Kulcs a túléléshez

A jelenlegi helyzetben minden eddiginél fontosabb lenne, hogy a jelenlétünkkel, jegyvásárlásunkkal támogassuk a kultúrát – vallja Király Júlia, a belga KBC Bank igazgatóságának tagja, aki már egészen korán, gyerekként tapasztalta, mennyit ad a művészet közelsége. Segíteni pedig szerinte bárki tud, nem kellenek több százezres donációk ahhoz, hogy valaki mecénás lehessen. Elég, ha a rendelkezésére álló eszközökből válogat, és akár azzal járul hozzá egy-egy társulat vagy kulturális intézmény fennmaradásához, hogy nem kéri vissza megvásárolt jegyének árát az elmaradt előadás után. De vajon mit ad hozzá a mindennapjainkhoz a művészet, hogyan segíthet a mostani bizonytalan helyzetben, és miért elengedhetetlen, hogy visszatérjünk a nézőtérre, kiállítóterekbe? Többek közt ezeket a kérdéseket jártuk körül. 

A művészet iránti fogékonysága, szeretete családi örökség. Mesélne róla?

Édesapám [Király István (1921–1989) – a szerk.] nemcsak korának egyik legjelentősebb irodalomtudósa, Ady Endre máig nagy hatású kutatója, hanem a kor kultúrpolitikájának egyik meghatározó egyénisége is volt, aki nagyon-nagyon erős minőségérzékkel rendelkezett. Ugyanakkor az ő felfogásában a művészet nem csupán irodalomból, verbális művészetből állt. Azt vallotta, hogy a művészet maga, legyen szó bármely ágáról, az ember egyéniségének egészére hatással van: a gondolkodásra, a fantáziára, az érzelmekre, a kreativitásra. Állandó jótanácsként hangoztatta, hogy éljünk együtt a művészettel, mert az jobbá teszi a mindennapokat. 

Egy ilyen pezsgő szellemi közegben nevelkedve mi volt az első művészettel kapcsolatos élménye?

Az, hogy a nővérem gyönyörűen hegedült, fantasztikusan rajzolt, megnyert minden szavalóversenyt, amin csak elindult, ezzel szemben én tökéletesen ügyetlen voltam mindezekben. (Nevet.) Továbbá az, hogy kvázi egy könyvtárban nőttünk fel, apánknak ugyanis volt egy közel harmincezres gyűjteménye, és ha olvasni támadt kedvünk, bármikor bármit leemelhettünk a polcról, csak szólni kellett. Annak ellenére, hogy édesapánk gyerekkorunktól kezdve magával vitt minket kiállításokra, hangversenyekre, a mai napig a legkönnyebben a verbális kultúrát tudom megérteni. Ilyen értelemben a legnagyobb fejlődésemnek azt tartom, hogy a Fesztiválzenekar állandó támogatója, hallgatója, rendszeres nézője vagyok, valamint, hogy a Zeneakadémia Baráti Köréhez tartozom. A klasszikus zenét időbe telt megszeretnem, ám ebben a folyamatban is az a művészetszociológiai elv érvényesült, amely szerint, ha az ember ki van téve a szépnek, akkor előbb-utóbb befogadja, és onnantól kezdve megváltoznak a mindennapjai. 

Ugyanakkor sokan sajnos életük végéig egyfajta távolságtartással viseltetnek a magaskultúra iránt. 

Erre apám mindig azt mondta, hogy Tolsztoj és a krimi nem zárják ki egymást. Egyáltalán nincs baj azzal, ha az ember azt a fajta művészetet szereti, ami kikapcsol, szórakoztat, ami engedi, hogy közben jól érezze magát – onnan ugyanis nagyon könnyű átlépni egy teljesen másfajta kultúra fogyasztásába is. Ezért is tartom nagyon fontosnak azt a küldetést, amit az Orlai Tibor-féle Orlai Produkciós Iroda végez, vagy akár említhetnénk az Átriumot is, akik magukhoz szoktattak egy meghatározott befogadóréteget. Rémséges, hogy pont ezeknek a küldetéstudattal bíró intézményeknek, társulatoknak a működése van veszélyben. Kis országhoz képest hihetetlenül gazdag kulturális élettel rendelkezünk, ám a művészeti világon az évek során egyre több sebet ejtettek; a taotámogatás átcsoportosítását követően a járványhelyzet pedig csak a végső tőrdöfés volt. 

Ön szerint ideális esetben hogyan festene a kultúra támogatása? Mekkora részt kellene vállalnia az államnak és mellette a többi szereplőnek?

Fontos, hogy ebben a kérdésben tisztázzuk a fogalmakat, és megkülönböztessük a szponzorációt a mecenatúrától. Előbbit alapvetően vállalatoktól várhatjuk el: ez egyfajta együttműködés a művésszel vagy az intézménnyel, amelynek során a vállalat is nyer, mert növeli a saját vásárlói, kuncsaftjai körét. A mecenatúra ezzel szemben az önzetlenségről szól. Nagyon kevesen vannak azok, akik, mint annak idején Hatvany Lajos, illetve napjainkban Polgár András, nem viszonzásért, ellenszolgáltatásért cserébe adnak, hanem pusztán azért, mert kötelességüknek érzik. A mecénások köre mindenhol a szűkebb réteg. Egyébiránt országa válogatja, hogy mekkora az állami, a helyi közösségi támogatás mértéke, valamint a szponzoráció és a mecenatúra. 
Ha nagy átlagban nézzük az országokat, a mecenatúra mértéke szinte sehol sem nagyobb tíz-tizenöt százaléknál, az állam mindenütt húsztól ötven százalékos mértékben veszi ki a részét a támogatásból, a maradék sávon pedig az önkormányzatok, helyi közösségek és vállalatok osztoznak. Ebből a szempontból tényleg kiváló volt a még Török András kezdeményezésére bevezetett tao, amelynek keretein belül a vállalat kvázi közvetlenül részesült a művészettámogatás hasznából. Ennek a struktúrának voltak ugyan vadhajtásai, de sokkal nagyobb haszna lett volna azokat lenyesegetni, mint az egészet megszüntetni. A tao egy hibrid volt, hiszen egyszerre volt vállalati szponzoráció és állami támogatás, de jól működött. Sokkal több volt a haszna, mint hátránya. 

A tao hiánya és a világjárvány hihetetlen kihívások elé állította a kulturális szcénát. Hogyan tudunk egy ilyen nehéz helyzetben mi, magánemberek segíteni? 

Fontos lenne, ha a jelenlétünkkel, jegyvásárlásunkkal támogatnánk a kultúrát, a művészeket, illetve a kulturális intézményeket. Csakhogy félő: a közönség egy igen meghatározó része nem mer, nem fog majd visszatérni a hangversenytermekbe, színháztermekbe, kiállítóterekbe – és még sorolhatnám – addig, amíg nincsen oltás. Annak ellenére, hogy én már bevásároltam őszre jegyekből, és legszívesebben azt tanácsolnám mindenkinek, tegyen hasonlóan, mégis érthető az emberek félelme. Az idősebb korosztály joggal érzi veszélyeztetettnek magát, óriási bizonytalanság vesz körül minket, egy ilyen helyzetben azonban a művészet lehet az egyik legnagyobb segítség: olyanfajta kitekintést, felülemelkedést nyújt, ami remekül oldja a szorongást.

Ilyen helyzetben egy mecénásnak még inkább felerősödik a felelősségérzete a tekintetben, hogy segítsen?

Persze! Nagyon sokféle kezdeményezés indult a járvány eleje óta a Független Művészek Szakszervezetének megsegítésétől kezdve a különböző zenekarok támogatásán keresztül egészen a kis kulturális műhelyek életben tartásáért, amiben én is részt vállaltam. Van egy közel százfős baráti köröm, akiknek mindig jelzem, ha indul egy-egy ilyen gyűjtés, és hihetetlenül jó érzés látni, hogy egy emberként mozdulnak meg. Ilyenkor nem kell több százezres adományokra gondolni, már az is nagy segítség, ha az ember például nem kéri vissza a megvásárolt jegyeinek árát az elmaradt előadások után. Hiszem, hogy ez a gesztus kifizetődik majd élményben, emberi értékekben, kapcsolatokban – tegyél jót, és jót tesznek majd veled is, ezt vallom.

Amikor az ember a mecenatúrára gondol, százezres, milliós elköltött tételek vannak a fejében, de ezek szerint nem kell ahhoz tetemes összeg, hogy érdemben segítsünk.

Nem! Az a speciális támogató típus vagyok, aki leginkább a színházra fókuszál, ha tehetem, segítek, azonban messze nem vagyok olyan mecénás, mint a már említett Polgár András barátom, aki jelenleg Magyarország egyik legnagyobb filantrópja. Szerencsére azt tapasztalom, hogy nincs kiveszőben a magam fajta, művészetet komolyan vevő és valamilyen szinten támogató „minimecénások” tábora, ahogy azt is örömmel látom, hogy az új, feltörekvő, fiatal magyar tőkésosztály egy részének is fontos, hogy a művészet támogatásán keresztül biztosítsa a jövőjét ennek az országnak: azt, hogy legyenek gondolkodó, fantáziadús emberek. Apám szavaival élve ugyanis a művészet nemcsak az affirmációról [helyeslésről, megerősítésről – a szerk.] szól, hanem a kritikáról is, a kettő együtt pedig a világ megismerése. A művészet gazdagítja az ember életét, szélesíti a látókörét, és sok esetben hiába nem érezhető látványosan, kézzelfoghatóan a hatása a mindennapokban, azáltal, hogy az ember beengedi a kultúrát, a művészetet az életébe, biztos, hogy másképp fog gondolkodni, döntéseket hozni, mint előtte. 

Fotó: Népszava/Draskovics Ádám

Megjelent: 2020. augusztus