Kétévesek vagyunk

Kedves Olvasók!

December volt. 2017-et írtunk. Egy belvárosi presszóban ültünk néhányan, ki-ki kortyolgatta a forralt borát, forró csokoládéját, és Balogh Máté arról beszélt, hogy szeretne egy újságot. Egy magazint. Igazit. Kézbe foghatót, színeset, szagosat – nyomdaillatút. Olyat, ami kultúráról, összművészetről szól, de más nézőpontból, mint ahogy azt a többi médiumban láthatjuk-hallhatjuk. Arra irányítsuk a figyelmet, hogy a művészi produktum – ha tetszik, ha nem – piaci termék, amelynek pénzben is kifejezhető értéke van, és amelyet el kell adni ahhoz, hogy beteljesítse küldetését! Foglalkozzunk azzal, miként tudna egymásra találni művész és menedzser, alkotó és mecénás, produkció és szponzor! Adjunk meg minden lehetséges szakmai segítséget a reményteli, sikeres együttműködéshez!

Mindannyian megszállott kultúrmunkások voltunk-vagyunk, lelkesen bólogattunk, beadtuk az ötleteinket a közösbe, de azért nagy tétben egyikünk sem fogadott volna arra, hogy ebből lesz is valami. Több mint merész gondolat volt a lapkiadás akkor, amikor sorra dőltek be a nyomtatott újságok, és mindenki az online sajtó felé mozdult. A kellemes kvaterkázás után boldog karácsonyt kívántunk egymásnak, aztán szétszéledtünk. Persze a bogár ott ült a fülünkben. Az úton hazafelé eszembe jutott egy Varnus Xavér-interjú, ami abból az alkalomból készült, hogy az orgonaművész bejelentette: végleg elhagyja Magyarországot, mert megelégelte a hazai kulturális állapotokat.

Többek között azt mondta: „Nem nőtt fel Magyarországon olyan zeneimenedzser-generáció, amely a művészt úgy szolgálná ki, hogy annak más dolga ne legyen, mint a partitúrák tanulmányozása, s azok nem kívülről, hanem belülről való megtanulása, majd előadása. Az érdemi karriert maguk mögött tudó magyar művészek szimbolikusan fél kézzel a plakátragasztó ecsetet, másik kezükkel pedig a hangszerüket fogták az utóbbi huszonöt esztendőben.” Elmesélte, hogy kapott egy koncertfelkérést egy kisváros vezetőitől. „A hatvanas évek szöszmötölő, szottyos, vidéki kultúrbanyáinak stílusában zajlott a szervezésparódia a helyi művelődési ház nagyjából mindenre alkalmatlan vezetőségének égisze alatt, néhány olyan plakát közreműködésével, amellyel elsőként valósították meg a vizuális bűncselekmény fogalmát. A koncert napjáig alig százötven jegy kelt el az amúgy négyszáz férőhelyes művelődési házba. A koncertet lemondtam, és új időpontra helyeztettem, mert ez így csak a műfaj megszégyenítése lett volna. Két hónappal később immár a kétezer-ötszáz személyes református templomban koncerteztem, vérprofi európai szervezőcsapattal, s láss csodát: kétezer-ötszáz jegy kelt el.”

Amikor felkérték a Berlini Nyári Fesztivál megnyitására, a fesztiválirodák szomszédságában lakott, és naponta látta, hogy hat-hét munkatárs milyen elképesztő profizmussal, minden részletre kiterjedően szervezi a koncerteket. „Minimális hirdetéssel dugig telt házas volt a fesztivál. Ezzel szemben nálunk a bevételek nagy részét arra kell szánni, hogy kínkeservvel összetoborozzák a közönséget. Szomorú adat, hogy Magyarországon a legalacsonyabb a klasszikus zenei koncertekre jegyet vásárlók száma Európában, miközben a hangversenyjegyeket az embertelen és kultúraellenes huszonhét százalékos forgalmi adó sújtja.”

Ugyanakkor azt is megjegyezte: „Annál többet orgonista nem érhet el, különösen a saját hazájában nem, mint ami nekem adatott. Legutoljára a hetvenes években volt közbeszéd tárgya az orgona, a sugárzó személyiségű Rhoda Scott által. Tőle vettem át a stafétát, erre ő maga figyelmeztetett. Akkoriban zöldségestől az egyetemi tanárig mindenki tudta, hogy ki az a Rhoda Scott és mi az az orgona. Naponta megdöbbenek, hogy a fedél nélküli árusoktól a reggeliző teraszokon ülő vendégekig mindenütt ismernek olyanok is, akik valószínűleg életükben nem voltak még orgonakoncerten.” Ez persze annak köszönhető, hogy jól menedzselte magát, kommunikatív személyiség, és az ismeretterjesztő műsoroktól kezdve a kereskedelmi tévés show-kig gyakran szerepelt a médiában. „Kicsit nagyképűnek tűnhet, de ha megnézed Liszt Ferenc életét, azt a furcsa észrevételt kell tenned, hogy ő ugyanezekkel a módszerekkel élt nagy koncertkorszakában. A modellt Paganini találta fel, ki saját személyiségére építette fel a karrierjét, a róla szóló nem egy városi legendát tudatosan használva. Liszt koncertjeinek bármelyik európai városban nagyobb hatása volt, mint a politikai eseményeknek. Megjelenése egy egész várost, országot, társadalmat megmozgató közügynek számított.” – magyarázta Varnus.

Ez az interjú újabb bogarat ültetett a fülembe. Merthogy lehet ezt mindkét oldalról jól csinálni. Nem ördöngösség a profi szervezés, és az sem ördögtől való, ha a művész is tudatosan építi a brandjét. És mi tudnánk segíteni a hogyanban. Egyre gyarapodott a közös gondolattárunk, majd Máté egyszer csak mutatott egy külföldi kiadványt, megkérdezte, mit szólnánk ahhoz, ha a miénket is olyan papírra, olyan minőségben nyomnánk. És 2019 februárjában megjelent a kéthavi Art is Business magazin első száma…

Azóta már Art is Business Közösséggel, találkozókkal, konferenciákkal és Art is Business Díjjal is büszkélkedhetünk. Az idén februárban adtuk ki a tizenharmadik magazinunkat (szerencsés szám!), és a kétéves születésnapunk alkalmából meglepetést készítettünk az olvasóknak: egy új, bővített tartalmú honlapot, amelyen nem csak a nyomtatott újságban megjelenő cikkek olvashatók. Két éve azt írtam: „Magazinunkkal a művésztársadalom és az üzleti szféra egymásra találását szeretnénk segíteni. Megmutatjuk, hogyan válhatnak a forprofit cégek mecénássá, és mi módon válhat a művészet a gazdaság mankójává. Forgassák szeretettel!” Csak annyi változott, hogy ezúttal azt kívánom: leljék örömüket az artisbusiness.hu-ban! Böngésszék szeretettel!

L. Horváth Katalin
felelős szerkesztő