„Halálugrást csináltam, de remélem, megbocsátanak”

A film nyelvén közelít a Nádas Péter és Vidovszky László által írt többértelmű drámához Török Marcell filmrendező. A produkciót 2022. december 8-án mutatják be az eSzínházon. Az alkotók meghatározása szerint szünet nélkül játszandó tragédia műfajában is újat hoz az eSzínház repertoárjába, de a beszélgetésből kiderül, hogy más a munkamódszer és más a színészi játék is, sőt, az is megkérdőjeleződik, hogy ezt a történetet el lehet-e mesélni egyáltalán.

Milyen műfajú a Török Marcell-féle Találkozás?

Valóban nehéz eldönteni, hogy a színházi előadás kifejezést vagy filmet használjuk-e a műfajra. Én erre a tartalomra a kettő furcsa keverékeként tekintek: a K:ortárs sorozat streamelt előadásaihoz hasonlít, amiben technikai rendezőként vettem részt. 2020-ban, a pandémia miatti bezárások kezdetén a színházi repertoárba nem tartozó – filmes eszközökkel, kifejezetten online nézésre készült – művekből forgattunk egy sorozatot, de nem filmes költségvetéssel és nagyon rövid idő alatt. Ott alakult ki az a munkamódszer, hogy filmszerűen dolgozunk, oda tesszük a kamerát, ahová akarjuk és úgy világítunk, ahogy az a képnek a legjobb, ami a többkamerás, nézők előtt felvett színházi közvetítésekhez képest sokkal nagyobb szabadságot jelentett. Filmrendező szakon végeztem az SZFE-n, így volt valamennyi rálátásom arra, hogy mivel jár egy forgatás; mi az benne, ami nagyon különbözik a színházi munkamódszerektől.

Munka közben (fotó: Horváth Judit / Katona József Színház)

Online formátum lévén adódik a kérdés, hogy a szükség szülte-e vagy valami más.

Ezt most nem a kényszerleállás miatti szükség szülte, hanem egy felkérés, ami 2022 tavaszán érkezett a Katonához és Máté Gábor igazgatón keresztül hozzám: abban állt, hogy az eSzínház felületére gyártsunk olyan tartalmat, ami bár különböző nehézségek miatt színpadon nem feltétlenül megvalósítható, akár ott is működhetne. Így nem az volt a kérdés, hogy egy színpadi művet hogyan lehet majd adaptálni, hanem kifejezetten egy online produkció létrehozásában gondolkodtunk. A próbafolyamatra majdnem egy hónapunk volt, amire ennél a darabnál szükség is volt és végül nyolc nap alatt vettük fel. Megkönnyítette a dolgomat, hogy az elejétől kezdve tudtam, hogy a végeredmény online lesz nézhető, így a filmes formára törekedtem. Ha ugyanezt színpadra kellett volna állítani, akkor probléma lehetett volna a háromtagú, külsős vendégekből álló zenekar megjelenítése; a rendkívül nehéz szöveg, és az a hatalmas igénybevétel, ami miatt ezt különlegesen nehéz lenne estéről estére eljátszani, de természetesen nem lehetetlen. Azzal, hogy az előadást rögzítettük, ezeket mind kiküszöböltük, és egy olyan kompromisszummentes verziót készítettünk, ami talán az eredeti szerzői szándéknak is megfelel.

Munka közben (fotó: Horváth Judit / Katona József Színház)

Az előkészítő fázisban vagy munka közben nem befolyásolta a dráma 1985-ös ősbemutatója vagy akár a 2015-ös Eszenyi Enikő-rendezés?

A Találkozás egyik sajátja, hogy nagyon precíz szerzői instrukciók szerepelnek benne: meg van határozva, hogy minek hogyan kell benne megtörténnie. Én úgy álltam ezekhez hozzá, hogy meg kell vizsgálni, hogy a szerző miért írta le őket, és hogyha azzal egyetértünk – vagy egyetértek –, akkor meg kell őket tartani, ha pedig nem, akkor valahogy változtatni kell. Mi arra törekedtünk Dargay Marcell zenei vezetővel és Török Tamara dramaturggal, hogy a szöveg és a zenei rész is minél pontosabban szólaljon meg. A '85-ös verzió szintén erre tett kísérletet: az egy eléggé szöveg- és szerzőhű előadás volt. Bizonyos tekintetben súgott, meg segített is, hogy a korábbiakat is megnéztem, de mivel tudtam, hogy a mi változatunk film lesz, csak azután mertem nekiülni az ősbemutatóról készült felvételnek, amikor a saját megoldásomról már volt valami a fejemben. Az Eszenyi Enikő-féle Találkozásnál egy kicsit más volt a helyzet: ő több rendezői szándékot vitt bele, amik érdekesek és jó volt látni, de engem nem különösebben befolyásolt.

Fullajtár Andrea és Gloviczki Bernát (kép az előadásból)

Mit gondol azokról az extra rétegekről, kreatív dolgokról, amiket filmes fejjel, egy kamerával a kezében hozzá lehet adni egy ilyen sajátos műfajban készült produkcióhoz? Volt-e hajlandóság önben arra, hogy használja őket, hogy operáljon velük?

Engem leginkább a két arc érdekelt, amiket minél közelebbről szuggesztíven, a maguk intimitásában meg akartam mutatni. A felvétel közben közel is kellett mennünk a színészekhez, gyakorlatilag bele kellett másznunk az arcukba. Az is nagyon fontos volt, hogy a helyszín egy nem feltétlenül valós purgatóriumi tér legyen, ami kontrasztban áll az utcával, a valósággal, ahonnan a Fiatalember bejön. A kamera közelsége és a tér furcsasága miatt a színészeknek eleve másképp kellett játszaniuk; a fókusz, a mozdulatok és természetesen maga a beszédhang is más minőségben érvényesült. A helyzet megkövetelte, hogy a színészek némileg áthangolódjanak a színpadi játékmódból, és bizonyos mértékben „filmes üzemmódra” váltsanak. A darab elején van egy Nádas által írt reflexív helyzet, miszerint bevonul a zenekar és hangolni kezd, ráadásul ennek van egy nagy csendje, vagy inkább egy ideje, amit meg kell várni. Ezeket egyszerűbb lett volna színpadon megjeleníteni, de a tény, hogy filmre is át kellett őket ültetnünk, valóban sajátos megoldásokat eredményezett.

Fullajtár Andrea és Gloviczki Bernát (kép az előadásból)

Máté Gábor egy korábbi interjúban vetette föl a streaming műfaja kapcsán, hogy ellenőrizhetetlen, hogy ki, mikor és leginkább milyen okból hagyja ott a streamelt előadást. A Találkozással mi a helyzet: kikapcsolható, megszakítható lesz-e a bemutatóra jegyet váltóknak? Annak kell egyáltalán lennie?

Nagyon fontos kérdés, hogy megállítható-e vagy sem és két szempont viaskodik bennem ezzel kapcsolatban. Az egyik az, hogy szerintem az volna az ideális, ha a néző szünet nélkül nézné meg, ugyanakkor egy kis szünet talán segítheti a megértést. Azt látom, hogy van bennünk egy késztetés arra, hogy mindent megértsünk és ha ez nem sikerül, azt érezzük, hogy lemaradunk valamiről. Pedig olyan jó lenne úgy követni ezt, hogy nem baj, ha nem értek valamit, csak a színészeket figyelem, hogy velük mi történik. Azzal együtt, hogy szerintem nem lehet elvonatkoztatni a mű politikai részétől, engem az a szál érdekelt benne, hogy van egy fiatalember, aki nem tudja, hogy ő kicsoda. Annyira nem tudja, hogy neve sincs. A húszas évei elején jár és az identitását keresi, amihez szüksége van a történetére és az apja történetére is; azt kell megismernie ahhoz, hogy megszülessen, hogy létrejöjjön a saját identitása. Az, hogy ez a fiú a kutatómunka során szembesül a szülei sorsával, bűneivel, terheivel és megpróbál kezdeni velük valamit, rendkívül aktuális az én generációm számára, sőt, még a korábbiak számára is: a mostani fiatalokban is van egy jó adag kérdőjel a saját kilétükkel kapcsolatban. Azt, ami az ötvenes években történt, én is viszem magammal, még akkor is, ha nem éltem akkor, és valahogy az, ami a szüleimmel, a nagyszüleimmel történt, mind ott van a sejtjeimben. Ennél a darabnál persze az is kérdés, hogy elmesélhető-e egyáltalán ez a történet és az a borzalom, ami az '50-es években Magyarországon történt; szavakkal át tudjuk-e adni egymásnak; átadható-e egyáltalán úgy, hogy egy utánunk következő generáció megértse vagy átérezze. Szóval nem véletlenül ilyen nehéz ez.

Gloviczki Bernát és Fullajtár Andrea (kép az előadásból)

Ez az első olyan rendezése, ami nem a klasszikus értelemben vett filmvászonra készült; megfogalmazható az újdonságélmény, amit ez a munka hozott?

Teljesen más élmény egy olyan filmforgatással összehasonlítva, ahol az állandó alkotótársak mellé újak jönnek, és ugyan rendkívül profin végzik a dolgukat, az mégis egy más jellegű kapcsolat, mint ahogyan a színházban dolgozunk. Ez a helyzet nagyon érdekes és speciális is, mert egy bizonyos értelemben valóban ez az első olyan, ami egy társulattal – a színészekkel és a műszaki feladatokat ellátó kollégákkal együtt – készült. Ugyanakkor már tíz éve dolgozom a Katonában, ismerem ezeket az embereket és tudom, hogy a közös munka során mire kell figyelni, mik lehetnek a buktatók. Nagyon hálás vagyok Fullajtár Andreának és Gloviczki Bernátnak az elképesztő munkájukért és az odaadásukért, hiszen gyakorlatilag az egész nyarukat azzal a nagyon nagy és idegőrlő munkával töltötték, hogy ezt a szövegmennyiséget ilyen szinten elsajátítsák. Köszönettel és elismeréssel tartozom a zenei vezetőnek, Dargay Marcellnek is, aki a kezdetektől segített nekem a zenei rész megértésében és abban, hogy a hangszerek szerzői szándéknak megfelelően szólaljanak meg.

Gloviczki Bernát (kép az előadásból)

Fullajtár Andrea nyilatkozta egyszer, hogy az üres nézőtérnek játszani olyan, mintha az ember kamerán keresztül próbálna megérinteni valakit, és nagyon nehéz úgy létezni a színpadon, hogy a közönség reakcióját csak elképzelni lehet. Előkerült-e most ez a probléma, és ha igen, hogyan próbálták meg feloldani?

Már az olvasópróbán tisztáztuk, hogy úgy álljunk neki a munkának, hogy ami készül, az egy film. Fontos volt ez olyan – a színészektől jövő – kérdések megválaszolásához, mint hogy kinek kell játszani: nekünk, akik ott ülünk egy monitor mögött, vagy egy távolabbi (elképzelt) közönségnek, vagy hogy milyen hangerővel beszéljenek. Nagyon korán megbeszéltük, hogy filmként megyünk neki, és ez a felvételben is visszatükröződött. Leálltunk, átálltunk egy-egy nap, megcsináltunk tíz vagy tizenkét beállítást, körbe voltunk véve lámpákkal, takarófóliákkal. Nagyon sokáig úgy próbáltunk, mintha egy színházi előadásra készülnénk, és bár úgy látom, hogy a végeredményen nem látszik, ez talán megzavarhatta a színészeket. Mégis, szerettem volna, ha előbb születik meg bennük egy-egy mozdulatsor és az arra reflektáló játék és csak utána kerül be a kamera, hogy idejekorán ne szokhassák meg, és adjon egyfajta meglepetést, egy pluszlökést, amiből a felvételkészítés pillanatában újfajta játék születik, ami már a kamerának szól. Ez egy halálugrás ugyan, de bízom benne, hogy működött, és remélem, ők is megbocsátják, elfogadják, hogy így történt.

Fullajtár Andrea (kép az előadásból)

----------------------------

A Találkozás az eSzínház inkubátorprogramjának részeként valósul meg. Légrádi Gergely, az Alapítvány a Magyar Színházakért alapítója és az eSzínház vezetője azt mondja, az eSzínház létrehozásakor holisztikus szemlélettel szerettek volna maradandót alkotni: Arra törekedtek, hogy minél tágabb kört öleljen fel a virtuális tér, így a nézők a legkülönbözőbb kulturális tartalmakhoz tudjanak hozzájutni. Fontos és örömteli tanulság, hogy ma már nem az a kérdés, hogy az online tér tudja-e pótolni az élő színházat; az, hogy egyik jobb-e a másiknál, ugyanis az értékes és bátor stream új műfajiságot, új jelenidejűséget teremtett. Ezt pedig mind az alkotók, mind a nézők megerősítették, visszaigazolták, immár számos alkalommal. Ami pedig az inkubátorprogramot illeti, az volt a cél, hogy olyan online térbe készített produkciók jöjjenek létre, amelyek színházban, színházi eszköztárral és jórészben színházi próbafolyamat eredményeképpen készülnek el, elsősorban színházi alkotók vágyait kielégítve.

Gloviczki Bernát és Fullajtár Andrea (fotó: Horváth Judit / Katona József Színház)

„2022 tavaszán – többek között – a Katona József Színházat egy olyan közös munkára kértük fel, amelyben az eSzínház felületére készülhet tartalom. Nagy örömmel fogadtuk, hogy a Katona igent mondott, és Török Marcell rendezői és filmes elképzelései mellett Nádas Péter Találkozás című drámáját választották. Ezzel ugyanis egy fontos és összetett Nádas-szöveg kaphat újra teret, és egyúttal egy olyan formanyelv társul a megvalósításhoz, amely igazán jól illik ehhez a drámához” – fogalmaz Légrádi Gergely.

Török Marcell filmrendező a Katona videótárának vezetője; a Freeszfe végzős, filmrendező mesterszakos hallgatója. A Találkozás premierje 2022. december 8-án 19 órakor kezdődik az eSzínházon; az előadás/film 2022.december 11-én 23:59-ig látható (megállítható és újrakezdhető).

Nyitókép: Gloviczki Bernát és Török Marcell (fotó: Horváth Judit / Katona József Színház)