„Itt van egy ember, aki lát!”

Dr. Nagy Miklós a győri Petz Aladár Megyei Oktató Kórház szülész-nőgyógyász főorvosa, az ultrahangvizsgálatok specialistája, fotóművész és műgyűjtő. Parti Nagy Lajos egy kiállításmegnyitón azt mondta róla: „Akarva-akaratlan azt fotózza, amit gyűjtene, s azt gyűjti, amit bármikor lefotózna, illetve le is fotóz. Ugyanolyan érvényesen beszél magáról, mint a gyűjtött képzőművészek a képeikkel önmagukról. Fotósként ugyanúgy az elalkonyodás, lassú romlódás, sötétbe veszés, elenyészés izgatja, mint gyűjtőként. A szenvedélyes magányosság, a sehová vezető utak, elhagyott terek robbanásveszélyes melankóliája, hétköznapi jelek, nyomok, kopások, s mögöttük, alattuk a rémségek gyúanyaga, saját és mindannyiunk démonai.”

Nagy Miklós fotója

A Győri Lions Klub tagja, amely klub éppen adventi gyűjtőakciót szervez. A Lions jóléti szolgálat tagjai olyan önzetlen és nagylelkű emberek, akik ott segítenek, ahol tudnak. Amikor ebbéli tevékenységéről kérdeztem, szerényen elintézte annyival, hogy segít adományokat gyűjteni a hozzájuk forduló szegény embereknek, és részt vett már koncertszervezésben is. De vajon milyen indíttatásból lett orvos, és fotós látásmódját hogyan hasznosítja mindennapi gyógyító munkájában?

Megközelítőleg tudja, hány „gyereke van”, hány babát segített a világra?

Legalább hatezret. Több mint negyvenöt éve vagyok a pályán – most már nyugdíjasként.

Volt, van olyan páciense, akinek már az anyja vagy a nagyanyja is önhöz járt?

Persze, nem is egy.

Gondolom, ez abból a szempontból is szerencsés, hogy ismeri a családfájukat, a genetikai adottságaikat.

Különösen azért jó, hogy rálátok a betegeim családjára, mert a genetikai tanácsadást is én végzem.

Nagy Miklós fotója

Már egyetemistakorában és kezdő orvosként is foglalkozott művészettel, fotózással, műgyűjtéssel?

Az érzékenység, a művészetek iránti fogékonyság korábbi eredetű. Ahhoz, hogy valaki jó orvosnak érezhesse magát – ennyi idő elteltével talán szerénytelenség nélkül mondhatom: annak érzem magam – kellő mértékű empátia szükséges, és ez nincs meg mindenkiben. Már az egyetemen kiderült, hogy nagyon sokan azért választották ezt a pályát, mert biztos, jó megélhetéssel kecsegtetett, szülész-nőgyógyásznak lenni pedig az egyik legjövedelmezőbb foglalkozást jelentette. Lehet, hogy szakmailag jók is lettek, de ezzel kifújt, a leglényegesebb hiányzik belőlük. Én családi, személyes indíttatásból lettem orvos. A nagymamám, akit imádtam, 1964-ben, ötvenkét éves korában meghalt rákban. Megoperálta egy sebész, de csak kinyitották és becsukták, nem tudták meggyógyítani, mert annyira kiterjedt volt a rákja. Hazajött, és rövid idő alatt gyakorlatilag éhen halt, mert már semmit nem tudott enni. Hallottam, amikor a szüleim szidták az orvost, hogy milyen szemét volt, mert elfogadta a hálapénzt, pedig tudta, hogy késő, nem képes a nagymamámat megmenteni, segíteni rajta. Akkor határoztam el, hogy orvos leszek, és bíztam abban, hogy mire végzek, a tudomány eljut odáig, hogy én meg tudom gyógyítani a rákosokat.

Nagy Miklós fotója: Esterházy Péter és Szüts Miklós

Anyám, Gyánó Ágota révén szerencsés géneket örököltem. Zongorázott, festett, írt, kötetei jelentek meg, és az ő tehetsége valahogyan bennem is megmutatkozott. Az íráshoz sajnos nem volt érzékem, a vizualitás viszont összejött. Egyetemistaként is próbáltam már egyrészt gyűjteni, másrészt fotózni, és elég szép sikereim voltak, főleg pályázatokon. Aztán ahogy elvégeztem az egyetemet, és elkezdtem dolgozni, rájöttem, hogy ha meg akarom tanulni a szakmámat, nem fér bele az időmbe, hogy csámborogjak és fotózgassak, úgyhogy legalább húsz évig szinte semmit nem fényképeztem. Akkor kezdtem el újra fotózni, amikor már úgy éreztem, hogy a szakmámat is elég jól tudom, és időt is tudtam rá szakítani. Közben, 1996, ’97 felé találkoztam néhány olyan festménnyel, amik meglepően jók voltak a kortársak között, szerettem volna, ha ilyenek lógnának a szobám falain, és elkezdtem kortárs műveket gyűjteni.

feLugossy László festménye a gyűjteményből

Ez azért is előnyös, mert az ember odamehet a műterembe, kiválaszthatja, és aránylag olcsón megvásárolhatja a legjobb műveket. Persze kvalitásérzék is kell hozzá. Iszonyatosan drágán meg lehet venni mondjuk Rippl-Rónai harmadosztályú remake-jeit (a legjobbjai nyilván múzeumokban vannak), de annak nincs értelme. Amiket én a kortársaktól összegyűjtöttem, majd ötven-hatvan-száz év múlva lesznek nagyon-nagyon drágák – ha él még akkor az emberiség.

Fehér László festménye a gyűjteményből

De honnan volt érzéke a minőségi művek kiválasztásához?

Anyám révén. Tőle és a nagymamámtól örököltem az empátiás készséget is. Olyan családba születtem, amely az ötvenes évektől kezdve – hogy úgy mondjam – nem számított támogatottnak…

Szóval, úri család volt…

A nagymamám ráadásul osztrák sarj volt, ettől még kevésbé voltunk szimpatikusak a rendszernek… Anyám például csak egy könyvelőirodában dolgozhatott, nem válhatott professzionális művésszé, amatőr volt, de így is respektálták, támogatták a kortársak, tagja volt az Írószövetségnek is.

Nagy Miklós fotója

A nagymamám mindig segítette a szegényeket, amikor jöttek koldulni, nemcsak pénzt, hanem ennivalót is adott nekik. Emlékszem, egyszer meghozták a tüzelőt a Tüzépről, lezúdították a brikettet a ház elé, és nagymama szólt az ismerős cigányoknak, hogy van egy kis munka, be kellene hordani a szenet a pincébe. Jött egy lakli kamaszgyerek, mezítláb, pedig késő ősz volt, és azt láttuk a húgommal, hogy a két markába fog három-négy darab szenet, úgy viszi, és közben sír. Nem tudtuk, miért sír, megkérdeztük, és azt mondta, azért, mert nagyon fáj a füle. Erre mi is elsírtuk magunkat a húgommal. Bennünket a legkisebb bajjal is azonnal orvoshoz vittek, és nem értettük, hogyan lehetséges, hogy ezt a fiút hagyja szenvedni a családja. Nagymamám persze rögtön ellátta meleg holmikkal, egyebekkel, amikre szüksége lehet. Ezek mindennapos ügyek voltak. Ez volt a családi minta, amit a szakmám gyakorlása közben sem felejtettem el. Rengeteg cigány asszony szült nálam, mert soha nem néztem le őket. Hozzám bátran jöttek, mert tudták, hogy ugyanúgy bánok velük, mint bárki mással.

Nagy Miklós fotója

Egyik alkalommal, amikor szociofotókat akartam készíteni egy romák lakta területen, és kezdtem volna kattintgatni, megjelent néhány kamasz legény. Nem túl barátságosan, inkább gyanakodva körülálltak. Ezt látva odaszaladt egy idősebb nő, és azt mondta: „Nehogy bántsátok az én doktoromat!”. Aztán bevitt lakásokba és olyan helyekre, ahová rajtuk kívül senki nem jutott be. Szomorú élményeket szereztem ott. Elmesélték például, hogy évek óta hiába jelentkeznek álláshirdetésre, amikor meglátják, hogy cigányok, rögtön elutasítják őket. Ezekből a szociofotókból egyébként kevés jelent meg, nem is volt belőlük kiállítás, de egyszer majd biztosan csinálok.

Nagy Miklós fotója

Mindig a keze ügyében van a gép, lencsevégre kapja, amit érdekesnek talál, és utólag rendezi a képeket valamilyen koncepció szerint, vagy fordítva: előre meghatározza a mondanivalót, és ahhoz keres helyszíneket, alanyokat?

Erre is, arra is van példa. Mindenevő vagyok. Van egy nagy profi gépem, amit kétévenként egyszer veszek elő, és van egy jó minőségű kis kompakt Canonom, ami mindig velem van. Nyitott szemmel járok, és ha megérint valami, lefotózom, persze nem biztos, hogy közre is adom. A szociofotózás nagyon nehéz műfaj. Engedélyt kell kérni, alaposan elő kell készülni rá, és nem könnyű elérni, hogy valaki a kamera előtt is úgy viselkedjen, ahogy általában szokott. A volt professzorom Pécsett mindig azt mondta, hogy az igaz pillanat hamar elmúlik. Ha nincs nálam a gép akkor, amikor meglátok valami speciálisat, mondjuk azt, hogy két madár repül, és sejtelmes az egész, örökre elveszett a pillanat. Nem szaladhatok haza, mert mire visszaérnék, már a Fekete-tengernél járnának a madarak.

Szüts Miklós festménye a gyűjteményből

Néha menet közben is fotózok, eléggé helytelenül, mert nem veszélytelen. Az is előfordult, épp, amikor Szüts Miklós festőművész barátomhoz mentem Budapestre az M1-esen, hogy a kezemben volt a fényképezőgép, mert megláttam valamit, közben megszólalt a telefon, fölvettem, és beszéltem rajta. Mondtam is később, hogy nem tudom, ki vezette az autót, de hogy nem én, az biztos, mert foglalt volt mind a két kezem. Csak a Jóisten lehetett.

A XX. század végi fotótörténet egyik leghíresebb képe egy, az éhezéstől végelgyengülésben szenvedő kislányt ábrázol, akire egy keselyű leselkedik. Kevin Carter Pulitzer-díjas fotója bejárta a világsajtót, és óriási felháborodást váltott ki az olvasókból. Cartert azzal vádolták: ahelyett, hogy segített volna a kislánynak, a megfelelő beállításra várt, hogy a szenvedését megörökítse. Sokan a képen szereplő dögkeselyűhöz hasonlították a riportert. Mint fotográfusnak, de főleg mint orvosnak mi a véleménye erről? Ön mit tett volna Carter helyében?

Én nem fotóztam volna, hanem ölbe kaptam volna a kislányt, hogy elvigyem onnan. Persze nem tudhatjuk, hogy a fotós csak fotózta-e őt. Lehet, hogy a kép elkészítése után segített neki. Van egy másik híres kép is, amelyen a My Lai-i napalmtámadás után megégett és zokogva rohanó sebesült kislányt fotózták le. Ott sem tudjuk, hogy a kép készülte előtt vagy után mi történt (én legalábbis nem tudom). Az azonban biztos, hogy ha lett volna módjuk segíteni, és mégsem tették meg, az rettenetes és elítélendő.

Nick Ut és híres képe

Barátjaként említette Szüts Miklóst. Jómagam éppen egy őt és Esterházy Pétert közösen megörökítő képe láttán figyeltem fel önre. Győr nem a világ vége, de nem is a budapesti agglomeráció része. Bő százhúsz kilométer távolságról hogyan tudott ilyen kapcsolatokat létesíteni, működtetni?

Anyám benne volt az irodalmi életben, sok írót így ismertem meg. A barátságok akkor kezdődtek, amikor kortárs képek gyűjtésébe fogtam. Megnéztem egy szakrális kiállítást Tihanyban, ahol kicsit szirupos jézuskás képek sorakoztak, de láttam egyet, Váli Dezsőét, ami egészen más volt. Az ő képe olyan gyönyörű, amitől megroggyan az ember térde, megszólal benne a belső zene. Egy kép nem attól szakrális, hogy Jézust ábrázolja a kereszten, hanem a minőségétől.

Váli Dezső festménye, a gyűjtemény első darabja

Ha nagyon jó minőségű, lényegében mindegy, mit ábrázol, közel van a szakralitáshoz. Elmentem Válihoz, hogy azt a képét megszerezzem. Így kezdődött a gyűjtésem. Megvettem tőle, aztán kirakott még néhányat, hogy mondjam meg, melyik tetszik, megmondtam, mire azonnal fölhívta Szüts Miklóst, hogy „Figyelj ide, itt van egy ember, aki lát!”. Ugyanis azokat a képeket találtam a legjobbaknak, amiket ő maga is. Átküldött Szütsékhez, ott egyszerre két alkotót is megismertem, hiszen Miklós házastársa, Vojnich Erzsébet is festő, ők hívták a többieket, kézről kézre adtak, és egy év alatt eljutottam húsz művészhez. Most már több mint ötszáz darabos a gyűjteményem, és merem állítani, hogy mind nagyon-nagyon jó kép.

Vojnich Erzsébet festménye a gyűjteményből

Hol tartja őket? Mind az ötszázat nyilván nem tudja kitenni a falakra.

Részben azért, mert a festményektől már alig fértünk el a lakásunkban, másrészt azért, hogy ha idős szüleink egyedül maradnak, magunkhoz vehessük őket, hozzáépítettünk az eredeti házhoz egy ugyanakkorát. De így is rengeteg kép van, amit nem tudunk kitenni, csak raktározni. Időnként cserélgetem őket.

A saját munkái falra kerülnek?

Nem, többnyire nem is nyomtatom ki a fotóimat, csak ha kiállítás készül belőlük. Jövő áprilisban lesz egy a Bartók 32 Galériában, aminek az a különlegessége, hogy a szép matt papírra printelt képeimre Parti Nagy Lajos fekete filctollal szövegeket írt. Ezt egész eddigi tevékenységem csúcsának tartom, és ha tényleg magvalósul a kiállítás, nem viszi el a Covid, nagyon büszke leszek rá.

Nagy Miklós fotója

Időnként láthatóvá teszi a gyűjteményét a közönség számára?

Volt egy nagy kiállítás a gyűjteményemből Győrben, a Napóleon Házban, de volt Kaposváron, a Vaszary Képtár új termeiben is, erről megjelent egy album is, és egy-két-három képet kiállítottak Moszkvában, Péterváron, Bécsben, a Collegium Hungaricumban. Óvatosan adom kölcsön a képeket, mert egyszer volt egy nagy El Kazovszkíj-kiállítás a Műcsarnokban, kértek tőlem műveket, és az egyiket sérülten kaptam vissza. Restauráltatni kellett a művésszel. A biztosító ugyan fizette, de ez akkor is nagyon kellemetlen volt.

El Kazovszkij festménye a gyűjteményből

Azzal, hogy kortárs képeket vásárol, az alkotók mecénásává válik. Ez is motiválja?

Tudom, hogy ezzel segítem őket, de nem ezért gyűjtöm a képeiket, hanem azért, mert fantasztikus robbanás az ember elméjében, ha ilyen vizuális csodák között mozoghat. Amint rájuk nézek, abban a pillanatban kieresztek minden gőzt. A képek hatása még az unokáknál is megmutatkozik: mindegyik szeret festeni, rajzolni, és nem úgy festenek, mint a többi óvodás, általános iskolás gyerek. A tudatalattijukban leülepedett az a látvány, ami körülveszi őket, és anélkül, hogy másolnák, elő-előjön a saját képeiken.

Nagy Miklós fotója

A fotós gondolkodás bizonyára egyfajta tréning is, amely a szó szoros értelmében is élesíti a látást. Gyógyító munkájában hasznát vette, veszi ennek a képességének?

A napi munkám során ultrahangvizsgálatokat végzek, a Magyar Szülészeti-Nőgyógyászati Ultrahang Társaság vezetőségi tagja voltam (a korom miatt már lemondtam), írtam fejezeteket tankönyvekbe. Ezekhez nagyon sokat hozzátett, hogy amikor ultrahangozok, nézem a képernyőt, sokkal könnyebben el tudom képzelni, hogy a térben egy-egy részlet előtt, mögött mi lehet. A vizualitásért felelős agyterület nemcsak a művészeti tevékenységnél dolgozik nagyon aktívan, hanem például az ultrahangozásnál is. Ezt talán MR-rel ki is lehetne mutatni. Akinek nem fejlett a vizuális agyterülete, sokkal lassabban tanulja meg, és adott esetben sajnos kevésbé pontosan észleli, hogy mi van a képen. Akinél jó ez a terület, az a másodperc töredéke alatt felfogja, hogy mit lát. Közismert, hogy 1945 előtt az orvosok valamilyen művészeti ágban is tevékenykedtek, összejártak, vonósnégyesekben játszottak, képzőművészkedtek, ezzel kifinomultabbá váltak. Sajnos, ez ma már nem így van.

Nagy Miklós fotója

Volt, van speciális kutatási területe?

Amikor egy anya a szülőszobában fekszik, a hasán van a monitor, figyeljük a méh működését, a baba szívverését. Egy görbét látunk, ami időnként fölemelkedik, kijön egy-egy „tüske” – ez azt mutatja, hogy éppen fájás van. Nagyon nem mindegy, hogy bekötjük-e az oxitocinos infúziót, illetve, hogy milyen fázisban kötjük be. Volt egy híres példa: 1940-ben, Amerikában a szél hatására elkezdett hullámozni a hatalmas Tacoma-híd. A kezdetben kicsi kilengések a szerkezet önrezgésszámával interferáltak, és végül a rezonancia miatt annyira kilengett, hogy összeomlott, leszakadt. Így kell elképzelni a szervezetünk rezonanciáit is. Ha rossz fázisban kötjük be az oxitocinos infúziót, olyan fajta rezonancia alakul ki, annyira felerősítjük a fájásokat, hogy akár meg is repedhet a méh. Ha pedig olyan fázisban kötjük be, amikor a méh még nincs felkészülve a szülésre, akkor kioltjuk a rezgést, és egész nap erőlködik a kismama, de nincs, ami segítse a vajúdást, mert az izomzat fogadóképessége más. Ezen sokat gondolkodtam, kutattam, de olyan matematikai apparátus kellett volna hozzá, ami nem állt rendelkezésre, úgyhogy abbahagytam. De kétségtelen, hogy érdemes és fontos is lenne foglalkozni vele.

Nagy Miklós fotója

Volt egy zseniális biofizika-professzorom Pécsett, Ernst Jenő (Ernst papának hívtuk), aki többek között a színképeket vizsgálta. Kétféle van, emissziós és abszorpciós, azaz elnyelési színkép, az előbbinél a hidrogénionok színképe megfelelő színekből áll, de az elnyelési színképben csak vonalak látszódnak, olyan az egész, mint a vonalkód az árukon. Ernst papa rájött, hogy a vonalkódban a vonaltávolság arányai pontosan megegyeznek a C-dúr skálával, ha rezgésszám szerint húzzuk be a vonalakat, akkor a vonalkód rávezet minket a hidrogénre, és pontosan ugyanott van. Ez azért izgatott, mert volt olyan képességem, valamennyire most is van, hogy a zenei hangokat színesnek látom. Az E-dúr például zöld, a D-dúr okkersárgás, drappos és így tovább. Amikor játszásiból azt csináltam, hogy Ernst papa görbéjére rátettem a hangoknak megfelelő általam képzelt színeket, az pontosan megegyezett az emissziós színkép színeivel.

Elképesztő! Transzcendentális… Hová futott ki ez a felismerés?

Ezt is abbahagytam, mert sajnos az olyan művészi hajlammal megvert ember, mint én, dög lusta. A kísérleti körülmények megteremtéséhez nincs elég kitartása, türelme.

Nyitókép: Dr. Nagy Miklós szelfije

További fotók ITT, a gyűjtemény további darabjai ITT láthatók.

Az interjú a B. Braun támogatásával valósulhatott meg.