„A kiállítás erőssége, hogy emberi történeteket láthatunk”

PHOTO / BRUT – Ösztönös fotográfia – Válogatás a párizsi Bruno Decharme-gyűjteményből címen láthatjuk a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ legújabb kiállítását. A kurátorok egyikével, Mucsi Emesével beszélgettem az előkészületekről, a Váradi Andrással közös kurátori munkájukról, az elrendezés elvéről. Kíváncsi voltam arra is, milyen visszajelzéseket kaptak, milyennek látják a budapesti közönség viszonyát a fotográfiához.

December óta látható a Capa Központban a francia filmes, Bruno Decharme gyűjteményéből 150 figyelemreméltó fotográfia és fotóalapú mű olyan alkotóktól, akik nem szándékoztak művésszé válni. Belső késztetésből született fotóik mégis műalkotások. Hogyan zajlottak az előkészületek?

Virágvölgyi Istvánnal, a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ művészeti igazgatójával mindketten ott voltunk a 2019-es Arles-i Fotófesztiválon. Ez a világ legrégebbi, fotográfiai fókuszú fesztiválja. Olyan, mint a Velencei Biennálé, csak nem kétévente, hanem évente rendezik meg. A fotós színtér legfontosabb művészeti eseménye. Ott és akkor mutatták be először Bruno Decharme gyűjteményét, több mint ezer négyzetméteren. Nagy hatással volt mindkettőnkre. Ötletelni kezdtünk, hogy miként tudnánk itthon, a Capa Központban is bemutatni. Akkor is úgy éreztem, és most is azt gondolom, hogy nagyobb közönségnek is látni kell ezeket a nagyon személyes történeteken alapuló, megérintő alkotásokat. Mint „művészeten kívüli alkotók” a művészettörténettel, az intézményrendszerrel kapcsolatos alapvető kérdéseket is feszegetnek, ezért a művészek számára is érdekes az anyag.

2019-ben kapcsolatba léptünk a gyűjtővel, találkoztam vele a Paris Photón, majd jött a világjárvány. Leállt minden addig szervezett kiállítás. Feltorlódott, csúszott minden projekt. A csúszás időszakában látta Váradi András kurátortársam is az anyagot, amit több helyen állítottak ki Arles után – New Yorkban az American Folk Art Museumban, majd Brüsszelben is. András is találkozott a gyűjtővel. A két szándék találkozott, Böröcz András képzőművész hozott össze bennünket, és kezdetét is vette a közös munka.

Váradi András és Mucsi Emese (fotó: Capa Központ)

Milyen volt a közös kurátori munka?

Jó élmény volt. András egy másik szakmából érkezett, biokémikus professzor. Én kurátor vagyok, és főként a fotó felől értelmeztem az anyagot. Ez a kettő jó kombináció, hiszen a közönségünk nemcsak fotószakmabeli. A kiállítás erőssége, hogy emberi történeteket láthatunk. Hasznos volt, hogy András – bár már rendezett két kiállítást – bizonyos értelemben kívülálló, így olyan szempontokat adott, amelyek segítettek abban, hogy szélesebb közönséget is meg tudjunk szólítani. Persze ez minden kiállításnál célunk, de ezúttal kurátori szinten is volt ilyen húzóerő.

A terekben olyan autodidakta alkotók műveit láthatjuk, „akik évtizedeken át a hagyományos művészeti normán túlmutató, eredeti, független vizuális világot hoztak létre” – olvasható a tárlatról. Milyen elképzelés alapján történt a válogatás? Meséljen a kiállítás koncepciójáról!

Úgy válogattunk, hogy az art brut vagy photo brut kategórián belül híres alkotók, nagy nevek is helyet kapjanak. Például Miroslav Tichý: ő magának épített kamerákat, a lehető legszerényebb körülmények között élt, kivonult a munka vezérelte mindennapokból, otthon laborálta képeit a maga építette sötétkamrájában. Különleges életutat járt be. Ő talán a terület legismertebb képviselője. A korszakot meghatározó svájci kurátor, Harald Szeemann is kiemelten foglalkozott vele. Tichý munkáit láthatjuk az első teremben, mellette pedig nő művészek munkáit is, mert fontosnak tartottuk, hogy már a kiállítás elején megmutassuk e sokszínű anyag keresztmetszetét. A második térben mániás viselkedésformákhoz kapcsolódó művek vannak, akadnak köztük megszállottak, rajongók és autizmussal élők repetitív alkotásai is. A harmadik térben szupersztárokról készített portrék felhasználásával készült különleges, vegyes technikájú művek szerepelnek: Elvis Presley, Marilyn Monroe, Sylvester Stallone, Wesley Snipes, Michael Jackson képmásai láthatók. Nyilván korlátoz bennünket a tér nagysága, de igyekeztünk megmutatni a 2019-es kiállítás összetettségét. Úgy érzem, sikerült.

Miroslav Tichy: Cím nélkül, fotográfia 1960–1995 (forrás: Bruno Decharme-gyűjtemény)

Kiktől mit láthatunk? Vannak-e kiemelt alkotók, művek?

A már említett Miroslav Tichý-t mindenképpen kiemelném. Munkái az élete miatt is különlegesek, de nagyon ellentmondásosak is, mert az alanyai sokszor nem tudták, hogy fotózza őket, vagy nem hitték, hogy az általa összetákolt kamerákkal valóban tud képeket csinálni. De említhetem a Zorro nevű, alapvetően ismeretlen szerzőt, aki munkáin következetes alkotói szándék látszik, pedig nem művész, valószínűsíthetően nem járt ilyen jellegű képzésre. Azért hívják Zorrónak, mert az egyik fotóján egy Zorro-filmplakáttal látható. A képen az álarcos hősre jellemző ruhákban, ostorral a kezében pózol a nagy poszter előtt. Önkioldóval fotózta magát: egy nagy bőrkamásli van a lábán, amit több helyütt is visel. Visszatérő elemek a képein a makettrepülők és igazi repülők propellerei is. Egyik fotóján a tűzhelyén ül, beöltözve, lábán kamásli, mellette egy nagy propeller. Sajátos világot teremt a képein, akárcsak a többi alkotó, akik nem a művészeti trendeknek vagy bármilyen más elvárásnak szeretnének megfelelni, hanem a saját gondolataikat akarják vizuálisan kifejezni. Nagyon eredeti, autentikus világot tudnak létrehozni, és ez a tárlat legnagyobb erőssége.

Zorro: Cím nélkül, fotográfia, 1967 (forrás: Bruno Decharme-gyűjtemény)

Mi volt az installálás fő szempontja?

A PHOTO BRUTantológia jellegű, sok mű kapott egymás mellett helyet. Mint említettem, az első teremben ismertebb nevek szerepelnek, mint Jorge Alberto Cadi skizofréniával élő alkotó. A legismertebb nevekkel vezetjük fel és magyarázzuk el az art brut és a photo brut fogalmát. Majd a már említett megszállottság, mint pszichés állapot jelenik meg: a gyűjtés, a szerelem, a mánia. Záróakkordként a rajongás legmagasabb foka, a sztárvilág iránti intenzív érzelem látszik, többek között például Elvis Presley iránt. Van egy nagy táblakép, az Első reggeli című – ez az Utolsó vacsora parafrázisa. Az összes karakter rajta Elvis, Júdás pedig egy Presley-imitátor. A harmadik teremben láthatunk „utánzókat” is, például Tomasz Machcińskit, aki önarcképein különböző híres embereknek öltözött be: Teréz anyának, II. János Pál pápának. Számos digitális műve van. Mi az analóg, fekete-fehér képeit állítottuk ki.

A munkák art brut jellegűek. Ez a fogalom több mindent foglal magába. Önnek mit jelent?

Számomra azt az alkotási formát jelöli, amelyben valaki, aki ezt csinálja, nincs feltétlenül tisztában azzal, hogy ez művészet. Belső késztetést érez, hogy vizuális eszközökkel közöljön valamit. Nem érdekli, hogy látják-e, megveszik-e a műveit, nem veszi számításba, hogy miként fog szerepelni a művészeti intézményrendszerben. Ez nagyon közel áll a művészet tiszta formájához, és olyan alapvető kérdéseket tesz fel, mint: miért csinálunk művészetet? Miben más a vizuális gondolkodás és kommunikáció, mint az írásos? Lehet-e terápiás vagy gyógyító ereje az alkotásnak? Hogyan használható a fotográfia és a művészetterápia a pszichiátriai orvosi gyakorlatban?

Részlet a kiállításból (fotó: Robert Capa Központ)

Milyen visszajelzéseket kapott a PHOTO BRUT-ról?

Úgy tudom, hogy átfogóbb art brut témájú nagy kiállítás ezelőtt 2008-ban volt a Magyar Nemzeti Galériában, a Belső utak képei. Art Brut Ausztriában és Magyarországon című bemutató. Nyilván ilyen szintű és nagyságú kiállítást nem lehet minden évben csinálni, hosszas kutató- és gyűjtőmunka előzi meg. A Magyar Tudományos Akadémia Pszichiátriai Művészeti Gyűjteménye szervez bemutatókat, velük együtt is működtünk a kapcsolódó konferencián március elején. A konferencián beszéltünk az art brut, a photo brut lényegéről, a különböző gyűjteményekről. A beszélgetésen olyan múzeumi dolgozók is részt vettek, akik napi szinten foglalkoznak betegek és kezeltek anyagaival, így az etikai kérdések is napirendre kerültek. A konferenciát az osztrák Foto Arsenal Wiennel közösen szerveztük. Ők a partnereink, a kiállítás a budapesti bemutató után tovább utazik Bécsbe. Sok cikk jelent meg a kiállításról különböző, nemcsak művészeti és fotográfiai lapokban. Az újságírók számára mindenképpen újdonság volt. Akik látták, azt mondták, nagyon emberközeli, az alkotások mellé ugyanis nem műleírásokat, hanem a művészek rövid, olvasmányos élettörténetét helyeztük ki. Kaptunk ugyanakkor olyan visszajelzést is, hogy vajon – intim mivoltából adódóan – etikailag jogos-e belenéznünk valaki belső világába. Ez a kérdés természetesen bennünk is felvetődött, de közben azt is valljuk, hogy a képek segíthetnek saját érzéseink feltárásában is.

Mucsi Emese a kiállítás megnyitóján (fotó: Robert Capa Központ)

Mit tapasztalnak, mennyire érzékeny a budapesti közönség a fotókiállításokra?

Naponta találkozunk a fotográfia műfajával, sokféleképpen használjuk, emiatt végül is közel áll mindenkihez. A kortárs médiumokhoz képest kevésbé kell magyarázni, könnyebben megközelíthető, nemzetközi nyelv. Közvetlensége miatt is népszerűek az ilyen jellegű kiállítások. Érdekes témákkal is közelebb lehet hozni a látogatókhoz, de mi azért arra is törekszünk, hogy ne csak a trendeknek feleljünk meg, hanem olyan új irányokat, izgalmas, felforgató jelenségeket is bemutassunk, mint a photo brut alkotások.

A kiállításról bővebb információ ITT.

Nyitókép: Részlet a kiállításból (forrás: Robert Capa Központ)