„Úgy nem lehet szívből jövő munkát kiadni a kezünkből, ha nem bújunk bele az író bőrébe”

Keresztes Dórával a Műcsarnokban találkoztunk – a helyszínválasztás nem véletlen: az intézményben látható a művész Csillagjáró című kiállítása 2026. január 11-ig. Az alkotót pályaindulásáról, a tárlat címadásáról, annak előkészületeiről és koncepciójáról kérdeztem. De az is érdekelt, hogy kik vásárolják a képeit, és hogy mit gondol az intézményi kultúra és a képzőművész kapcsolatáról.

Hogyan emlékszik vissza a pályakezdésére?

Azzal kezdődött, hogy a főiskolai diplomamunkámat megnézte Gyulai Líviusz – aki akkor már híres alkotóművész volt –, majd átadta nekem Nagy Olga Paraszt Dekameron (1977) címűszéki tréfákból és elbeszélésekből álló kötetét, hogy illusztráljam. Elég sok próbarajzot készítettem, de ez még ma, több tucat kötettel a hátam mögött is így megy. Elkészítettem az illusztrációkat, majd pár évre rá az Újabb Paraszt Dekameront(1983) is én illusztráltam. Mindkét kötet a Magvető kiadásában jelent meg. Lökést adott a pályámon, hogy egy veretes kiadó fősodrába kerültem. A Móra Kiadónak is elkezdtem dolgozni, úgy emlékszem, hogy ott is népművészeti jellegű munkáim voltak először. Részben a diplomamunkám is azt a világot tárta fel: Buda Ferenc Szibériai népek versfordításaihoz, Csanádi Imre gyerekverseihez, Lakatos Menyhért cigánymeséihez, az Öreg fazék titka címűhöz készítettem rajzokat.

Keresztes Dóra egyik illusztrációja a Paraszt Dekameronhoz (fotó: az alkotó jóvoltából)

Ezután érdekes időszak következett. 1979-ben megszületett a kisfiam, és féltem, hogy meg fog szakadni a pályám. Kitaláltam egy technikát: textildarabkákból foltvarrásszerűen, vagyis patchwork-módon dolgoztam, így állítottam össze az oldalakat. Márkus István Hómari című kötetéhez is ekképpen készültek az illusztrációk. Ezt a játszótérre is ki tudtam vinni – lett egy mobil műtermem. Az illusztrációs világban akkor ez nóvumnak számított, meg is hökkentek rajta a kollégák. Mindezzel színesítettem a grafikai világomat. A mostani kiállításom Sámánhívás textilmunkája ennek a lenyomata.

Részlet a Csillagjáró kiállításból, a Sámánhívás című textilmunka bal oldalt látható a falon (fotó: Nyirkos Zsófia / Műcsarnok)

Visszakanyarodva a pályám elejére, akkoriban sokféle eljárással próbálkoztam, amelyek közül máig a legkedvesebb számomra a linóleummetszés és a temperafestés. Állásba kerültem a Móra Kiadónál, a Múzsák Múzeumi Magazin művészeti szerkesztője lettem. Nagyon érdekes, a rendszerváltásig létező magazin volt, minden területről merített. Volt benne egy ingyenes múzeumi belépő, a fotómontázs-szerű borítókat gyakran a férjemmel, Orosz Istvánnal állítottuk össze. Másként nézett ki, mint a többi újság, Brnóban ezüstérmet is kapott az alkalmazott grafikai biennálén. Szerettem csinálni: a laptervezés, a tördelés, a képek kiválasztása volt a feladatom – komputer nélkül. Előképzettségem ugyan volt – tipográfiai tanulmányok, terjedelemszámítás –, de észnél kellett lenni. Az első két szám igazi kihívás volt, aztán belejöttem. Ez fix, állandó munkám volt, csak az illusztrálásból nem lehetett volna megélni.

A könyvillusztrációk mellett az animációs filmek világába is hamar bekerültem. Köszönhetően a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumnak, ahol két évig Jankovics Marcell tanított minket. Kereste a fiatal munkatársakat a Pannónia Filmstúdióba a János vitézhez, ám oda végül nem kerültem be. Helyette felvettek a Magyar Iparművészeti Főiskolára. Szeretettel gondolok vissza Kass Jánosra, a magyar grafika polihisztorára. Ő készítette a világ legelső komputeranimációját Londonban, John Halas (Halász János) stúdiójában. Nyitott volt az új technikák iránt, és a munkáiba olykor bevont bennünket, diákokat is. Alkotásait gyakran megosztotta velünk, például azon illusztrációit, amelyeket Bartók Béla Kékszakállú herceg vára operájához készített. Így megismerkedhettem a totál dizájnnal a színházi látványtervektől a jelmezeken át a belépőjegyekig, műsorfüzetig. Nagy hasznát vettem ennek, amikor sok-sok évvel később a Nemzeti Színház felkért Weöres Sándor Holdbeli csónakos című művének látványtervéhez. Konstruktív feladat volt, ahol egy ötletet lehetett végigvinni a bábok, a jelmez, a díszlet, a plakát tervezésekor – ebben segített Kass módszere.

Forrás: Wikimedia

Mit tart pályája leglényegesebb tanulságának?

Fontosnak tartom, hogy az ember megszeresse a feladatot, amit kap. Úgy nem lehet szívből jövő munkát kiadni a kezünkből, ha nem bújunk bele az író bőrébe, lelkiségébe. Én pedig igyekszem teljesen belebújni abba a bizonyos bőrbe, hiszen ha idegen tőlem, nem lesz átélhető a munkám. Ugyanakkor azért megmarad a személyiségem, a nézőpontom, az olvasatom. Grafikusként a munkánk valamilyen formában persze interaktív játék, hiszen minden ember másként lát, másként olvas – ezt a nyitottságot is meg kell hagyni.

2026. január 11-ig látogatható legújabb kiállítása a Műcsarnokban. Miért éppen a Csillagjáró címet választották?

Sokat gondolkoztunk rajta. Először az Ég alatt, föld felett jutott eszembe, mivel az első teremben az asztrál mítoszok kapnak helyet: az asztrális testünk, világunk az éjszaka során az álomvilágban töltődik új inspirációkkal. Aztán tovább ötleteltünk, és ha már asztrál, csillagos ég – adódott a Csillagjáró. Tamkó Sirató Károly Tengerecki Pál című verseskötetében olvashatjuk ezt a szókapcsolatot, innen is ered e spirituális cím. Számomra fontos, hogy összekössük az eget és a földet.

Fotó: Nyirkos Zsófia / Műcsarnok

Hogyan zajlott a közös munka a Műcsarnokkal?

Még kora tavasszal volt egy mini kiállításom Szentendrén, a Vinczemill papírmanufaktúrában. Egy kisebb, merített papírra készült anyag gyűlt össze, amit látott Garami Gréta, a Csillagjáró kurátora. Ott kezdett körvonalazódni benne, hogy egy ilyen jellegű tárlatot szeretne létrehozni. Én pedig mindenképpen szerettem volna újabb dolgokat, de régieket is – mint a De profundis (2002) – bemutatni.

Mi alapján alakult a tárlat koncepciója?

Az alkalmazott grafika sok műfaját kipróbálhattam: bélyeg- és plakáttervezést, animációt is. De itt és most a munkásságom fő vonalát, a könyvillusztrálást kívántuk a látogatók elé tárni. A magyar népművészet, az ősi kultúrák tisztelete és az azoktól való elrugaszkodás köti össze ezeket a műveket. A lényegük, hogy egységként kezeljük a világot. Nemrég hallgattam egy biofizikus előadását, aki a baktériumokig vezette vissza az életet. Ebből is az derül ki, hogy a piciben ott az egész. Azt szerettem volna kellő humorral és figyelemfelkeltéssel láttatni, hogy a világ lélekkel telített, emberarcú. Ezt leginkább a gyerekrajzokon lehet tetten érni, hiszen a kicsik még a teljességben élnek.

Részlet a kiállításból (fotó: Nyirkor Zsófia / Műcsarnok)

Két mű különösen megragadta a figyelmemet. Az egyik a már említett, De profundis animációs filmje, a másik az Imagináció (2025) sorozata. Megosztaná az ezekkel kapcsolatos gondolatait?

Kezdeném a De profundis-szal – mert az a régebbi. Az életemben egyik korszakában sok minden nem jött össze. Nem voltam szomorú, de kétségbeesés, kétkedés lett úrrá rajtam. Ez a dávidi zsoltár ennek a lelkiállapotnak felel meg, ezt dolgoztam fel először grafikában. Minden alkotóember számára kibúvó, megoldás, ha a problémáit ki tudja fejezni valamilyen műfajban. Gyakorlatilag kirajzoltam a problematikát, és azt gondoltam, jó lenne, ha meg is mozdulna. Minden munkámban ott van az áramlás, örvénylés, a dinamika. Az állókép is lehet olyan, hogy a körvonalai mozgásra indítják, valahogy adekvát volt, hogy ebből egy film készüljön. 

A film egy neutrális térből indul, mintegy segélykiáltásként, úgy, ahogy Dávid kiáltott fel a mélységből. Ez a neutrális tér lehet az üresség, ahonnan a potenciák származnak, bármi kijöhet belőle, itt például a lélegzés – a munkacím Lélegzet volt. Aztán elindul a mozgás, egy metamorfózison megyünk keresztül. A csúcspontjára érve visszahullik az ürességbe, a semmibe. A lét-nemlét kérdéséről is szó van itt, metafizikai jelentésről, az állandó körforgásról, az idő kezdetéről és végéről. A farkába harapó kígyó megjelenő motívuma is erre utal.

Részletek a De profundis-ból a kiállításon (fotó: Nyirkos Zsófia / Műcsarnok)

Az Imagináció az idei év „termése”. Itt is arról van szó, hogy bizonyos gondolatok meg tudnak testesülni. Ha egy munkával elakadok, gyakran félálomban telítődöm jobb ötletekkel, és van, amikor ilyen furcsa, természeti népek rituális táncaihoz kapcsolódó képek jelennek meg. Ezt az állapotot próbáltam vizuálisan megfogalmazni. 

Miként működhet hatékonyan együtt az alkotó a kulturális intézményekkel 2025-ben, Magyarországon?

Pályakezdő koromban voltak állami vásárlások, ott be lehetett adni műveket, és gyakran ezeket egy-egy kulturális intézményben láthattuk. Az alkotók akkor erre egész évben készültek. Nem voltak nagy vásárlások, egy-két munkát vettek, de tudtuk, hogy azok jó helyre kerülnek. A grafikákkal könnyebb a helyzetünk, mert nem olyan drága, mint a festmény. Mostanában inkább ajándékozás révén jutnak el a művek gyűjteményekbe.

Részlet a Csillagjáró című kiállításból (fotó: Nyirkos Zsófia / Műcsarnok)

Kik vásárolják meg az alkotásokat?

Inkább magánszemélyek, gyűjtők vagy ügyvédi irodák vásárolnak. Talán a gyűjtők leginkább. Hogy mit, az divatfüggő. Nem mindig a kvalitásos alkotásokat veszik meg.

Milyennek látja a vállalati kultúra és a képzőművészet kapcsolatát?

Őszintén szólva vállalatokkal nem szoktam találkozni, bár nekünk is van egy kisvállalkozásunk. Bizalmatlan vagyok irántuk. Sok olyan helyzetbe kerültünk már – én is, férjem is –, hogy valójában nem a vezető döntött egy munkáról, és ez nem is várható el tőlük. Jó lenne, ha állna mellettük művészeti tanácsadó, aki ért ehhez.

Milyen tervekkel várja a következő évet?

Van már megkeresésem. Egy Lermontov-kötetet, illetve Bulgakov AMester és Margarita című regényét kell illusztrálnom. A jövő év telítve van.

Nyitókép: Keresztes Dóra (forrás: családi archívum, fotó: Orosz Anna Ida)

Lásd még:

Krasznahorkai László új regénye, a jövő sztárjai a Müpában, Tajvan múltja és jelene a Ludwigban és felolvasó színház a Merlinben – Az Art is business e heti programajánlója