Kulturális misszionárius: Orlai Tibor

Előadásain keresztül többek között kényes társadalmi problémákra hívja fel a figyelmet. Szemléletmódjával és üzleti elképzeléseivel elérte, hogy magánszínháza markáns szereplője legyen a színházi világnak. Az Orlai Produkció társulata a Belvárosi Színházban immár havi húsz–huszonöt, a Hatszín Teátrumban nyolc–tíz, a Jurányi Házban pedig tizenkét–tizennégy előadást játszik. Orlai Tibor producerrel beszélgettünk. 

Hogyan fogalmazná meg, mi az az egyedi látásmód, gondolkodás, igényesség, amely meghatározza Orlai Tibort mint színházi producert? 

Számomra a produceri munka azt jelenti, hogy átlátom és a művészet iránt tanúsítható legnagyobb alázattal, szürke eminenciásként végig „hátulról” irányítom az alkotói folyamatot. Egyfelől vezetőként csak indirekt módon veszek részt a próbákban, később az előadásokban, a tájolásokban, hogy a jelenlétemmel ne zavarjam a művészi munkát, másfelől adott esetben nem derogál számomra megfogni és odébb vinni a díszletet, vagy feladni a színészre a jelmezt. Az alázathoz tartozik az is, hogy megértsem, mire van szükségük az alkotóknak, és mit tehetek azért, hogy kizárólag a konstruktív folyamatra kelljen koncentrálniuk. Minden energiámmal és figyelmemmel azon vagyok, hogy a művészek, akik szövetséget kötöttek velünk, szakmai és egzisztenciális értelemben is biztonságban érezzék magukat. Nehéz megmondani, min múlik egy alkotóközösség sikere, de talán az odafigyelésen és az empátián. Számomra a színház örök, soha nem múló szerelem. Hitem szerint másként nem is lehet sikeresen működtetni egy színházi produkciós irodát. Egy hagyományos munkahelyen délután ötkor felállnak, mert vége a munkaidőnek, egy elkötelezett szerelmes viszont mindig a választottjával akar lenni. A munkaidőnk és a szabadidőnk is a színházé.

Mi az az esszencia, amitől másképpen működik az Orlai Produkció, mint a többi társulás?

A mi esetünkben egy, a megszokott társulati formánál szabadabb, mégis erősebb közösség jött létre. Ahogy fokozatosan egyre több projektre vállalkoztunk, úgy éreztem, ki kellene alakítani egy olyan szoros köteléket, amelyben a művészek és a háttérmunkások együtt „lélegeznek”, mégsem röghöz kötöttek, például más társulatoknál is dolgozhatnak. A mi magánszínházi konstrukciónk esszenciája, mottója az „Együtt, szabadon”. Együtt gondolkodunk, közösen valósítjuk meg a művészeti feladatokat, de mindenki megőrizheti a szuverenitását. Ez a hajtóerőnk. A modellünk egyfajta kísérlet is arra, hogy hogyan lehet beindítani Magyarországon egy új társulati gondolkodást.

A működésünk másik titka: igyekszem érdekeltté tenni a munkatársaimat abban, hogy felüljenek mellém a szekérre. A színházi munkák jelentős része robot. Ahhoz, hogy a szekérből robogó vonat váljon, meg kell éreznem, mi motiválja a többieket, milyen feladat jelent számukra kihívást, élvezetet. Az Orlai Produkciós Iroda két lábon áll: az egyik lábát a nagy közönséget vonzó, szórakoztató előadások jelentik, a másikat pedig az úgynevezett rétegszínházi produkciók, amelyek kényes társadalmi kérdéseket feszegetnek.

Laikusként, kívülről nézve azt gondolnánk, hogy a színházi élet csak mókából és kacagásból áll, nem pedig az ön által említett robotból. Ezek szerint nem.

Egyáltalán nem. A színpadon játék zajlik, de a hiteles játékhoz a backstage-ben dolgozók elkötelezett munkáján és egy végigdolgozott, „végigkínlódott” próbaidőszakon át vezet az út. A befektetett energia szempontjából egy színház működtetése nem különbözik  egy üzleti vállalkozásétól vagy egy ipari üzemétől, az óriási különbség abban van, hogy a mi esetünkben hihetetlenül érzékeny, az egész testükkel, a teljes idegrendszerükkel alkotó emberek közösségével kell megtalálni a hangot.

Mit gondol, mit jelent az üzleti élet és a vállalatok számára a kultúra, s összeilleszthető-e a két világ márkákként?

Azt gondolom, ahogy a sportra, úgy a művészetre áldozni is jó befektetés lehet a kereskedelmi tőke számára. Azért éri meg a cégeknek, mert ha a nevük összefonódik egy valódi kulturális értéket képviselő művészeti szervezettel, az a saját brand-jüket is továbbfejleszti. Így kapcsolódik össze a két világ. Jó példa erre a Budapesti Fesztivál Zenekar mint márka; a BFZ és a támogatói kölcsönösen növelik egymás presztízsét. Ezt a modellt kellene átültetni a színházi világba is, így nyerne értelmet a kulturális mecenatúra fogalma. Ha egy ipari vállalat vagy egy szolgáltató azzal büszkélkedhet, hogy egy kulturális missziót támogat, azzal követendő példát mutat más vállalkozások számára.

A művészetet mint üzleti terméket bonyolultabb „értékesíteni”, mint például egy informatikai szolgáltatást?

Természetesen, hiszen a művészetben sokkal nagyobb szerepe van a humán tényezőnek. Egy ipari vállalat inkább arra törekszik, hogy mindent automatizáljon, az embereknek minél kevesebbet kelljen beavatkozniuk a folyamatokba. Egy művészi produkcióban épp az ellenkezője történik, pontosan az érzékeny emberek hitelességétől működik. Ettől különleges a kulturális terület, ebben tér el minden más üzleti vállalkozástól. A sikerre nincs recept. Hiába hívunk össze hat kiváló színészt és egy csodálatos rendezőt egy jó darabhoz, attól még nem biztos, hogy sikeres lesz az előadás. Rengeteg nüansz befolyásolja, sok a bizonytalansági faktor. A produceri munkát nem szabad színtiszta üzletember-mentalitással végezni, mert ha az motivál, hogy ki tudjam venni a produkcióból, amit beleteszek, garantált a kudarc. Az alkotófolyamatot nem lehet csak gazdasági, kereskedelmi szempontok szerint felépíteni. A hathetes próbaidőszakra, amikor a színészek szinte elégnek, az átlényegülésre, amikor lelkileg levetkőznek, érzelmileg kitárulkoznak, nem lehet értékesítendő termékként tekinteni. Producerként az a feladatom, hogy hosszú távon gondolkodjak, „üggyé” váljon a művészeti tevékenység, és az ügy érdekében mindent összehangoljak. Csakis úgy lehet egy produkció sikeres, ha figyelembe veszem, hogy a kapcsolódásnak nemcsak az alkotók között, hanem a  művészek és a közönség között is létre kell jönnie.

Névjegy

Orlai Tibor közgazdász, magánproducer. Korábban a Novotrading Medical Kft. alapító-ügyvezető igazgatója volt. 1997-ben hozta létre az Orlai Produkciós Irodát, amely 2006-ban mutatta be első önálló előadását, a Hat hét, hat táncot, Vári Éva és Kulka János szereplésével. 2010 óta  a Belvárosi Színház, 2012 óta a Jurányi Ház, 2017 óta a Hatszín Teátrum is állandó bázisa a repertoáron lévő darabjainak. Rendszeresen előadott a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, illetve a Werk Akadémia színházi menedzseri képzésén is szponzorációs és pénzügyi témakörökben. 2013-ban produceri tevékenységéért Színikritikusok Díja különdíjat, az autizmus ügyéért végzett többéves odaadó munkájáért, az Esőember és a Nemsenkilény című darabok színre viteléért, 2016-ban Kék Szikra díjat kapott.

Fotó: Tiszeker Dániel 

Ha több információt szeretne megtudni az Orlai Produkciós Irodáról, látogasson le honlapjukra.

Megjelent: 2019. február