Lebontani a felnőttség falait

Petőfi Sándor születésének 200. évfordulója kapcsán a János vitéz című daljátékot mutatja be március 10-én az Operaház. Szabó Máté rendezővel arról beszélgettünk, miért van nagy szüksége az opera műfajára, milyen lehetőségeket hordoz magában egy mese, hogy kerül a hatalmas hintaló nyergébe a francia királylány és mitől furcsa a francia király, akit általában elmeroggyantként szoktak ábrázolni. Szó volt egy tavalyi nyílt leveléről, és arról, magánpénzből finanszírozható-e a Miskolci Nemzeti Színház, ahol ő a művészeti vezető.

Sokszor látta gyerekként a János vitézt, közel áll a szívéhez? Nálunk kétévente benne volt az operaházi bérletünkben.

Nem láttam gyerekként az előadást. Debreceni vagyok, inkább operettekre, prózai előadásokra vitt a nagynéném, főleg a Cintányéros cudar világra emlékszem a Mágnás Miskából. A János vitézt nem én választottam, hanem felkért rá az Operaház. Mivel nagy szükségem van erre a műfajra, nekem ez egyfajta menekülési forma, elvállaltam. A művel, a társulattal való ritka találkozás miatt nagyon nem bántam meg.

Ez egy daljáték, nem klasszikus opera. Mennyiben elégíti ki az operafüggőségét?

Erősen bízom a mese műfajában. Segítségével ugyanis lebonthatóak a felnőttség falai, és ez megmenti az embert. A felnőttkor torzszüleményét is vizsgálhatjuk az árva juhászbojtár történetén keresztül, aki huszárnak áll, amikor elűzik a falujából, segít a franciáknak a törökökkel szemben, és megpróbálja megtalálni a gonosz mostoha által sírba kergetett szerelmét. A daljáték egy átmeneti műfaj, benne van az operettre jellemző önirónia és könnyelműség. Egyfajta kísérletezés, mivel nem a valóság megszokott tégláiból épül fel.

Azt írja az Operaház sajtóanyaga, hogy az eredeti János vitézt mutatják be. Miben tér el az eredeti az ismerttől?

Rácz Márton felbecsülhetetlen zenetörténeti értékű és minőségű munkát végzett a zenei anyag rekonstrukciója során. Az eredetiben bizonyos jelenetek hiányoztak és a balettrész is más volt. Én némileg meghekkeltem ezt az elképzelést, de csupán azért, mert a színpadra kerülés szempontjai mások. Meghallgatva különböző verziókat, fogalmam nem volt, melyik az eredeti. És ami engem megihletett, arról utóbb kiderült, másik verzió volt. Számomra talán érthető módon, nem ez volt a prioritás, az Operaház koncepciója pedig lényegileg sértetlen maradt. Kesselyák Gergely karmester pedig a próbafolyamat során egészen kivételes és nyitott módon vett részt mint alkotótárs.

Láttam fotókat az előadásról, köztük egy hatalmas hintalovat, ami valószínűleg a mese szerepét nagyítja fel. Vannak benne még ilyen elemek?

Igen, elég sok. Nagyon színes például a francia udvar Füzér Anni jelmezeivel, Horesnyi Balázs díszletével. Olyan, mintha gyermekákombákomból indulna. Erősen megjelenik ez az animációban, és a szereplők által játszott történetek is ezt a játékos kontúrú ábrázolást képviselik. Ebbe a mesébe belekerülhettek felelőtlenebb elemek is. Magától értetődő a túlméretezett hintaló, amikor arra gondolunk, hogy a francia királylány azt szeretné, hogy lovon vágtathasson a csatába. Ha felnőtt embert látunk gyermeki vágyakkal, akkor miért ne legyen hatalmas az a díszletelem, amely ezt kifejezi? Egyébként a huszároknak is az igazinál túlméretezettebb lovuk van.

A francia királyt általában gyermekded, elbutult figuraként ábrázolják. Ön is ezt látja benne?

Ő idegenként keresi a helyét az autoritásban. A tekintélyelvűséget egyáltalán nem érti, sőt megkérdőjelezi ez a rokonszenves ember, aki a falu bolondjává válik a saját palotájában. Mindez pusztán azért történik így, mert nem érti a rendszert, és rákérdez alapvető tartópilléreire. És mivel megkérdőjelezi, ráborul, így a népe átlép rajta, mert nekik autoriter királyra van szükségük. Bohócfigura, kicsit Woody Allenre emlékeztet, aki eltévedt értelmiségiként „viselkedik” a királyságban.

Annak van jelentősége, nehézsége, hogy legtöbbször prózai színész, jelen esetben Mertz Tibor játssza a királyt?

Inkább áldás. A kívülállósága miatt fontos, hogy prózai színész játssza. Másfajta világot képvisel. Erős különbséget tesz a király és a többiek figurája között, aminek jótékony hatása van a karakter eredeti sorsára.

Belehelyezte valamilyen korba az előadást?

Az eredeti korában játszódik az első felvonás, amikor megismerjük Jancsit, szerelmét, Iluskát, a mostoháját, valamint Bagót. A második, a francia udvar kicsit olyan, mint egy Louis de Funès-film. Francia békebeli vígjáték a hetvenes évekből. Megerősíti az udvar rácsodálkozását a huszárvilágra, és belefér, hiszen, ha az eredeti műben India és Franciaország határos lehet, akkor ez a fajta anakronizmus jót tesz az előadásnak. A harmadik felvonást nem a környezet határozza meg. Nem akarok spoilerezni, de Tündérország nehezen képzelhető el csak felnőttek részvételével. Ezt megelőzően, a sötétség országában megjelenik szcenikailag egy igen ismerős zenés intézmény romos épülete. A kor eseményei által ugyanis a kultúra halála tűnt a sötétség országához alkalmas metaforának. A legkézenfekvőbbnek az Operaház épülete tűnt, amelynek a felépülése egy szempillantás alatt történik meg, amikor a szerelmét kereső árva célba ér. Nagyra becsülöm az átépítést, de nem arra akartam utalni. Sajnos sokkal inkább a pusztulásra, a kultúra ellehetetlenülésére, amiből a lényegi újjáépülés csak Tündérországban valósulhat meg.

A sötétség országa az eredeti Petőfi-mű része. Ezek szerint a daljáték szövegén is változtattak?

Csak a szükségtelen körmondatokat vettük ki belőle Perczel Enikő dramaturggal, amelyek a századfordulós színjátszást pótolták azzal, hogy hangulatokat meséltek el. Amit ma el tudnak játszani a színészek-énekesek, azt nem kell elmondani. Az irodalmi értéke természetesen megmaradt, akárcsak a nyelvezete, csak picit egyszerűsítettük a szöveget. Nem hordoz magán felesleges ballasztot, és van egyénisége.

Említette, hogy a sötétség országa a kultúra ellehetetlenítése. Valós félelem, hogy a hazai kulturális élet teljesen ellehetetlenül?

Nem félelem van bennem, hanem azt érzem: a koporsó mellett állok. A legszörnyűbb dolgok történtek az elmúlt időszakban. Felfoghatatlan pusztítást végez a kulturális intézmények ideológiai alapú elosztása, a lenyúlások, a sértettség mellé álló középszerűség, a terep átadása olyanoknak, akik potyautasként beérkeznek a kiürített területekre. Nem mondom, hogy nem érett meg a helyzet a pofonra, de nem ilyen típusúra. És azt sem mondom, hogy a jelen rendszer lenne felelős mindenért. A művészeti reflexió lényegéből fakadó, ugyanakkor empátiahiányos elitteremtése komoly méreganyagot juttatott már régen a szervezetbe. Erre kulturáltan, emberségesen reagálhatott volna a kárvallott oldal – különös módon éppen politikai előnybe került – sértett része, ehelyett a haragot választotta, a totális megsemmisítést. Hol van ez Tündérországtól?

Ezek szerint ön egyik csoportba sem sorolja magát, kívülről szemléli. Erre utal az is, hogy az Operaház és a vidéki operajátszó helyek vitájában próbált békíteni. Az ügy ugyanis az volt, hogy a Magyar Állami Operaház megszüntette az énekesek kikérési lehetőségét a vidéki operaelőadásokhoz. Azaz, akivel szerződésük van egy adott időszakra, és próbál Budapesten, nem próbálhat máshol. Ezt pedig a vidéki operajátszó helyek a megsemmisítésüknek élték meg. 2022 januárjában írta az Árkok című nyílt levelet, egyeztetést javasolt. Milyen hatása lett a levelének?

Két szék között a padlóra estem, mindenki megharagudott rám. Utólag úgy látom, ez nárcisztikus önpozicionálás volt a részemről. Miskolc mindig próbálja megtalálni a helyét, a konszenzust kerestem, de azt kaptam: ezzel kifogtam a szelet a vitorlából. Elvettem az ügy, a gyengébb oldal, a vidéki színház hitelét, erejét. Belátom, a békét bizonyos stációban cinizmus és naivitás emlegetni. És hát látom mindkét oldalt…

A színházi támogatási rendszer nem a csúcsformáját éli, hallani, minden színház – kő- és független – egyre nehezebben él meg. Rengeteg bemutató elmarad még az Operában is, ami az egyik legjobban támogatott színház. Miskolcon szintén jó sok produkcióról lemondtak. Erre hogy reagál a város?

Miskolcon a tervezett 14 bemutatóból 9-et tudunk megtartani. Mindig elfelejtjük, hogy nem az adott színház veszít a támogatásából és az előadásszámából, hanem a város, ilyen értelemben Miskolc.

Béres Attila igazgatóval és a művészeti tanáccsal az utóbbi időben minden napnak örülünk, amit színházcsinálással tölthetünk. Luxus lett a holnapra gondolni. A miskolciak hősiesen, financiálisan is mellettünk állnak, de a mecenatúrájuk a hatalmas téli rezsiszámlákkal, ha versenyképes nem is, mindenképpen nélkülözhetetlen volt. Miközben szívünk szakad, mert tanáremberek és nyugdíjasok 50 ezer forintokat utalnak a kevéske keresetükből. Ez felbecsülhetetlen érték. Ha arra hivatkozva elveszik a támogatást a színházaktól, hogy más országban sincs ingyen az anyamell, akkor szeretnénk jelezni, hogy a ráfordított adóforintokkal valójában az állampolgárokat támogatja a kormány, hogy ne legyen 20 ezer forint egy színházjegy.

A jómódúbb vállalkozók nem segítenek?

Kaptunk és kapunk, és elmondhatatlanul hálásak vagyunk nekik, de ők is bajban vannak most. Mi lennénk a legboldogabbak, ha ez elég lenne. A nézők kitartanak mellettünk, mert sorok kígyóznak a pénztárak előtt, és ez jó. Ilyen nehéz időkben a színház lélektani-szellemi értéke is inflálódik.

Bizonyos átszervezése a kultúrafinanszírozásnak azonban konkrétan intézmények bezárásához vezet. A társulati lét a magyar színházi élet legnagyobb hagyománya és ereje, a városok lelke. Minden kultuszminiszter megpróbálja pozícionálni magát, hogy beírja magát a kultúrtörténetbe, ez talán érthető. De az adott rendszer valódi, mély ismerete nélkül, mely egyszerűen nem nélkülözheti a szakmai csoportokkal való érdemi kommunikációt, változás igen, de fejlődés nem érhető el. A kultúra nem lehet mennyiségi kérdés.

Önöknek kellett már leépíteniük a színházban?

Igen, és méltatlannak tartom. A létrehozott értéket nem lehet elpusztítani, ezt a miniszter is mondja. Mikor a színház anyagi helyzete miatt az ember elbocsát bárkit, akkor létrehozott értékek ellen vét, az maga a visszalépés. A kultúra formájában él egy nemzet. Ha elkezd zsugorodni, az nemzetrombolás. Ugyanolyan tragikus, mint a lakosságcsökkenés.

Azt mondják, a Covid óta megváltoztak a színházba járási szokások, nem gondolkodnak előre a nézők, aznapra váltanak jegyet. Elkezdett visszaállni a Covid előtti állapot?

A miskolciak egyedülálló módon viszonyulnak a színházhoz, amely különös jelkép. A város ezt maga építette fel, a polgárai finanszírozták, még a téglát is ők adták össze. Miskolc ugyanakkor nincs előnyös helyzetben, sok tízezren elmentek innen, nincs kreált cívis büszkesége, mint Debrecennek. Nincs úri gőgje, mint Budapestnek. Alázata van, önazonos ragaszkodása a melegséghez, amit a kultúrából kap, ezért tényleg többet tesz meg. Ezt érezzük. Amikor a jelenlegi csapat vezetésével elkezdtünk dolgozni, pár év alatt több tízezerrel nőtt a nézőszám. Majdnem 150 ezerre évente, ami őrületesen nagy szám. Ez a Covidkor megcsappant, most ismét emelkedik …. de még nem tudunk visszakúszni. Oda-vissza kapaszkodunk egymásba a miskolci nézőkkel... Ebben az országban, bizonyos területeken – sokszor úgy tűnik – elveszett az erő, a hit, a remény. Bizonyos helyzetekben, ha már nem ordít az abuzált, nem azt jelenti, megbékélt a helyzetével.

-------------

Cikkeink írásához az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást alkalmazzuk.

Nyitókép: Szabó Máté (fotó: Emmer László / Magyar Állami Operaház)
Képek: János vitéz (fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)