Jótett helyébe díjnyertes film

Kedves Olvasók!

Történt, hogy Vörös Eszter újságíró, bandoneonművész, videós 2013-ban látott a Facebookon egy nemzetközi újságírói ösztöndíjpályázatot. Gabriel García Márquez „falak nélküli iskolája”, az Új Latin-amerikai Újságírásért Alapítvány (mai nevén Fundación Gabo) írta ki. Két témában hirdették meg, az egyik a cartagenai klasszikus zenei fesztivál volt, a másik a barranquillai karnevál, amely a riói után a második legnagyobb, és komoly szerepet tölt be az ottani társadalomban. A felhívás arról szólt, hogy egy-egy hetet Cartagenában, illetve Barranquillában töltenek az ösztöndíjasok, továbbképzésen és a városokban zajló programokon vesznek részt, és utána cikket kell írniuk az említett témákban. Mintha Eszternek találták volna ki ezt a pályázatot: újságíró is volt, Dél-Amerika is érdekelte (sokszor járt ott), spanyolul is tudott. És nem utolsósorban már régóta játszott tangót bandoneonon – ami egy elsősorban azon a földrészen népszerű, szabad nyelvsípokkal működő billentyűs hangszer, harmonikaszerű légszekrénnyel (nem azonos az úgynevezett tangóharmonikával). Végül három intenzív hetet töltött Kolumbiában. Már az elejétől olyan nagy hatást gyakoroltak rá a városok, hogy sokszor szinte látta szembejönni az utcákon a García Márquez-regények szereplőit. Úgy érezte, vissza kell térnie egy kamerával, hogy megmutassa ezt a világot azoknak, akik nem juthatnak el oda.

Egy évvel később szeretett volna visszamenni, de akkoriban a puszta megélhetését sem tudta önerőből fedezni, nemhogy egy egzotikus utazás költségeit. Próbált szponzorokat szerezni, de senki nem szállt be. Miért is szponzoráltak volna egy „őrült” nőt, aki a fejébe vette, hogy kimegy Kolumbiába filmet forgatni García Márquezről? De az erős belső indíttatás nem ismer lehetetlent. És történt is egy csoda. Eszternek volt egy repülőjegy-foglalása a barranquillai karnevál idejére, és eljött a nap, amikor el kellett döntenie, hogy megveszi-e a jegyet. Úgy gondolta, ad magának még egy esélyt, felhív két-három embert, és ha nem jön össze a támogatás, lemondja a foglalást. Beszélt valakivel, aki javasolta, hogy kérjen tanácsot B. Beától, ő járatos a média világában. Egy korábbi munka révén ismerték ugyan egymást, de kevés találkozásuk óta is évek teltek el. Bea meg sem várta, hogy Eszter végigmondja, miről van szó, azt kérdezte: „Mennyi pénzre van szükséged?”. És másnapra ott volt a számláján a félmillió forint. Mint a mesékben.

Amikor Eszter meghatottan megkérdezte Beától, miért teszi ezt, elmondta, hogy az ő élete fontos időszakaiban is voltak váratlan segítségek, ami arra ösztönözte, hogy ő is segítsen másokon. Elintézte annyival, hogy előző nap, váratlanul, épp akkora összeget kapott a biztosítótól, és kérte Esztert, hogy fogadja el, mert neki ez jólesik. Ha egyszer az életben vissza tudja adni, akkor visszaadja, ha nem, nem. Bea hitt a filmben, és ez óriási lökést adott, innentől kezdve egyértelmű volt, hogy bárhogyan is, de meg kell csinálni.

Két további kolumbiai forgatás, rengeteg saját pénz befektetése és hatéves munka eredményeként megszületett a Nagy Parranda – Történetek Gabriel García Márquezről című lenyűgöző, lírai mű, amely elnyerte az idei, 65. Országos Függetlenfilm Fesztivál egyik kategóriadíját. Most arra vár, hogy felfedezzék a patrónusok, és egyengessék a közönséghez vezető útját. Ha már az indulását egy igazi mecénásnak köszönheti, miért ne találhatna a forgalmazásához is az irodalom, a zene és a film iránt elkötelezett adakozót? Vannak önzetlen segítők ebben az országban. Még ha nem is tudunk róluk, mert – ahogy Bea is – inkognitóban akarnak maradni. Mint a mesékben a titokzatos jótündérek.

Megjelent: 2020. december

További információk Vörös Eszter honlapján és a film Facebook-oldalán.