Kézfogások helyett világos szerződéseket!

A Belgiumban élő szakember küldetésének tekinti az olyan fenntartható, jövőálló modellek kialakítását, amivel a művészeti világ szereplői stabilizálhatják a működésüket. A SYBIL ART Management & Consulting ® alapítójának célja a művészeti és vállalati szcéna közötti hidak kiépítése.

Mi inspirálta a Sybil Művészeti Management és Tanácsadó cég megalapítására? 

Szerteágazó a hátterem. Gyerekkori álmom a régészet volt, ezért tizennégy évesen, iskola után bejártam a debreceni Déri Múzeumba, ahol a raktárkészletet igazgattuk, betekintést nyerhettem a kiállítások szervezésébe, nyaranta pedig ásatásokra mentünk. Amikor felvettek az ELTE Régészet szakára, gyakorlatilag már négy évnyi múzeumi szakmai tapasztalattal bírtam. Ennek köszönhetően az egyetem engedélyezte a külföldi gyakorlatot, hiszen a hazai közeget már ismertem.

Óriási lehetőséget jelentett a németországi székhelyű Max Planck Institute for Evolutionary Anthropology ausztriai, willendorfi intézetében dolgozni, azon a lelőhelyen, ahol minden történelemkönyv kezdődik. Ebben a multikulturális közegben kinyílt számomra a világ. Az európai munkatársakon kívül amerikai és kínai kollégákkal dolgozhattam végig két teljes nyári ásatási szezont, olvashattam a publikációikat, elkísérhettem őket konferenciákra – bekerültem a nemzetközi áramlásba. Ám mire megszereztem a régészet alapszakos diplomámat, rájöttem, nem ez az én utam. Huszonegy évesen válságba kerültem, s mivel matematikából jó voltam, jelentkeztem a Debreceni Egyetem posztgraduális gazdasági képzésére. Kiderült, megy a statisztika, jól érzem magam a gazdasági világban, így 2011-ben – ahogy „kiestem” az egyetemről –, egy francia szállítással, raktározással foglalkozó cégnél kezdtem dolgozni. Tetszett a nemzetközi nagyvállalati közeg, beletanultam, lépkedtem felfelé a ranglétrán, s mi tagadás, élveztem. Olyannyira, hogy túl is toltam, kiégtem. Még többet akartam bizonyítani, egyre jobb pozíciókat kaptam, egyre nagyobb felelősséget vittem, de ezzel párhuzamosan gyakorlatilag feladtam az életemet, amibe egy idő után belefásultam. 

Timár Boglárka (fotó: Rozovics Éva)

Anyukám festményeket, főként csendéleteket gyűjt. Őt kiállításokra kísérve kezdett hiányozni a kultúra, a művészet. Érdekelt a galériák – többnyire a kis családi cégek – működése, amelyek a multikhoz képest egészen más problémákkal szembesülnek.

Üzleti szempont szerint kezdtem gondolkodni azon, miként lehetne segíteni nekik, és beiratkoztam a Metropolitan Egyetemen Design- és művészetmenedzsment mesterképzésére. Mellette a karrieremet is szinten tartottam, ami megint kiégéshez közeli állapotba vitt. Döntenem kellett: nyomom tovább a mókuskereket, vagy megpróbálok valami egészen mást? Féléves dilemma után az utóbbi mellett döntöttem.  

Mi billentette a mérleg nyelvét a „megpróbálok mást” felé?

Akkoriban egy japán cégnél dolgoztam, embertelen nyomás alatt. Az a világ már nagyon távol állt tőlem, és egy menedzserváltás után, amikor már mindenen spóroltak, és folyamatosan visszadobták a beszerzéssel kapcsolatos kérelmeimet, felismertem, hogy nem fogom megváltoztatni a hierarchiát, főleg nem harmincéves nőként. Felmondtam. Tudtam, ezzel a háttérrel bármikor visszatérhetek az üzleti szférába, de jobban járok, ha váltok.

Fotó: Rozovics Éva

Merre lépett?

Fizikai tünetei lettek a kiégésnek: kilépés után hetekig nem volt hangom, orvosokhoz jártam, ahol a negatív leletek után azt mondták, semmi bajom, egyszerűen csak „kijött” a stressz. Utaztam, meglátogattam az egykori régész kollegáimat, és közben elkezdtem felgöngyölíteni, hogyan működik valójában a művészeti világ Európában. A szakdolgozatomat még annak idején a kínai piacról írtam. A gyerekkori legjobb barátnőm egy Magyarországra költözött kínai lány. Együtt nőttünk fel, családjaink is jóban voltak. Az ő segítségével építettem ki a kínai kontaktjaimat Pekingben, Sanghajban, Hangcsouban. Majd egy üzleti kapcsolatnak köszönhetően, óriási szerencsével kaptam egy megbízást: a nulláról kellett teljes üzleti rendszert kiépítenem az egyik hazai antikvitással és –aukciókkal foglalkozó galériának. Ez volt az első projekt, ahol kombinálhattam a korábban üzletről, technológiáról, kulturális szcénáról tanultakat, de beütött a Covid, ami újfent átírta az üzleti világ térképét. Megint döntenem kellett, hogy mit kezdek az életemmel, és a költözés mellett tettem le a voksom. Belgium logisztikailag remek lokáció, a flamand hagyományoknak köszönhetően erős a művészeti piac. Szisztematikusan előkészítettem a céggel együtti költözést: könyvelőt, ügyvédet kerestem, mindenre felkészültem, és 2021 júniusában megérkeztem Antwerpenbe. Lezártam a futó projektjeimet, és még így is, hogy mindent előkészítettem, fél évig tartott, mire minden papír rendben lett.

Mit gondol, mi kell ahhoz, hogy a művész, vagy az őt képviselő galéria gazdaságilag is sikeres lehessen, kapcsolatokat teremthessen, megértesse magát az üzleti világgal? 

A galériák többségében középvállalatok. Családokról, vagy néhány olyan emberről van szó, akik szeretik a művészetet, de gyakran üzleti háttér nélkül nyitnak galériát, és csak remélik, hogy pozitív eredményeket hoz majd a műtárgykereskedés. Művészeknél és galériatulajdonosoknál is sokszor hiányzik az üzleti terv, a koncepció kidolgozása. Üzleti hiba az is, ha főképp azt nézik, mit csinál a másik – ezzel időt, energiát pazarolnak –, ahelyett, hogy a saját erősségeikre fókuszálnának, amire építhetnének. 

A művészeknek szükségük lenne selfbrandingre, vagyis a személyes márkaépítésre és marketingre, valamint a galériára, ami segít ebben. Hiányzik az edukáció, a művészeti egyetemeken nem tanítják, miként dolgozik együtt galerista és művész, egyáltalán, hogyan épül fel a művészeti világ gazdaságilag, ahova a végzett művésznek be kell tagozódnia. Nemcsak Magyarországon probléma ez, hanem Belgiumban is. Létezik egy új mozgalom, a frissen végzett művészek közül sokan azt mondják, nem akarnak galériával dolgozni, mert sokallják az ötven százalékot, ami elkérnek.

Timár Boglárka előadást tart a University of Antwerp diákjainak (forrás: Timár Boglárka)

Mit gondol erről? 

A galéria és a művész között párbeszéd alakul ki. A galéria adott művészbázissal dolgozik, és az, hogy mikor, kitől, mit visznek piacra, átgondolt stratégia mentén történik. Ehhez figyelembe veszik, ki hol tart a karrierjében, mert nem lehet egy kalap alá venni a pályakezdőt egy már ismert, több évtizede piacon lévő alkotóval. Más brandingre, más marketingre, más struktúrára van szüksége a különböző periódusnál tartó művészeknek. Ha a galéria túl kicsi, vagy a túlélésre játszik, akkor értelemszerűen nincs kapacitása e stratégia kidolgozására, a művész pedig szükségképpen csalódni fog.

A galériákkal való közös munkám során először mindig végigelemezzük a tevékenységüket: mit csinálnak, mi történik üzleti és művészeti szinten, és mi a céljuk. Innen indulunk. Megpróbálunk struktúrát felállítani: milyen a jelenlegi működésük, hol van elakadás a rendszerben, ami akadályozza a fejlődést, és hogyan tudjuk kinyitni ezt a hosszú távú fennmaradás érdekében. 

Analizálunk pénzügyileg, üzletileg, művészileg, majd az elemzés végén meghatározzuk a „víziót”: a célt, hogy hova akarunk eljutni. Minden mindennel összefügg.  Az optimalizáció meghatározása kijelöli a technológiát, amivel növelhetjük a hatékonyságot, megkönnyíthetjük a folyamatokat és időt nyerhetünk. Az általam fejlesztett szoftver, a Sybil Art  Management Platform erős része az úgynevezett inventory rendszer, ami számontartja a készletet, kimutatást készít az eladott munkákról és azok pénzügyi hátteréről, eredetiségi bizonyítványt állít ki, portfoliót és árlistát állít össze. Sokat kerestem e munkákat elvégző  szoftvereket, de egyik sem felelt meg az összes, kívánt funkciónak, így – az eddigi tapasztalataim alapján – hozzáláttam a fejlesztéshez. Egyelőre még a beta verzió készült el, de azt már odaadhatom az ügyfeleknek, miközben az igényeknek megfelelően folyamatosan bővítjük a rendszert. 

A belga Antica Namuron (forrás: Timár Boglárka)

Mit lát a legnagyobb problémának a galériák működésében?

Meglepett, milyen sokszor nem írnak szerződést a galériák, megelégednek a kézfogásos megállapodással, mondván, ez bizalmi piac. Lehet, hogy ez a XX. század elején még működött, de a XXI. században, pláne nemzetközi szinten, eltérő kultúrák esetén nem lehet csak bizalomra alapozni egy üzletet. A jövőbeni PhD-kutatásomnak is ez a témája, pontosabban az a korábbi gyakorlat, amelyben a szociális közeg érvényesítette a megállapodásokat, hiszen mindenki azonos helyen élt, ismerték egymást az emberek, a kimondott szónak ereje volt, a megszegett ígéretnek azonnal híre ment.

El lehet tűnni? Ez lazítja fel a szóbeli megállapodásokat?

Egyrészről igen, el lehet tűnni, és legálisan nagyon nehéz egy-egy ember után menni. Másfelől a bizonyítás sem könnyű. Lehetnek e-mailek, kiállítási meghívók, beharangozó plakátok, közösségimédia-posztok – de igazából mi volt a megállapodás? Ötven-ötven százalék, vagy hatvan-negyven?  Senki nem tudja, ha nincs leírva, rendőrség, ügyvéd ki nem nyomozza. 

A művészeti piac szerződéses egyenlőtlenségei, a jogi átláthatóság hiányosságai, valamint a technológia lehetséges megoldásai iránti érdeklődésem vezettek oda, hogy ebben az évben a KU Leuven jogi karán kezdem a már említett PhD-kutatásomat a témában. Tervezem, hogy a platformomon is hozzáférhetővé teszem a standard szerződéseket.

A Sybil Art egy korábbi galériaprojektje Antwerpen belvárosában (forrás: Timár Boglárka)

Milyen szolgáltatásokat nyújt még a platform?

A galéria és művész is feliratkozhat rá, a művész allokálhat tárgyakat a galériákhoz, ergo bizonyító tényező, hogy ott van, követhető egy rendszerben. Ha nem is írtak szerződést, már akkor is bizonyíthatja a harmadik fél, hogy igen, azok a bizonyos műtárgyak, festmények átkerültek A-tól B-hez. Ez lehet a kezdet. Ennél jóval többre, jobb átgondoltságra, struktúrára lesz szükség, de valahol el kell kezdeni. 

A gondolkodásmód megváltoztatása, a prekoncepciók felülírása a cél, az, hogy a szenvedő művész és az őt kizsákmányoló galéria toposza legyen végre a múlté. Az edukáció, a tudásátadás a legfontosabb, mert nagyon erősen változik a piac.

Hogyan találnak önre az ügyfelek? 

Szájhagyomány, ajánlás útján. 

Ezek szerint az organikus fejlődésben hisz? 

A galériásoknak, akikkel dolgozom, mindig azt mondom, hogy eleinte nagyon jó az organikus fejlődés, utána viszont struktúra és fókusz kell. Az én feladatom most ezek kidolgozása.

Eddig a platform fejlesztésére fordítottam a legtöbb energiát, most váltásban vagyok, növekedési szakaszba léptem. A galériák után művészeti alapítványokkal kezdtem dolgozni, céges gyűjteményekkel, és eljutottam a múzeumi szintre – galériától intézménybe „kötök be” művészt, életmű-kiállításokat rendezek. A cégemmel együtt én is fejlődési folyamaton megyek keresztül.

Mi az aktuálisan legfontosabb projektje?

A Mia Goovaerts Foundationnal való közös munka. Egy eddig publikálatlan, nyolcvannyolc éves művésznő életművének bemutatása, kiállítások előkészítése Antwerpenben és Sint-Martens-Latemben, valamint a catalogue raisonné [úgynevezett indokolt katalóguskötet, amely a művész munkáit tartalmazza és magyarázza azokat – a szerk.] elkészítése. Mindemellett az Alapítvány üzleti átszervezését irányítom a jövőbeni üzleti folytatólagosság (business continuity) nevében. 

Nagyon ritka, hogy egy teljes életmű egyben van, és a művész él, elmondhatja az élettörténetét, mesélhet az egyedi mozaiktechnikáról, amivel alkot. Fontos és élvezetes munka, megerősített abban a felismerésben, hogy a koherens vizuális világ mennyire visszatükrözi a világlátásunkat.

Nyitókép: Timár Boglárka (fotó: Rozovics Éva)