Itália – a művészet otthona

Megjelent legfrissebb, Olaszország art and business életét bemutató lapszámunk. A magazint – a hagyományokhoz híven – az Apollo Galériában ünnepeltük. A vendégeket Balogh Máté András, az Art is Business ügyvezetője és Élő Nóra, a galéria tulajdonosa, majd Giovanna Chiappini Carpena, az Olasz Külkereskedelmi Intézet igazgatója köszöntötték. Julien Klopfeisten táncművész, koreográfus kifejezetten erre az alkalomra alkotott  – olasz művészek közreműködésével – rövid darabot a legszebb olasz dallamokra. Julien és Nerya Zahavi különlegesen szép táncbemutatója után Andreides Katalin, Balogh Edina, Holman Ágoston, Szinai Ádám osztották meg tapasztalataikat a dél-európai ország kultúratámogatásáról.

Luciano Faggiano Dél-Olaszországban, Lecce belvárosában vásárolt egy épületet azzal a szándékkal, hogy egy kis trattoriát nyisson benne. A tervei azonban váratlan fordulatot vettek, amikor 2000 körül dugulás keletkezett a fürdőszobai csatornában, és ő két fiával együtt ásni kezdett, hogy megtalálják a hibás csövet. Amit néhány napos munkának gondoltak, abból éveken át tartó feltárás lett: rétegről rétegre kerültek elő leletek – a messzáp törzstől kezdve a rómaiakon át a középkori ferencesekig és a templomos lovagokig különböző korszakok emlékeit őrizték. A hatóságok először leállították a munkát, ami engedély nélküli ásatásnak számított, ám a tulajdonos később engedélyt kapott, hogy régészeti felügyelet mellett folytassa a feltárást. Végül az épületből nem étterem, hanem magánmúzeum lett: 2008-ban nyitotta meg a kapuit Museo Faggiano néven. A múzeumban ma üvegaljú padlókon át, alagutakon keresztül, különféle korszakok tárgyi emlékei között sétálhatnak a látogatók.

A történetet Andreides Katalin osztotta meg a hallgatósággal. Minden benne van, ami az olasz kultúratámogatást jellemzi: végtelen mennyiségű kultúrkincs, elhivatott lokálpatrióták, szigorú műemlékvédelem.

Holman Ágoston, Balogh Edina és Andreides Katalin

A kultúrkincsekben gazdag országban nem csak büszkék a művészeti örökségükre, de előszeretettel támogatják is azt. – Az olasz állam az egyik legbőkezűbb állam, ami a kultúratámogatását illeti: adókedvezmények, adójóváírás, adóalap csökkentés... És mindez nemcsak a vállalatokat, de a magánembereket és a nonprofit szektor szereplőit is érinti – avatja be a közönséget Andreides Katalin. – Egyedülálló rendszert tartanak fenn: az államnak fizetett adóból a kultúrára fordított összeg 65 százalékát lehet leírni – más országokban még csak hasonlóra sincs példa. A támogatás nemcsak a kulturális javak védelmét, a kulturális örökség védelemkörébe tartozó épületek helyrehozását, felújítását érinti, hanem kulturális intézmények létrehozását és működtetését is – mondja, hozzátéve, hogy e kedvezmények az anyagi támogatást érintik. Bár természetesen a meghatározott intézményeknek bárki adományozhat műtárgyat, de a múzeumok lehetőségei limitáltak, sokkal nagyobb szükségük van pénzre, mint műalkotásokra, amelyeket el kell helyezni és kezelni kell – természetesen óriási költséggel jár ez is. 

– A kultúrára való nyitottság Olaszországban – kortól, nemtől függetlenül – megdöbbentően erős – veszi át a szót Balogh Edina és hoz rögtön egy példát: – Amikor a magyar állam egy Janus Pannonius-szobrot adományozott a Padovai Egyetemnek, óriási csinnadrattát csaptak, koncertekkel, átadó ceremóniával. A meghívókat azonban csak utolsó percben küldte ki a magyar csapat. Mégis, rengetegen jöttek el, tele volt a terem, a csillárról is érdeklődők lógtak. Kiderült, hogy a fiatalok a belsős információs rendszeren keresztül kaptak értesítést az eseményről. Ők pedig – tekintettel a magas belépődíjakra – minden lehetőséget kihasználnak, ha kulturális eseményen vehetnek részt. Az elhivatottságuk tehát erős, a kultúrastruktúrájuk jó, ám hiányzik a kapocs, ami a mecenatúra megvalósításához szükséges – én ebben igyekszem segíteni nekik: a művészeti programok, projektek alakításában – magyarázta.

A CIB bankcsoport négyéves periódusokban körülbelül fél milliárd eurónyi támogatást szán különböző különböző közösségi és kulturális, társadalmi projektekre. – Az olaszok – természetesen jogosan – nagyon büszkék kulturális örökségükre. Ezért a figyelem is – bármennyire nemzetközi a bankcsoport – alapvetően olasz fókuszú. Anyacégünk, az Intesa Sanpaolo Olaszországban négy galériát, négy múzeumot működtet, hatalmas méretű, több mint húszezer műalkotást magába foglaló gyűjteményt tudhatnak magukénak, amelyek egy részét különböző galériákban ás kiállítóterekben is megmutatják a nagyközönségnek – tudtuk meg Szinai Ádámtól.

Bérczi Linda, Szinai Ádám, Holman Ágoston, Balogh Edina és Andreidas Katalin

Művészet az utcán, a tereken, az otthonokban

Holman Ágostonék munkájának 98 százalékát kulturális intézmények felmérése, különböző állagmegóvási munkák előkészítése teszi ki. – Az értékmegőrzés mindennapos az olaszok számára, legyen szó homlokzatfelújításáról, vagy bármiféle állagmegóvásról. Rendszeresen dolgozunk együtt művészekkel, művészettörténészekkel, üdítő látni, mennyire vigyáznak az értékeikre – mesélte. Azt azonban hozzáteszi, hogy az új építkezéseknél, épületeknél tetten érhető a szomorú jelenség – ami más országokban is jellemző –, miszerint a négyzetméterár, a befektetők minél magasabb megtérülés igénye vezeti a tervezők kezét. – Nem dolgoznak évekig egy-egy gazdagon faragott vízköpőn, mint ahogy tették a Mediciek idején, de még arra is nehéz rávenni a befektetőt, hogy kortárs építészt, művészt bízzon meg azzal, hogy „felöltöztesse” a házat. Nehéz elmagyarázni, hogy a jövőbe fektetnek, hogy a szép épülettel az egész ország javát szolgálják, és hogy olyan alkotás létrejöttéhez járulhatnak hozzá, amire akkor is vigyáznak majd, amikor mi már rég nem leszünk. Persze a szép és a dizájn iránt elkötelezettségük még mindig erősebb, mint a világ nagy részén, de érezhető, hogy a profitéhség diktál – mondta.

Bérczi Linda, Szinai Ádám, Holman Ágoston, Balogh Edina és Andreides Katalin

Az értékmegőrzéssel kapcsolatban Szinai Ádám megjegyezte: az épített környezet változásának dokumentálása, a műemlékek hagyományainak megőrzésése a kilencvenes években kifejezetten jellemző volt: a bankipari szereplők akkoriban nem csak arra áldoztak, hogy gyűjteményeket alakítsanak, de arra is, hogy a központi épületükről – amennyiben műemlék – könyvek szülessenek. – Mi, a magyarországi CIB-bel is készítettünk ilyen kiadványt. Nagyon jó látni, hogy az Olaszországban a pénzügyi szektor jól láthatóan jelen van a kultúra támogatásában. Számos remek együttműködésük van, támogatják a képzőművészetet, a street artot, a színházat, zenét, a divatot, a filmet... Jó lenne, ha itthon is ez lenne a követendő példa. Sokat segítene, ha a szabályozói keretrendszer ezt támogatná – tette hozzá.

Balogh Edina szerint az 1960-as, ’70-es években az olasz polgári családok, ha csak tehették, műtárgyba fektettek. – Ehhez a szemléletmódhoz kell edukáció, kellenek intézmények, kell a művészeti gondolkodás pártolása, támogatása. Az utóbbi időben azt tapasztalom, hogy a mecenatúra és a különböző támogatási formák inkább az alapítványok működését segítik. Miközben ismerek olyan magánszemélyeket is – például az egyik alkotómat – aki a férjével együtt komoly műgyűjtő, a világ különböző pontjain keresi a kulturális javakat, az otthonukban pedig ezekből privát kiállításokat tartanak, koncerteket szerveznek fiatal, még kevéssé ismert művészeknek. 

Itália védett kincsei

Olaszországban a kulturális javak – érthető módon – rendkívül védettek,  az exportra vonatkozó szabályozás rendkívül restriktív, Európában a legszigorúbb, mindez erősen visszafogja a  művészeti piacot – ismertette Andreides Katalin. – A magyar, 27 százalékos áfához közeli számmal, 22 százalékkal „dolgoztak” Olaszországban is, egészen tavalyig, amikor 5 százalékra csökkentették az országon belüli műemlékek adásvételének áfáját. Ez sokak életét megkönnyítette. Szigorúak azonban az ásatásokat illetően.  Aki ötven méternél mélyebbre ásna – még ha ez magánkertben történik is – művészettörténészt, régészt kell hívnia. Így történt Luciano Faggianoval is. Hiába jelent a munka hatalmas kiadást a tulajdonosnak, az állam nem téríti meg a kárt, ezért a saját kezébe kell vennie a sorsát – mondta a jogász. Luciano szerencsés volt: 2015-ben a közelben járt a New York Times újságírója és cikket írt róla – azóta özönlenek hozzá a turisták.

Az eseményen készült képekből a cikk alján galéria nyílik.

Nyitókép: Szinai Ádám, Bérczi Linda, Holman Ágoston, Andreidas Katalin, Balogh Edina és Balogh Máté András (fotó: Pixolar Photography)

Lásd még:

Róma – a város, amelynek már kétezer éve is milliónyi lakosa volt

Világszínvonalú kulturálismenedzsment-képzés – Így oktatják Olaszországban a jövő generációját