Színház határok nélkül

Mindössze nyolc kiválasztott diák egyikeként, egyedüli magyar résztvevőként kezdi meg tanulmányait ősszel a Royal Academy of Dramatic Art frissen indított drámaíró mesterképzésén Farkas Dorka. A fiatal alkotó számára nem idegen a szigetország színházi közege: korábban évekig élt és tanult Angliában, egyetemi évei alatt már rendezőasszisztensként és társulati munkákban is kipróbálta magát. Most az Emese álma című monodrámájával jutott be a világ egyik legtekintélyesebb színházi iskolájába, és bár a londoni tandíj és megélhetés óriási anyagi teher, ő elszánt: kísérletező, műfajokat ötvöző színházat akar csinálni, és a legjobbaktól tanulni. Vele beszélgettünk.

Mikor indul Londonba?

Egyelőre a vízumra várok. A brexit óta kissé nehéz a külföldiek dolga, ahhoz, hogy az ember megkapja a diákvízumot, fel kell mutatnia egy bankszámlát, amelyen elérhető a teljes tandíj és mellette akkora összeg, amelyből egy éven át meg lehet élni Londonban. Ezt az összeget csak úgy tudtam prezentálni, hogy édesapám lombardhitelt vett fel, amelyet szeretnék neki minél hamarabb visszafizetni. Összesen körülbelül negyvenezer fontról beszélünk. Természetes, hogy amennyire a tanulmányaim engedik, dolgozom majd kinn is – a diákvízum részmunkaidőt engedélyez –, de nagy segítség lenne, ha valaki mecénásként állna mellettem. Ösztöndíjra is jelentkeztem, mert bár két hónapon keresztül azt kommunikálták, hogy nemzetközi diákok nem kaphatnak képzési támogatást, most kiderült, hogy mégis pályázhatunk és van esélyünk megkapni a tandíj egyötödét.

London a számtalan szakmai lehetőségével és vibráló kulturális életével nagyon vonz – arról nem is beszélve, hogy a barátaim fele Angliában él –, a tervem tehát nagy vonalakban az, hogy tanuljak, amennyit csak tudok, és kiépítsek egy olyan szakmai bázist, amely a kurzus elvégzése után több kaput is megnyithat. Nagyon szeretem, ha többféle dolgot csinálhatok, sokféle helyen élhetek, különböző környezetben tanulhatok. Bár a színház az életem középpontja, mindig is több dologgal foglalkoztam, angolt tanítok, projektalapon újságíró vagyok, most épp bébiszitterként is dolgozom. Ezeket mind élvezem, de egyértelműen előadó-művészettel szeretném kitölteni a napjaimat és abból megélni.

Az elmúlt öt, Magyarországon töltött év arra tanított, hogy több lábon kell állnom. Ami nem jelent problémát, hiszen sokféle készségemet aknázhatom ki különböző munkákban, de a szétaprózott figyelem miatt háttérbe szorulhat a színház. És ezt nem szeretném.

Hogyan zajlott a felvételi? Egyáltalán: hogyan kerülhet be valaki a világ egyik legnívósabb drámaíró-képzésére?

Az esélytelenek nyugalmával jelentkeztem. A pályázathoz első körben be kellett adni egy motivációs levelet, egy portfóliót – ebben az egyik korábbi, angliai projektemről írtam – illetve, lévén, hogy drámaíró képzésről beszélünk, egy teljes, önálló drámát is vártak. Nekem ebből sok nem volt, így egyértelmű volt, melyikkel jelentkezem. Beadtam tehát az Emese álmát, amit Vass Szandi dramaturggal közösen fejlesztettem. Úgy tűnik, azzal nyertem meg őket magamnak, a személyes interjún nagyon dicsérték.

Kárász Emese az Emese álma című darabban (fotó: Kőrösi László)

Beszéljünk kicsit a darabról! A monodráma főszereplője a színes bőrű, magyar lány, Emese, aki a hétköznapokban számtalanszor találkozik a kitaszítottság érzésével, amikor pedig – hasonlóan névrokonához – váratlanul teherbe esik, az ősmagyar mondavilágban talál menedékre. 

Emese története se nem mese, se nem álom, hanem kortárs valóság. A címszereplő Kárász Emesével osztálytársak voltunk a Freeszfe Egyesület első színházcsináló képzésén. A darabot írtam és rendeztem, de abszolút közös munka zajlott, Emesén keresztül öltött végső formát. A színház kollektív műfaj, szeretek csapatban dolgozni, és fontos nekem, hogy a történetet az előadóval – vagy előadókkal – együtt alakíthassuk. Színházat nem csinál egyedül az ember. Vagyis, de, csinálhat, csak akkor valószínűleg nem lesz olyan gazdag az anyag. Hiszen több gondolatból és befektetett energiából stabilabb alapot építhetünk, több irányba fejleszthetünk, ennek köszönhetően sokkal színesebb lesz a végeredmény, amelyhez pedig a nézőknek is könnyebb kapcsolódniuk. Miközben a drámák sokszor egyének pszichéjét boncolgatják, egyéni életutakat járnak be, sosem beszélhetünk a szereplők életéről tágabb társadalmi kontextus nélkül, ennek megfogalmazásában pedig rengeteget segít a kollaboráció. Alkotóként szerintem arról beszélhet a leghitelesebben az ember, ami őt foglalkoztatja. Ez talán első hallásra leszűkítő gondolkodásmódnak tűnik, de számomra elképzelhetetlen, hogy olyan történetet írjak meg, amiben semmilyen megélt élményem nincs. Hasonlóan történt az Emese álmával is, mert bár fehér állampolgárként Magyarországon sohasem értek rasszista atrocitások, nőként számtalanszor kerültem olyan megalázó helyzetbe, amelyeket a darab is taglal. A rasszizmus kérdése pedig Kárász Emese életében Magyarországon szinte mindennapos – hozzátenném, ő sem itthon keresi már az útját. Extrém, legalábbis szokatlan a darab alaphelyzete, de azt hiszem, néha éppen az ilyen extremitások tapinthatnak rá azokra a társadalmi szürke zónákra, amelyekben nehezen találjuk a szavakat. Ha azonban a darabunk gondolatokat ébreszt, beszélgetéseket indít, ezzel tisztítva ezt a szürke zónás mételyt, akkor már megérte. A színház többek között arra jó, hogy feldolgozza a tömegeket foglalkoztató kérdéseket, feltérképezze a döntéseik mögött álló mozgatórugókat, és elősegítsen egy tudatosabb létezést, amelyben az ember nem csak a saját perspektívájából képes a környezetet értelmezni, a világot befogadni. [Az Emese álma bemutatójának apropóján közösen adott interjút a Telexnek tavaly tavasszal Farkas Dorka és Kárász Emese, a beszélgetés ITT olvasható – HJ]

Kárász Emese az Emese álma című darabban (fotó: Kőrösi László)

Ez volt az első projektje Magyarországon?

Igen.

Ha itthon még nem is, de külföldön már belekóstolhatott a színház világába: egyetemi tanulmányai alatt több projektben is részt vett. 

Azért költöztem húszévesen Angliába, hogy pszichológiát tanuljak, azonban már az első évben éreztem, nem ez az én utam. Ugyanakkor belesodródtam, illetve rátaláltam a diák-színjátszótársulatokra. Durham – ahol tanultam és diplomáztam – elképesztően gazdag amatőr színházi infrastruktúrát tudhat magáénak: több mint húsz kis társulat működik ott, amelyeket egy nagyobb ernyőszervezet fog össze. A társulatok egyetemi forrásokból működnek, vagyis a diákoknak nem a saját pénzüket kell a projektekbe tenniük, a minimális tagdíjon kívül nekik mindez nem kerül semmibe. Ez arra tökéletes, hogy az ember kipróbálja magát a területen, belelásson a szakmába, miközben nem kötik gúzsba alkotói energiáit pénzügyi és infrastrukturális korlátok. Alapvetően erre vannak az iskolák, de itthon sajnos ez már egy sokkal komplexebb helyzet. Az Emese álmát például a végső formájában megvalósítani nem sok esélyünk lett volna, ha nem nyerjük el a MasterCard Alkotótárs pályázatát és nem kerülünk be a VI. TITANium Színházi Pályázat mentorprogramjába. Így jutottunk be a Trafóba, ahol finanszírozást kaptunk, bemutathattuk és egy ideig játszhattuk a darabot. 

Jelenet a Lost Connections című darabból (fotó: Rahul Shah)

Visszatérve az angliai tapasztalatokra: még pszichológus hallgatóként elmentem több meghallgatásra, illetve beadtam a jelentkezésemet egy konkrét projekthez, ahová felvettek és rendezőasszisztensként dolgozhattam. Ez egy fizikai színházi, kísérleti produkció volt, ahol nem sokkal később már mozgásrendező lettem – ez alapozta meg egyébként az egy évvel későbbi saját rendezésemet, a vándorcirkuszi társulatról szóló Lost Connectionst. Már a kezdetekkor realizáltam, hogy kétszer-háromszor több időt töltök a színházi projekttel, mint a tanulmányaimmal. Nyáron fesztiválozni vittük az előadást, közben workshopokra jártam, hogy fejlesszem, műveljem magamat az előadó-művészeti közegben. Szükségesnek éreztem, mert korábban semmi közöm nem volt a színház világához.

Itthon nem játszott diáktársulatban?

A Toldy Ferenc Gimnáziumban végeztem, ahol minden évben színjátszó fesztivált szerveznek, és ott, egy alkalommal játszottam egy produkcióban. Nagyon-nagyon élveztem, úgy döntöttem, hogy színész leszek, de egy évvel később már az orvosi egyetemre készültem. Utólag nézve valós fellángolás volt a színház iránti szenvedély, amit felülírt egy kiszámíthatóbb életút képe. Nem feltétlenül gondolkodtam erről ilyen tudatosan, de a családom igen. Végül a pszichológia lett a művészet és az orvoslás iránti érdeklődés kompromisszuma. Máig nagyon érdekel, miért viselkednek az emberek úgy, ahogy, de a lélek megfigyelésére számomra a színház a legalkalmasabb terep. És most végre még mélyebbre áshatok!

Farkas Dorka (fotó: Farkas Regina)

2020-ban tért haza, egy évvel később beiratkozott a Freeszfe képzésére is. 

Sokat tanultam ott, nagy lehetőség volt. Tanított többek között Ascher Tamás, ő kötött össze Keresztes Tamással, aki az Emese álma megvalósításában mentorált, nagyon hálás vagyok neki. Mindez egyébként a szakma exkluzivitását bizonyítja: kicsi országban kevés forrásból próbál megélni sok ember, kapcsolatok nélkül elindulni rettentő nehéz itthon. Kifejezetten hasznosak voltak a színházmenedzsment-órák is, rengeteget tanultam Rozgonyi-Kulcsár Viktóriától és Barda Beátától, illetve a vendégelőadóktól. A Freeszfe képzése lehetőséget adott, megszülethetett a darabom, a szakmai fejlődésem egy fontos szakasza, remek mentorokkal, segítőkkel. Ahogyan sokat tanultam a már említett TITANium Mentorprogramban is: ott kifejezetten az Emese álma megvalósításában voltak segítségemre a workshopok vezetői. Fontosnak tartom, hogy ezeken a képzéseken a darabok megvalósításának praktikus, gyakorlatias részeit is megtanultuk, beleláthattunk, hogyan működik az intézményrendszer.

Amikor az Emese álma lekerült a Trafó programjáról, és nem találtunk neki egy igazán alkalmas új helyet, elbizonytalanodtam. Ha az ember a sok pozitív visszacsatolás ellenére sem kap lehetőséget, hogy életben tartson egy egyébként remek kritikákat kapó projektet, az fáj. Demotiváló. Kevés a független befogadótér az országban, sok tehetséges ember szeretné bemutatni a darabját például a Trafóban, a Jurányiban, de nem adatik meg a lehetőség mindenkinek. Rendszerszintű problémákról beszélünk, hiszen az intézmények is a túlélésért küzdenek, kevesen végzik sok ember munkáját ezeken a független alkotóhelyeken is, és ez visszahat arra, ahogyan a produkciók létezhetnek.

Milyen tervekkel indul a Royal Academy of Dramatic Art képzésére?

Az egyéves mesterképzés során két darabot kell megírnunk. Millió ötletem van már most – majd kiderül, mi valósulhat meg belőlük. Nagyon szeretnék kísérletezni a színházi nyelvvel, úgy kibontani egy történetet, hogy abban a mozgás és a zene ugyanakkora súlyt kapjon, mint a szöveg, a verbális nyelv. Régóta érdekel, miként hozhatom össze a fizikai- és táncszínházat a prózai és zenés színházzal. Kevert műfajú alkotásokat szeretnék létrehozni.

A képzésre összesen nyolc embert vettek fel, ha jól tudom, pár diákot az Egyesült Királyságból, néhányukat az Egyesült Államokból, egy-két leendő osztálytársamat pedig Ázsiából. A kontinensről csak engem. Mivel először indítják ezt a kurzust, nem tudom pontosan, mire számítsak, de abban biztos vagyok, hogy a legjobb szakemberektől tanulhatok a világ egyik legfontosabb, drámára szakosodott intézményében. A színházi ismeretek elsajátítása mellett azt is megtanuljuk, hogyan indíthatjuk el és tarthatjuk fenn drámaírói karrierünket. Betekintést nyerhetünk a kortárs angol színházi életbe, a londoni kőszínházak szakemberei, igazgatói, írói is ott lesznek vendégelőadókként, tőlük is rengeteget tanulhatok majd – még most is alig hiszem el, milyen egyedülálló lehetőséget kaptam.

Nyitókép: Farkas Dorka (fotó: Farkas Regina)

Lásd még:

„Mecénásokkal a háttérben bátrabban menekülsz előre” – Interjú a Jurányi Ház vezetőjével, Rozgonyi-Kulcsár Viktóriával

Ők nyerték idén a Mastercard – Alkotótárs ösztöndíjprogram színházi pályázatát