Intellektuális kalandozások

Gyűjteményükben a neoavantgárdtól a kortárs fiatal alkotókig generációkon átívelően szerepelnek művek, fokozatosan bővülő nemzetközi kitekintéssel, köztük számos konceptuális alkotással, amelyek olyan társadalmi problémákkal foglalkoznak, mint az emlékezetpolitika és korunk bizonytalansága. Dénes Andrea és Balázs Árpád gyűjtők minden műtárgyvásárlásuk alkalmával a számukra értékes alkotásokat, a társadalmi diskurzusokban résztvevő művészek munkáit keresik. Az ilyen, sokszor kritikus, kísérletező képzőművészeket képviseli Valkó Margit, a Kisterem galéria vezetője is, aki szerint a kiváló minőség abszolút jelen van a magyar művészeti életben, de szoros a nemzetközi mezőny, kevesen futnak be nagy karriert.

Mit gondolnak arról a felvetésről, amely szerint az igazán érdekes gyűjtemények mögött több az érzelem, mint az üzleti érdek?

Balázs Árpád: Semmiképpen sem az üzleti megfontolás a lényeg. Abban reménykedünk, hogy a birtokunkban lévő alkotások értéket, emellett pedig olyan üzeneteket képviselnek, amelyek számunkra fontosak.

Dénes Andrea: Ha valaki üzleti megfontolásból vásárol, azt inkább befektetési tevékenységnek tekintem, ami persze lehet teljesen valós megközelítés. A gyűjtés mögött sok motiváció állhat: szenvedély, érzelmek, gondolatiság, intellektuális kaland, egyebek. Ha az utóbbiak érvényesülnek, mindenképp személyesebb, egyedibb gyűjteménnyel állunk szemben.

Valkó Margit: Galériatulajdonosként azt szoktam mondani, hogy sohasem a gyűjtőknek keresek műtárgyakat, hanem az alkotásoknak vevőt. Azokat a művészeket képviselem, akiket jónak tartok. Itt csatolnék vissza a szemlélethez, ami fontos kapocs Andreáékkal. A kortárs művészet erősen konceptuális. Emellett az is tény, hogy rendkívül élvezem a műveket esztétikai értelemben is.

A Kisterem 2021-es standja az Artissima vásáron Szinyova Gergő műveivel (forrás: Kisterem, fotó: Renato Ghiazza)

Milyen értékekre koncentrálnak?

V. M.: Minden tárgy mögött más és más gondolatiság van. Az más kérdés, hogy vannak olyan alkotók, akik életművében sok dolog kapcsolódik egymáshoz, történeteket mesélnek el.

D. A.: Vásárláskor nemcsak a művet nézzük, hanem azt is megvizsgáljuk, hogyan kapcsolódik a már meglévő anyaghoz, mit ad hozzá, hogyan erősíti azt. Az újítást és a megszokottól teljesen eltérő gondolkodásmódot is nagyra értékeljük. Nagyon élvezzük, amikor a művekről beszélni lehet vagy éppen általuk vitathatunk meg különböző, a társadalmat érintő kérdéseket.

B. Á.: Ilyen a jelenkor bizonytalansága és az emlékezet azon sajátossága, hogy van olyan történés az életünkben, ami megmarad, más örökre elveszik… Ezek a gondolatok nem feltétlenül direkten, de megjelennek a műtárgyainkban. Bizonyos művészek, például Kaszás Tamás üzenetei nagyon következetesen jönnek át a teljes eddigi életművén, de alapvetően minden vásárlásunk alkalmával jó alkotásokat keresünk, a mögöttes mondanivaló ezután következik.

Kaszás Tamás Kioszk-telep dioráma (2013-2014) című műve, vegyes technika, változó méret (a Balázs-Dénes Gyűjteményben, forrás: Kisterem, fotó: Sulyok Miklós)

Úgy tudom, a tevékenységük az alternatív kultúra támogatásával rokonítható. A tudatos gyűjtői munkájuk hozzávetőlegesen arra az időszakra tehető, amikor a hazai közélet a konzervatív irányba tolódott.

B. Á.: Ha ezt a kijelentést úgy kell értelmezni, hogy közel húsz éve gyűjtünk aktívan, és tizenöt éve stabil kormányzati rendszer van Magyarországon, akkor igen.

D. A.: Erre az időszakra tehető, hogy a kulturális intézményrendszer egy részének vezetése és ezáltal a programja is megváltozott. Bizonyos dolgok kiemelt szerepet kaptak, mások alig láthatóvá váltak. Az időtálló műveket keressük. Sokan, akik az idősebb generáció tagjai közül ma ünnepelt művészek, annak idején nem voltak részei a fősodornak.

V. M.: Ráadásul bizonyos művészek, akik közül többet én is képviselek, nagyobb láthatóságot kaptak külföldön, mint Magyarországon. A társadalmilag kritikusabb művészek, akik hangosabban artikulálják például a kapitalizmussal, a konzervativizmussal vagy a környezetszennyezéssel kapcsolatos véleményüket, kevesebb lehetőséget kapnak állami intézményekben történő kiállításra, vagy sokszor nagy késéssel tudják csak bemutatni itthon az ilyen témájú műveiket.

B. Á.: A választásaink értékalapúak. Azért is kerüljük például az aktualitásokat bemutató, illetve az épp divatos tendenciákat követő műveket, mert azok nem minden esetben állják ki az idő próbáját.

Dénes Andrea és Balázs Árpád, a háttérben Nádler István képe (fotó: Török Dániel)

Honnan ered a fogékonyságuk a művészetek iránt?

D. A.: Gyerekként a Drezdai Képtárban tett látogatás volt rám a legnagyobb hatással. Tízéves lehettem, amikor a szüleimmel ellátogattunk oda, és édesapám sokat mesélt a képekről. A múzeum katalógusát azóta is őrzöm. A nagyszüleimnél és a szüleimnél is voltak festmények a falakon, és én is fiatal korom óta igyekeztem formálni a környezetemet. Mindketten a Közgazdaságtudományi Egyetemre jártunk. A Koller Galéria képviselője rendszeresen árusított ott grafikákat, rézkarcokat, amiket az ember diákként – akár részletfizetéssel – megengedhetett magának. Innen vásároltam az első műveket, például egy Szalay Lajos-rézkarcot.

Amikor Árpáddal sort kerítettünk egy nagyobb lakásátalakításra, szerettük volna, hogy az otthonunkban egy-két reprezentatívabb alkotás is helyet kapjon, és a 2000-es évek második felében megvásároltuk Fehér László egyik festményét. Noha futólag már ismertük egymást Margittal, a meghatározó találkozásra az azóta megszűnt Aviva Képzőművészeti Díj átadóján került sor. Hamar megismerkedtünk a Kisterem programjával, és rendszeresen kezdtünk ott vásárolni.

V. M.: A Kisterem Galériát 2006-ban alapítottam. Az Aviva díjátadón történt találkozás után egy nagyon emlékezetes utazásra, a Velencei Biennáléra mentünk Andreával.

B. Á.: Engem ifjúkoromban nem vettek körül képzőművészeti alkotások, de az irodalom, a színház és a film meghatározó volt. Később Andreával viszonylag korán kerültünk olyan közegbe, például a Spengler Katalin–Somlói Zsolt műgyűjtő házaspár révén, amelyet nagyon élveztünk. Új világot ismertünk meg. A közös hobbink azóta is programot ad az utazásainkhoz, szabadidőnk eltöltéséhez.

Ciprian Muresan: Andrei Rublev by Tarkovsky, sec. 21-30, 2017, ceruza, papír, 97 x 156 x 6 cm (forrás: Balázs-Dénes Gyűjtemény)

Mi a tervük a gyűjteményükkel, hogyan gondolkodnak a jövőjéről?

B. Á.: Célunk, hogy az általunk felhalmozott értékeket átadjuk a következő generációnak.

D. A.: Sok kérdésre nincs még egyértelmű válaszunk, de tíz-húsz év múlva biztosan tisztábban fogunk látni ez ügyben. Van egy szép összefüggő magja a gyűjteménynek. Nagyon jó lenne, ha az egyben maradna.

V. M.: Optimista vagyok, talán túlságosan is magabiztos, amikor azt mondom, hogy a Balázs–Dénes gyűjteményben van néhány olyan műtárgy, amelyek előbb-utóbb közgyűjteménybe kerülnek. Ilyen Kaszás Tamás Kioszk-telepdioráma (2013-2014) című műve. Az alkotó elképzelése szerint ez a kortárs anyag Kassák Lajos két, a múlt század 20-as éveiből származó kioszktervével kerül interakcióba. Hasonló szellemiségben készülő művei közül az egyiket a Mudam, a luxemburgi kortárs képzőművészeti gyűjtemény vásárolta meg a párizsi FIAC-on (Foire Internationale d’Art Contemporain), ahol életemben először állítottam ki – ezt a műtárgyat. A múzeum munkatársai ezen a kortárs művészeti vásáron látták meg, majd később megkerestek, hogy megvásárolnák.

Egy műgyűjtő ismerősömmel beszélgetve felmerült a kérdés, hogy ha szeretné eladni a kortárs kollekciója darabjait, megkapná-e azt az összeget, amelyet kifizetett értük. A válasza nem volt. Hogyan állapítja meg a galerista az árait? Honnan lehet tudni, hogy mennyit érnek a művek?

V. M.: Egy kortárs műtárgy árát többféle módon is meg lehet határozni: ha hagyományos médiumról van szó, mint amilyen a grafika, a festmény és a szobor, akkor a néhány generációval korábbi műalkotások viszonylatában érdemes gondolkodni. Természetesen a méret, a felhasznált anyag, a technika mind befolyásoló tényezők. 

Egy installáció vagy videómunka árának meghatározásához a nemzetközi piac számai is nyújthatnak támpontot, valamint a nem átlagfogyasztást kielégítő termékek árkategóriáit is figyelembe szoktuk venni. A műtárgyaknak – éppen az egyediségük miatt – sok esetben egészen különleges  az árképzésük:  például ha a kortárs alkotó nehezen válik meg egy-egy művétől, akkor egyfajta védőárat is megállapíthat. Magyarországon elsősorban nem keresleti, hanem kínálati piac van, ezért az árazás nehéz feladat, szerencsés, ha sikerül mindenki megelégedésére eltalálni a megfelelő árszintet.

D. A.: Mivel kortárs művészetről beszélünk, el kell telnie némi időnek, amíg ezek a tárgyak anyagi szempontból is az őket megillető helyükre kerülnek. Az, hogy a művész, az alkotás bekerül a képzőművészeti kánonba, egy folyamat eredménye. Nem is merül fel bennünk, hogy bármelyik művet a másodlagos piacon értékesítsük.

B. Á.: Óvatosan fogalmazok, amikor azt mondom: nem is feltétlenül látom azt a másodlagos piacot, ami kellően visszaigazolná, hogy a tulajdonunkban lévő mű mennyit ér. Persze vannak impulzusok. Szerepelnek olyan művészek a gyűjteményünkben, akiktől jó időben sikerült vásárolnunk, és látjuk, hogy a műveik kelendőek, de általánosságban ezt nem lehet kijelenteni.

Kis Varsó: L.W. (Little Warsaw is Dead), 2008, alumínium táblák, elektronikus elemek, 40 x 40 x 100 cm (forrás: Balázs-Dénes Gyűjtemény)

Margit, a 2006-os indulásakor két fő célt jelölt meg: egyrészt a művészet legfrissebb vonulatát fogja képviselni, másrészt a nemzetközi sikert. Mit gondol ma?

V. M.: Nagyon ifjú alkotókkal indultam, és a mai napig, szinte minden évben felveszek a portfóliómba egy fiatal és/vagy egy középgenerációs művészt. Azt gondolom, nagyon sok minden változott azóta, hogy elkezdtem a galériás pályafutásomat. A közösségi médiának köszönhetően mindenki azonnal látszik, pedig jó, ha az alkotók átgondoltabban, a kiteljesedésre időt szánva haladnak előre. Ezt nem mindig látom.

Mindig is arra koncentráltam, hogy internacionális jelenlétet biztosítsak a művészeimnek. Mai napig az egyik legnagyobb sikeremnek azt tartom, hogy kijutottam a bázeli Liste művészeti vásárra. Nagy és igazán széles gyűjtői körrel, szakemberekkel ismerkedtem meg. Akárhányszor jelentkeztem, mindig felvettek. Emlékszem, az első alkalommal, ahogy megnyílt a vásár, öt perc sem telt el, és máris ott állt egy gyűjtő a standom terében, és közölte, hogy szeretné megvásárolni Kokesch Ádám egyik munkáját. A nap további részében a stand kétharmadát eladtam. Ez nem minden vásáron sikerült így. Azt is hozzáteszem, hogy ebből a szempontból is egyre nehezebb helyzetben vannak a kis és közepes méretű galériák, hiszen Magyarországon megkérdőjeleződtek a nemzetköziség irányai. Ez hatással van a magyar művészekre, az ő nemzetközi megismertetésükre is.

A Kisterem nemzetközi jelenlétének sikerén is alapul az egyik legismertebb magyar képzőművész, Keserü Ilona Flow (Áramlás) című kiállítása a svájci Susch Múzeumban. Az építészetileg is fantasztikus intézmény magánkezdeményezésre jött létre, az alapítója a lengyel Grażyna Kulczyk, aki Svájc és Európa egyik legelzártabb, sajátosan elegáns Engadin régiójában hozta létre a múzeumát. Azonkívül, hogy saját gyűjteményét mutatja be, a programját nő alkotóknak szenteli.

Keserü Ilona Flow című kiállítása a svájci Susch Múzeumban (forrás: Kisterem, fotó: Federico Sette)

D. A.: Volt egy fontos kiállítássorozat, amelybe Margit révén is sok magyar művész került be, ráadásul több nemzetközi múzeumi vásárlást eredményezett.

V. M.: A Bookmarks néven futó együttműködés a magyar neoavantgárd művészettörténeti kánonon belüli újrapozícionálását tűzte ki célul. A helyi közintézmények forráshiánya miatt ezt a feladatot magángalériáknak kellett kezdeményezniük. Az acb, a Kisterem és a Vintage által szervezett, az 1960-as és 1970-es évekre összpontosító kutatások, kiállítások és publikációk sora vált elérhetővé a magyar művészet ezen korszakából. 2014-ben Budapesten, 2016-ban a kölni vásáron rendeztünk közös bemutatót az általunk képviselt neoavantgárd és kortárs művészek munkáiból, ott ismerhették meg Kaszás Tamás Kassák Kioszkját is. Ezt egy válogatás követte New Yorkban, az Elizabeth Dee galériával közösen, majd részt vettünk a viennacontemporaryn is. Olyan művészeket mutattunk be a közönségnek, mint például Bak Imre, Keserü Ilona, Nádler István és Erdély Miklós.

Bookmarks – Revisiting Hungarian Art of the 1960s and 1970s, a 2018-as londoni kiállítás enteriőrje (forrás: Kisterem, fotó: Renato Ghiaz)

Úgy tudom, az 1980-as évek elején nagy hatást gyakorolt önre az Indigó csoport. Meghatározó élményt jelentett, hogy megismerhette a művészeti kurzust vezető Erdély Miklóst, de hallgathatta Birkás Ákos, Hegyi Loránd beszélgetéseit is.

V. M.: Igen, noha nem vettem részt művészeti képzésben, viszonylag korán és fiatalon, még az egyetemi éveim alatt kapcsolatba kerültem a kortárs művészet progresszív irányzataival és képviselőivel. Ezek a találkozások valóban meghatározták az ízlésemet, az érdeklődésemet, formálták a gondolkodásomat. A performatív alkotások, a különleges és szokatlan anyaghasználat, az esetlegességek beépítése a műtárgyakba a 80-as években alternatív helyszíneken és nagyon szűk körben voltak láthatóak. A performanszok nem voltak kompatibilisek a szocializmus kultúrpolitikájával, és csak tűrt művészetnek számítottak.

Azt azért hozzáteszem, hogy bár sokukat ismertem, és néhányukkal azóta is baráti kapcsolatban vagyunk, mindig csak a közönség tagjaként voltam része az aktivitásaiknak. Identitáskeresésben voltam abban az időben. Kritikusan szemléltem a szocializmus esztétikáját, a képmutató társadalmi berendezkedését, a gulyáskommunizmust. Nem éreztem magam annyira rosszul, hogy disszidáljak, de a kettős beszédről egy pillanatra sem tudtam megfeledkezni. Akkoriban nem a lehettünk „dekadens” individuumok, kollektív énünknek kellett lennie. Mindennek az elviselésében, vagy ha úgy tetszik, egy saját személyiség megtalálásában segített az alternatív kultúra, a képzőművészet, a zene, a színház. Emlékszem Jeles András Monteverdi Birkózókörének előadásaira, a kiállításokra a Bercsényiben, El Kazovszkij performanszaira a Fiatal Művészek Klubjában… Ezek egyike sem volt a hivatalos kultúrpolitika keretei közé illeszthető, és mégis, már a ’80-as években külföldön képviselhették Magyarországot.

Fontosnak tartom, hogy volt lehetőségem külföldön tanulni és dolgozni, tehát alapvetően nemzetközi rendszerben látom a működésemet. Mindebből talán érthető, hogy a kísérletező művészet áll hozzám közel, azt is szerettem volna bemutatni, viszont tudtam, hogy az nehezebben talál gyűjtőkre, ezért is tartott sokáig, amíg megnyitottam a saját galériámat. Remélem, sikerült megőriznem valamit ebből a szemléletből. Sok művész tesz fel kritikus kérdéseket például a saját identitását, a társadalmi helyét és szerepvállalásukat illetően.

Attalai Gábor: RED-Y-MADE (Palackszárító), 1990-es évek, zománcfesték, palackszárító, 100 x 62 x 62 cm (forrás: Balázs-Dénes Gyűjtemény, fotó: Biró Dávid)

Ahogy az Indigó csoportban is foglalkoztak olyan témákkal, amelyek az egyes művészeti feladatokon túlmenően az egyén társadalmi felelősségének kérdését is felvetették. Mi ma egy galériás és egy gyűjtő feladata társadalmi szempontból?

V. M.: A számomra érdekes kortárs művészet a világ jelenségeire és aktuális problémáira reagál, sokszor kritikusan, néha megoldásokat is kínálva, mint Kaszás Tamás Shanty Tower (Kunyhó torony) című munkája, amely bekerült a Tate Modern gyűjteményébe is. Szintén a környezeti problémákra reagáló művész Gosztola Kitti. A túlfogyasztás veszélyeire hívja fel a figyelmet Fodor János és Fischer Judit, a kollektív emlékezetet vizsgálja a Randomroutines művészpáros. Az egyén társadalmi helykeresését helyezi fókuszba Szinyova Gergő, a női szerepek változását Trapp Dominika, a marginalizált csoportok helyzetét mutatja fel Vécsei Júlia és Molnár Zsolt. Fontos, hogy ezek a témák mind megjelennek a galéria  művészeinek munkáiban.

A művészet mindig megújuló nyelvezete is lehetőséget kínál arra, hogy az érdeklődők másképpen nézzenek rá bizonyos témákra és jelenségekre. Például a monokrómmal kísérletező Káldi Katalin geometrikus, bakelitből készült tárgyai történetiek, miközben csak egy új technológia, a számítógépes modellezés segítségével készülhetnek el; Kokesch Ádám részben újrafelhasznált anyagokból készült objektumai és installációi; Szegedy-Maszák Zoltán 3D szövegprintjei; Kristóf Gábor színterezett felületei. A galéria által képviselt művészek idősebb generációja az anyaghasználati kísérleteikkel, mint Jovánovics György és Anna Mark reliefjei és Keserü Ilona vászondomborításai, tökéletesen illeszkednek ebbe a vonulatba.

Az adott korszellemben keletkező jó alkotások mindig hatással vannak az emberekre. Az ilyen művészetre jellemző a kritikai gondolkodás, a több forrásból való tájékozódás. Ez maga egy társadalmi szerepvállalás. A Kisterem teret ad ezeknek a műveknek. A galéria a magyar és a nemzetközi szakmai megmutatkozás mellett gyakran egyetemi oktatás helyszíne is volt. Tárlatvezetéseket tartunk, a kiállításokat virtuálisan is hozzáférhetővé tesszük a honlapunkon és a közösségi médiában, így biztosítunk fórumot egy szélesebb közönségrétegnek, hogy újfajta vizuális gondolkodással is találkozzanak.

Kokesch Ádám: Ha, 2024, kiállítási enteriőr a Kisteremben (forrás: Kisterem, fotó: Biró Dávid)

B. Á.: A következő vásárlásról meghozott döntést nem tekintem gyűjtői feladatnak. Nem ismerek olyan gyűjtőt és én sem vagyok az, aki valamilyen társadalmi felelősségvállalásból, annak szükségességét felismerve vált azzá. A gyűjtői motivációk bizonyára sokfélék és többrétegűek. A mélyén ott kell lennie a művészet iránti lelkesedésnek, az intellektuális és esztétikai élmények szüntelen keresésének és a felfedezés izgalmának. Ugyanakkor együtt jár a közösségi élmények lehetőségével, és tagadhatatlanul az értékszerzés és -birtoklás, ha úgy tetszik, a „kincsképzés” vágyával. Sokaknak jelentheti egyfajta társadalmi státusz kialakítását, az önmegvalósítás különleges formáját. Ezen a ponton a gyűjtői motivációk és a társadalom érdeke találkozik, és innentől kezdve talán értelmezhető a felelősség kérdése. A kulturális értékek megőrzése, a művészi alkotó kedv ébren tartása, a művészek és a művészet támogatása (nem csak vásárlással) hozzájárul a társadalmi értékrend megőrzéséhez és, ha van ilyen, a társadalom józanságának ápolásához a jövő generációi számára.

Hogyan áraznák be a kultúrát a 2020-as évek közepének Magyarországán?

B. Á.: Nem tudom, hogyan árazható be a kultúra ma Magyarországon. Ugyanakkor úgy érzem, volt olyan történelmi időszak, amikor fontosabbnak tartották, mint ma.

D. A.: Ha az értékek megőrzésére vagy azok létrehozására gondolok, nem túl jó a helyzet. Csak egy példát említek: a világ egyik legjobb zenekarának tartott Budapesti Fesztiválzenekar, amelyet szintén támogatunk, reál értéken több százmillió forint állami támogatástól esett el az idén, ezért a zenekar programja és működése is veszélybe kerülhet. Született mostanában néhány értekezés egy kívánatos kultúrpolitikával kapcsolatban, kíváncsi vagyok, mi tud egyszer megvalósulni belőle.

V. M.: Nehezen tudom megítélni, mert a saját buborékomban élek. A túlélésem záloga, hogy olvasok, koncertre járok, filmeket nézek, és alapvetően műtárgyakkal foglalkozom.

A Randomroutines Végre tanulhatunk valamit című alkotása (forrás: Kisterem, fotó: Bíró Dávid)

Mit gondolnak, van esélye nálunk egy fiatal, kortárs művésznek arra, hogy világhírű legyen?

D. A.: Ez összetett kérdés. A nemzetközi sikerhez nem elég tehetséges művésznek lenni. Egy egész rendszernek kell hozzá jól működnie, aminek a művészen kívül részei az intézmények, a kurátorok, a kritikusok, a művészettörténészek, a galeristák és a gyűjtők. A nemzetközi szcénában egy fiatal művész is csak akkor képes érvényesülni, ha fel tud mutatni bizonyos referenciákat: kiadványokat, intézményi kiállításokat. Ezek itthon több művészgeneráció esetében is hiányoznak.

V. M.: A környező országokra tekintve látom, hogy a lengyel piac iszonyatosan nagy. A románok szintén adtak nemzetközi kortárs művészeket a világnak, ők, ha csak a leghíresebb, legtöbb sztárművészt adó galériájukat, a Galeria Plan B-t nézem, külföldön, történetesen Berlinben lettek ismertek. A műkereskedelmi piac egy bizonyos szint fölött a saját, megbízható közegéből fogad be művészeket, komoly referenciákat várnak el, amelyeket – ebben az esetben – nem a saját államuk tett mögéjük, hanem a berlini létezésük és sok-sok, Nyugat-Európában élő román polgár, akik támogatták a művészeiket.

D. A.: Ha a középgenerációt nézzük, akkor Kaszás Tamást mondanám, a fiatalabbak közül Keresztes Zsófiát lehet említeni.

V. M.: Azt a kérdést, hogy magyar művészként ki válhat világhírűvé, nem egy kereskedelmi galéria vezetőjének kell feltenni, hanem független kurátoroknak. A galériám művészei közül a fiatal Trapp Dominika kapja jelenleg a legnagyobb hazai és nemzetközi kurátori figyelmet. 

Trapp Dominika: Összegabalyodva, eljegyezve, behálózva III., 2024, tus, vászon, 100 x 80 cm (a Balázs-Dénes Gyűjteményben, forrás: Kisterem, fotó: Neogrády-Kiss Barnabás)

Annak alapján választ művészt a portfóliójába, hogy látja-e benne a nagy lehetőséget?

V. M.: Kötelezően igen a válasz. A galériám portfóliójában szereplő összes művész nemzetközi potenciállal bír. A jó minőség abszolút jelen van a magyar művészeti életben, de szoros a nemzetközi mezőny, kevesen futnak be nagy karriert.

B. Á.: Úgy vagyunk a gyűjteményünkben szereplő alkotókkal, mint Margit a művészeivel. Azt gondoljuk, hogy sokan nemzetközi érvényű műveket alkotnak, meg kellene ott találniuk és állniuk a helyüket, de ez összetett feladat.

Fischer Judit: Szójaszószos halak, 2020, gobelinszövés, 29,7 x 42 cm (a Balázs-Dénes Gyűjteményben, forrás: Kisterem, fotó: Biró Dávid)

Feltételezem, a különböző nemzetközi művészeti bizottságok munkájában részt vevő magyar gyűjtők is hozzájárulnak ahhoz, hogy legyen internacionális mércével is mérhető magyar képzőművész.

B. Á.: A létrehozásától kezdve hat évig tagjai voltunk a francia Pompidou Központ Közép-európai Akvizíciós Bizottságának, ahova az alapító tagok, a Spengler–Somlói műgyűjtő házaspár meghívására kerültünk be. Azt tudni kell, hogy a tagok anyagi támogatást nyújtanak a szervezetnek vagy egy, a kulturális intézményt támogató alapítványnak. Továbbá ajánlhatnak olyan művészeket a kurátoroknak, akik szerintük érdemesek arra, hogy bekerüljenek a Pompidou gyűjteményébe. Ez nem azt jelenti, hogy kizárólag a magyar művészekre koncentráltunk, hiszen a bizottság egy egész régiót képviselt. Persze voltak magyar művészek is, akik az idő alatt kerültek be, amíg a bizottság tagjai voltunk: például Kaszás Tamás, a Kis Varsó művészpáros, Nádler István, Nemes Csaba és Keserü Ilona. A múlt idő azért indokolt, mert úgy döntöttünk, kiszállunk a bizottság munkájából.

D. A.: A magyar képzőművészet támogatása nemzetközi szinten nagyon hiányzott, ezért örültünk, amikor nemrég megkerestek a londoni Tate Modern akvizíciós bizottságától, amihez ebben az évben csatlakoztunk. Ott egy nagyobb számú és vegyesebb összetételű bizottság munkájába kapcsolódunk be.

Balázs Árpád, Dénes Andrea és Valkó Margit, a háttérben Szinyova Gergő és Jovánovics György alkotásai (fotó: Török Dániel)

Úgy gondolom, a műtárgyak életminőséget javítanak. Minden nap rájuk nézhetünk, és ha jók, minden alkalommal mást mondanak, egy pillanatra kizökkentenek a valóságunkból. Kérem, idézzék fel a legutóbbi ilyen élményüket!

V. M.: Előbb-utóbb minden galériásnak lesz kisebb-nagyobb gyűjteménye. Nekem egy kisebb, de nagyon személyes van, és nagyon szeretek vele együtt élni. Legutóbb egy Szinyova Gergő-képet tettem ki a falamra, amelyen egy almákból álló sor látható. Az alma mint művészettörténeti referencia magáért beszél, de ezen kívül a kép készítésének technikája is vonzott, továbbá az, hogy az alkotás bizonyos szempontból más, a galériám portfóliójába tartozó művész munkájához is kapcsolódik.

Nicolás Lamas: Ribs Implants, 2020, műgyanta, autóalkatrészek, 31 x 25 x 64 cm (forrás: Balázs-Dénes Gyűjtemény, fotó: Josepha Blanchet)

D. A.: Máig érnek bennünket meglepetések, és találunk olyan kapcsolódási pontokat a gyűjteményünkön belül, amelyekre korábban nem is gondoltunk volna. A közelmúltban átrendeztük a műveket a lakásunkban. Így került egymás mellé a cseh Anna Hulačová és Keserü Ilona és a perui Nicolás Lamas és cseh Eva Koťátková egy-egy munkája. Nehéz betelni azzal az esztétikai élménnyel, amit ezeknek a műveknek az együttállása okoz.

B. Á.: Áprilisban nyílt meg a Ludwig Múzeumban a Talált terepen – Művészeti gyakorlatok a Marcel Duchamp-díj 25 évéből című kiállítás. Az esemény apropóján francia gyűjtők látogattak Magyarországra. A mi gyűjteményünket is megnézték. Volt néhány olyan pillanat, amikor azt éreztük, hogy hihetetlen kapcsolódásokat élünk meg ezekkel a francia személyekkel. Olyan művekről beszélgettünk, amelyeknek van valamilyen kapcsolata Franciaországgal. Ilyen volt például Attalai Gábor egyik alkotása, amely egyértelmű utalás Marcel Duchampra. Ez a fajta intellektuális kalandozás hihetetlenül izgalmas számunkra.

Nyitókép:  Valkó Margit, Dénes Andrea és Balázs Árpád, a háttérben Erdély Miklós, Szegedy-Maszák Zoltán, Anna Hulačová és Keserü Ilona művei (fotó: Török Dániel)

Lásd még:

Sokszínűségre építenek – Beszélgetés Reszegi Judit műgyűjtővel és Molnár Ani galériatulajdonossal

Élményeket gyűjtenek – Beszélgetés Karvalits Ferenc műgyűjtővel és Pőcze Attilával, a Vintage Galéria tulajdonosával