nem fejlődését. Akkoriban ez a regényforma adott lehetőséget a társadalomkritika megfogalmazására, hiszen általa a történetek sosem hazánkban, hanem egy fiktív helyen vagy akár egy idegen bolygón játszódtak, általában a jövőben.

Az Aldebaran Kompánia előadásának főszerepeit két meghívott színművész, Huszárik Kata és Kaszás Gergő játssza. A darab különlegessége, hogy nonverbális és verbális elemek egyaránt megjelennek benne. Bár a regényből kevés szöveget emel át, ezek a részletek kifejezetten fontos szerepet töltenek be az előadásban.

A produkcióról bővebben ITT.