John Keane: A demokrácia legrövidebb története

Újabban egyre gyakrabban mondogatom, hol dühösen, hol fájdalmasan, hol – ez a legritkább – beletörődően, hogy egész, lassan hetven éve kezdődött életemben mindig is szerettem volna demokráciában élni, de ez már aligha adatik meg nekem. A Kádár-rendszer, amiben sokadmagammal felnőttem, nem volt az, a mostani szintén nem az, ahogy a megelőzőeket sem mondanám annak. A rendszerváltáskor volt egy boldog félóra, amikor úgy tűnt, hogy végre valami jó fog történni velünk, de nemigen történt.

A demokráciáról mi mindig csak olvashatunk. Esetleg belekóstolhatunk, ha hosszabb-rövidebb ideig külföldön járunk, netán külföldre költözünk. Utazás és költözés, esetleg otthon ülve a híradók nézése közben fel-felmerül bennünk az a bizonyára teljesen tudománytalan, de teljesen érthető kérdés, hogy miért is nem tud a földön létező, mintegy kétszáz ország békében élni egymással, s az egyes országok többsége miért nem tud olyan berendezést kialakítani, amiben a lakosai nagy általánosságban jól érzik magukat.

John Keane (forrás: iask.hu)

Pedig feltaláltuk, a kerék és a Covid elleni oltás mellett, ennek igen hatékony eszközét, ráadásul két évezreddel korábban, mint eddig gondoltuk, legalábbis a most bemutatandó könyv szerzője szerint. John Keane, a Sydneyi Egyetem és a berlini Wissenschaftszentrum politikatudománnyal foglalkozó professzora ugyanis megírta A demokrácia legrövidebb történeté-t, ami nemrég magyarul is megjelent Bartók Imre kiváló fordításában. Nem tudományos, hanem úgynevezett népszerűsítő munka, ennek megfelelően rendkívül olvasmányos (ami egyébként korántsem jellemző minden, népszerűsítőnek szánt kiadványra). Nem pótolja mondjuk Kis János Alkotmányos demokrácia címmel összefogott tanulmányait (INDOK, 2000) köztük a rövid, de igen velős Liberális demokráciá-t, de tudomásul kell vennünk, hogy komoly tudományos eszmefuttatásokat csak egy szűkebb kör olvas. Keane munkáját viszont mindenkinek – gimnazistáknak és egyetemistáknak különösen – érdemes kézbe vennie, akik (még) érdeklődnek a közügyek, a köz ügyei iránt. Szíverősítőnek is jó, bár a szatmári szilvával aligha veszi fel a versenyt: szerintem legalábbis átlengi, ellentétben az említett pálinkával, némi naivitás. De nagyon rokonszenves a szerző demokrácia melletti elfogultsága, amivel rögtön a bevezetőben kijelenti: „továbbra is az emberiség leghatékonyabb eszköze arra, hogy elejét vegye a hatalommal történő aljas visszaéléseknek.” Egyetértek vele persze, de az emberiség nem látszik élni akarni ezzel az eszközzel. Istenem, a Covid elleni oltást sem akarta mindenki. Talán a kerék az, aminek mindannyian belátjuk a hasznát. (Mindannyian: már nyolcmilliárdnál is többen vagyunk, ami nagyon-nagyon sok.)

Keane a fogalmat, nyilván leegyszerűsítve, a nép önrendelkezéseként, önmaga irányításaként érti, aminek megszületésével az is együtt járt, hogy „az embereknek módjuk nyílt olyan intézmények létrehozására, amelyek lehetővé tették a számukra, hogy egyenlő felekként, közösen döntsenek a környezetüket és az életüket meghatározó kérdésekről”. Ami szerinte „meglehetősen radikálisnak ható mozzanat”. Könnyen lehet. Autokrata vezetők mindenesetre mindmáig igyekeznek lehetetlenné tenni az ilyesféle intézményeket, netán már a létrejöttüket is megakadályozni.

A szerző egészen a civilizáció kialakulásáig, négy és fél ezer évre megy vissza, de ezt a hosszú időszakot mindössze három részre tagolja: a részvételi demokrácia, a képviseleti demokrácia és az ellenőrző demokrácia korszakára – az utóbbi a legrövidebb, a második világháború befejeződése, 1945 után jött létre és ma is tart.

Keane tehát azon a véleményen van, hogy a részvételi demokrácia már a mai Közel-Kelet területén létrejött (30), olyan településeken, mint Larsza, Mári, Nabada, Nippur, Tuttul, Ur, Babilon vagy Uruk. „A felismerést, miszerint a népgyűlések elsősorban a királyi hatalom egyfajta ellensúlyaként jöttek létre”, egy dán történésznek köszönhetjük. Gondolom, a szakemberek elvitatkoznak még ezen egy darabig, Keane-nek is akadnak kérdései, s azt is tudja, hogy a demokrácia szót anakronsztikusan használja. A lényeg, hogy a történelemben igen korán megjelenik (megjelenhetett) az emberek egy részének igénye arra, hogy beleszóljon a saját és a közössége sorsába. Nagyon fontos, hogy egy részének! Mert más részének meg egyáltalán nem, pláne, ha az említett királyi hatalom fényében sütkérezhetett.

Azzal egyszer még elbíbelődnék, hogy áttanulmányozzam, a peloponnészoszi háború végén Athénban miként, miért számolták fel a demokráciát, miként is jött létre i. e. 404-ben a harminc zsarnok nyolc hónapon át tartó rémuralma, miért állt közéjük Kritiasz, Szókratész tanítványa, Platón nagybátyja. Korábban egyébként már a négyszázak tanácsa is felszámolta az athéni demokráciát; ez is tanulságos história. Az látszik az említettekből, hogy a demokrácia igencsak törékeny: tulajdonképp csak addig létezhet valahol, amíg mindenki akarja. Rómeó nem vágja pofon Júliát; de nem azért, mert Júlia nem akarja: azért, mert ő nem akarja…

Képviseleti demokráciáról nagyjából a XII. század óta beszélhetünk – a kifejezés jóval későbbről, a XVIII. század végéről való –, „központja az Atlanti-óceán térsége”, ami meglehetősen nagy: Európa partjaitól Baltimore-ig és New Yorkig, onnan délnek húzódik. „Ebben a korszakban … az önrendelkező nép a kormányzati munka elvégzését ideiglenesen az általa megválasztott képviselőkre bízza.” Ekkor jelennek meg a parlamentek – Keane hangsúlyozza, hogy az elsőt nem az angolok, hanem a spanyolok hozták létre 1188-ban! –, az alkotmányok, a politikai pártok, létrejön a napisajtó, kiépül a civil társadalom. A demokráciának ez a típusa már elismeri a társadalmon belüli különbségeket, amiknek megfelelően politikai csoportok jönnek létre, versenyezve az igazukért. Keane arról is beszél, hogy a XIX. század végén az általános választójog és a szabad választások miatt sokan úgy gondolták, hogy „létrejöhet egy korrupciómentes és fenntartható kormányzat, megvalósulhat a politikai egyenlőség, a társadalmi méltóság, sőt akár az osztály nélküli társadalom kollektív harmóniája is.” Hát, úgy tűnik, nem megy ez olyan gyorsan…

Két világháború után mindenesetre az egész Földön egy tucatnál is kevesebb képviseleti demokrácia működött.

Az is tény viszont, hogy a huszadik század végén „a világ százkilencvenkét országa közül … már száztizenkilencet – legalábbis papíron – választói, illetve képviseleti demokráciának lehetett hívni”, ezekben a föld lakosságának közel hatvan százaléka élt. Sőt 1945 után megszületett egy új „alakváltozat”, ez az ellenőrző vagy figyelmeztető (monitory) demokrácia – az átalakulás Keane szerint „rendkívülinek tekinthető, és többé-kevésbé az egész világra kiterjedt”. A demokráciának ebben a formájában „számos, parlamenten kívüli, a mindenkori hatalmat ellenőrző mechanizmus jön létre: különböző civil szervezetek és intézmények bukkannak fel, amelyek ellensúlyként igyekeznek fellépni a hatalom túlkapásaival szemben.” Már persze, ha a hatalom hagyja, hogy fellépjenek. Inkább azt szeretné, hogy lelépjenek, s ha ezt nem teszi, lelépteti őket; egész leléptető rendszereket épít ki erre a célra.

John Keane természetesen tisztában van azzal s tudóshoz méltóan tárgyilagosan be is mutatja, hogy újabban egyre szélesebb körben terjed, „a demokrácia végórájába érkezett”, „a demokráciának befellegzett”. Ennek bizonyítékaként ráadásul új „felülről szerveződő zsarnoki rendszerek” épülnek ki és szilárdulnak meg.
Erről tudnánk beszélni.
Megdobbanhat a szívünk, amikor a 227. oldalon Putyint és Orbán Viktort látjuk egy fotón: összenőtt, ami összetartozik.

2017-ben jelent meg a 2021-ben elhunyt nagy magyar közgazdász, Kornai János Látlelet című könyve, ebben olvasható az egy esztendővel korábban írt, Még egyszer a „rendszerparadigmáról” című tanulmány. Kornai három politikai-kormányzati formát különböztet meg: demokráciát, autokráciát és diktatúrát. Ő egy világtérképen Magyarországot még autokráciának jelöli. Azt hiszem, pártunknak és kormányunknak köszönhetően szintet léptünk.

Keane minden riasztó fejlemény ellenére a demokrácia mellett teszi le a voksát. Erre mondtam az elején, hogy a könyvet átlengi némi naivitás. Igyekszik „új erkölcsi igazolást” találni a demokráciának, lelkesen érvel mellette, én hiszek is neki, de hol az az autokrata vezető vagy pláne diktátor, akit meggyőz? Lehet, hogy ez a berendezkedés „nélkülözhetetlen”. De olyan sokan megvannak nélküle és remekül érzik magukat…

-------------

Cikkeink írásához az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást alkalmazzuk.

A nyitókép forrása: lira.hu