Háy János: Völgyhíd

Meg nem tudnám mondani, miket olvasnak a mai tizenévesek, olvasnak-e egyáltalán. Nyilván különböző csoportokra bonthatók a korosztályok ebből a szempontból is; az analfabétákon túl csak akad azért utánpótlása a magyartanároknak, irodalomtörténészeknek is. És azoknak, akik egyszerűen szeretnek olvasni, csak úgy. Sok múlik a szülőkön, a pedagógusokon – akikről ebben a könyvben sok jót nem hallunk. Mondhatni, semmit. Ezzel együtt biztos vagyok abban, hogy sokat veszít az – ha kamasz, ha felnőtt –, aki nem veszi kézbe Háy János Völgyhíd című regényét. Egyáltalán: Háy könyveit.

Háy János (forrás: konyvesmagazin.hu)

A Völgyhíd alcíme: Felnőttek ellen. Ezt könnyű félreérteni. Nem arról van szó, hogy a felnőttek ellen, úgy általában, mert a felnőttek világa szörnyű, taszító, ellentétben a kamaszokéval, amelyik bezzeg tiszta és romlatlan. Nem, semmiképp sem erről van szó. Ennél Háy János sokkal bölcsebb (bár felnőtt). De arról már igen, hogy az olyan felnőttek bizony szörnyűek és taszítóak, mint a részeges kollégiumi nevelőtanár, akit a kilencedik oldalon megismerünk, s aki láthatóan utálja a gondjaira bízott fiúkat. Szerinte csak két okból tartózkodhatnak villanyoltás utána folyosón: „Nem bírnak nyugton maradni, kijárnak, a kurva anyjukat, biztos cigiznek, vagy kiverik.” Egyes szám harmadik személyben beszél róluk, az üres folyosón a falaknak. Velük lehet a legbizalmasabb viszonyban. Esetleg az alkohollal. És taszító Péter apja is az ingatlanüzletei mellett utazási irodája is van, mert több lábon kell állni, ezért aztán megvette a kemping üzemeltetési jogát is, amelyiknek a kölcsönzőjébe egész nyárra beállítja a fiát. A végső indoka így hangzik: „…azért, mert azt mondom, hogy ezt kell csinálnod”.

A baj az, hogy a regénybeli fiatalok nem látnak másmilyeneket.

Fényévek választják el a szereplőket, a tizenéveseket és a felnőtteket, a szüleiket, a tanáraikat. Mindannyian szenvednek a köztük lévő áthatolhatatlan falaktól, de nem képesek lépéseket tenni egymás felé. A kamaszok jövőről alkotott elképzelései homályosak (ami természetes), csak egyben biztosak: „Én nem leszek ötvenéves – mondta Deda. – Negyven se. … Én, bazmeg, nem akarom megélni, hogy olyan legyek. … Mint egy ötvenéves. Hogy egy idióta undorító seggfej.” Számára, számukra törvényszerű, hogy ötvenéves korára mindenki az lesz. Tévednek, de aligha véletlen, hogy így gondolják.

Van egy igencsak jellemző jelenet. Koncert lesz a városban, este a fél kolesz megindul. Végre történik valami. „Mentek befelé, mintha megtámadni akarnák a vidéki kisváros betonházait, beletömődtek a blokkok közötti járatokba… (A címből tudjuk, a kisváros Veszprém, de lehetne bármelyik kisváros. Nagyváros.) Péter fölnézve látta, hogy a kisebb ablakoknál ég a villany, nők csinálnak valamit, vacsora, gondolta, most készül a vacsora.” A barátja rá is kérdez, kik élnek ezekben a házakban. És felel is magának: „…az van, hogy mindegy. Hogy mindenki egyforma. Tucatemberek. Egyformán öltözködnek, ugyanazt csinálják, egyformák a bútoraik. … Munka, sör, vacsora, tévé, alvás, munka, sör, vacsora, tévé, alvás. Érted, mint a robotok, csak nem áll mögöttük egy faszi távirányítóval.” Van ebben igazság? Úgy vélem, nem kevés. Az életből könnyen kiveszhet az élet. Azon a diákok már nem kezdenek el töprengeni, hogy az ő kollégiumi szobáik is egyformák, hogy az ő életükben is ott alakul már a későbbi monotónia… Bár Péterben felrémlik a rémisztő jövő, de csak a jövő: „Zsófi (Deda testvére, Péter barátnője, DMI) lesz az a nő, akit most lát az ablakok mögött, és ő lesz az a férfi, aki megkérdezi, hogy mit főzöl.”

Eszembe jutott Kosztolányi nagy verse, a Hajnali részegség, amit Péterék talán még nem teljesen értenének (melyikünk érti teljesen?), bár, ebben is hiszek, valamit megsejtenének belőle. Csak ki mutatja meg nekik, ki kezdi el kibontani? A magyartanár, aki az órán üveges tekintettel hirtelen Jókai feleségéről kezd beszélni, „aki egy percig sem szerette” a férjét, s közben feltehetően a saját egykori vagy mostani feleségére gondol; szép, látensen önvallomásos pillanat, kár, hogy senki sem figyel rá… Szóval Kosztolányi költeménye, aminek egyik részében egy éjszakai, „szegényes, elhagyott” utcában bámulja mások otthonát s megállapítja, rémülten vagy tárgyilagosan, hogy „minden lakás olyan, akár a ketrec”. Minden bizonnyal a sajátja is. És innen jut el az áhítatig… Mely szó jelentését Péterék nemigen ismerhetik. De eszembe jutott Horváth Péter fotóművész barátom Alkonyzóna című régebbi kötete a lakótelepi felvételekkel, aminek sok képe ott látható Bán András róla szóló munkájában (Horváth Péter szabad szemmel [MMA Kiadó, 2021]) is.

--------------------------------

A szerző korábban színdarabot írt a témából szintén Völgyhíd címmel.

--------------------------------

Péterék – Péter és barátja, osztálytársa, Deda – kategorikusan elutasítják a felnőttek, a szüleik és a tanáraik világát. Hisz semmi vonzót nem találnak benne. Nemhogy nem akarnak olyanok lenni, mint ők: felnőttek nem akarnak lenni. Deda sem, aki pedig egész jól elvan a szülei keszthelyi, szintén lakótelepi paneljében, ahol felnőttek Zsófival. Otthon nem látszik lázadni, részt vesz a családi társasozásban, sőt figyelmezteti a testvérét, hogy beszámolhatna a szüleinek Péterrel való kapcsolatáról. Pedig mintha ő mondaná (mondhatja Péter is) a 103. oldalon: „…harminc fölött élni reménytelen, ötven fölött meg már undorító.” Otthon ebből a pózból semmi sem látszik, Deda mintha jól érezné magát a szüleivel, akik pedig bőven túlhaladták a harmincat. „A családot boldognak hitték – hangzik a fanyar írói kommentár – és boldog is volt, ha egyáltalán tudta volna valaki, mi is, hogy boldog.”

Ahogy a fiatalok nem tudnak sokat a felnőttek világáról, a felnőtteknek sincsenek ismereteik az övékéről. Kölcsönös a tudatlanság. Péter apja ugyan magyaráz valamit arról, nem is egyszer, hogy milyen volt az ő gyerekkora, mivel szemben fogalmazta meg ő magát, határozottan büszkén arra, amit elért: „Nekem senki nem segített. Elkezdtem nulláról, és most itt vagyok. … …az apám a kocsmáig tudta elvinni a pénzét. … El se tudod képzelni, mit jelent, hogy így járni iskolába, hogy munka, aztán verekedés az öreggel, hogy ne üsse meg az anyámat. El se tudod képzelni, hogy ilyen is lehet egy apa.” Péter ezt sokszor, túl sokszor hallja, de esze ágában sincs elképzelni, milyen is lehet egy másik apa, az ő nagyapja, akit talán már nem is ismert. Az ő tudatában a saját apja abszolút értékben nemigen különbözik a nagyapjától, míg az apa csupa jót gondol saját magáról, ő még a gyerek tanítónőjének is segít, ha nem is teljesen önzetlenül.

Ahogy írtam, a kamaszok elképzelései, gondolatai zavarosak. „Minden vallás egy kurva nagy népi számítógép” – ezt azért lehet finomítani, de kezdetnek nagyon jó. Akik itt az előtérben vannak, roppant tehetségesek. Például Péter teljesen otthonosan mozog a számítógépek világában, megtudjuk róla, hogy „ő tette föl az iskola profilját a netre, és ő is kezeli”, ezen a területen ő a legjobb. Csak épp kizárólag ebben az univerzumban létezik számára rend. Bármelyik másikban képtelen kiigazodni. Zsófival való kapcsolatát a féltékenység uralja, féltékeny a matektanárra, a magyartanárra, Dedára, a lány apjára… Deda, aki merő véletlenségből került a matekos osztályba, talán irodalmár lesz: „Néha írást vett elő, egy gyűrött papírt a táskájából, és felolvasta. Hangosan, a kezével nagyokat meszelve a levegőben. … Aztán hirtelen összemarkolta a papírt, és begyűrte a zsebébe vagy széttépte…” Ez optimális indulás.

A legnagyobb baj, hogy igazából nem kíváncsi rájuk senki.

Pedig ezek a barátságtalan, ellenséges kamaszok nagyon is érzékenyek, sérülékenyek és nagyon is sok minden foglalkoztatja őket. Lehet, hogy Az arany ember számukra „hosszú és vontatott”, illetve az lenne, ha elolvasnák, mert nem olvassák el. De látták a Született gyilkosokat, a Bonnie és Clyde-ot. Péter számára gyerekkorától kezdve rendkívül fontos Szent Péter alakja és története, menekülése Rómából és találkozása Jézussal, aki azt mondja neki: „Amit nem vittél véghez, nekem kell véghez vinnem…” És megy tovább. Péter áll egy percig, aztán a Mester után rohan: „Az én feladatomat nekem kell véghezvinni…” És visszamegy a városba. Talán egy mester, kis m-mel akár, az hiányzik nekik. Akinek segítségével megtalálják a feladataikat, szintén kis f-fel.

A diákok vissza-visszatérnek egy iskolatársnőjük, Kovács Gabi halálára. A leginkább Zsófit foglalkoztatja.

Ha egy könyvnek Völgyhíd a címe, ráadásul ez a veszprémi völgyhíd, sejthetjük a végét. Tragédia, igen. Kettős, borzongató tragédia, borzongatóan megírva. De ha nem halállal végződne Háy János kiváló regénye, akkor is tragikus lenne.

--------------------------------