Legyen öröm a zene!

Játszik nemcsak a hangokkal, de a térrel és magával az emberi testtel is. A Soharóza kísérleti énekegyüttes, rendhagyó kórus, amelynek tagjai olyan előadásokkal örvendeztetik meg a közönséget, amit nem feled el egyhamar. Mert a kórus jóval több vagy más is lehet, mint amilyennek Kodály és Bartók országában megszokhattuk – vallja Halas Dóra, a Soharóza alapítója, vezetője.

Nyár végén költözött a családjával Berlinbe. Hogy lehet egy kórust – ahol a közösség, az együttlét a legfontosabb – messziről vezetni?

A Soharóza tizenkét éves történetében nem ez az első alkalom, hogy külföldön élek, míg a csapat Magyarországon működik: néhány évvel ezelőtt Bécsbe költözött a család. Ausztriából ingázni könnyebb volt, és akkor még nem is nehezítette az utazást egy világjárvány. Igaz, akkor szültem meg a második gyerekemet, mégis jól sikerült Nagy Fruzsival készített első közös projektünk, a Tabu. Szóval, nehezítő tényező mindig van, de hiszem, meg tudunk oldani mindent. A csapat így kicsit önállóbb lesz, én pedig lehetőséget kapok a megújulásra és „gyakorolhatom” az elengedést is.

Ez könnyen megy?

Tavasszal lett volna egy közös bemutatónk Jónás Verával a Műpában, a vírushelyzet miatt azonban pár nappal a bemutató előtt lemondták a Back-Pack-et. Az akkor nagyon fájt. Hagytam magamnak egy-két napot szomorkodni, de törekszem rá, hogy ne rugózzak azokon a dolgokon, amik ellen nem tehetek semmit. Ezt a mentalitást otthonról hozom: édesapámat huszonöt évnyi becsületes munka után bocsátották el a Malévtól, ő akkor egyetlen napra összeomlott, másnap viszont már úgy kelt fel, hogy: meglátjátok, jó lesz minden, ennek így kellett lennie!

Könnyen adja át a vezetést is?

A kontroll elengedése nehezebb kérdés. A Soharóza a szerelemgyerekem. Az, hogy négy évre Berlinbe költöztünk, nagyon jó, fontos lehetőség a diplomata férjemnek, a gyerekek nyelvet tanulhatnak, világot láthatnak, és még hosszan sorolhatnám a pozitívumokat, de mindez azzal jár, hogy a legfontosabb szakmai projektem otthon marad. A kontroll átadásában hosszú éveken keresztül elég rossz voltam. Maximalista vagyok, az összes projektem felett helikopterként pörögtem. Most rá vagyok kényszerítve, hogy hátrébb lépjek. Nem csak a földrajzi távolság miatt, de a testem és a lelkem is jelez, hogy valami nincs rendben.

Kiégés?

Nem nevezném kiégésnek, mert rengeteg ötletem van, amit szeretnék megvalósítani. Továbbra is imádok a Soharózával foglalkozni. Inkább arra jöttem rá, hogy a saját belső miértjeimen és a hogyanon kell változtatnom. Most picit hátrébb lépek, hagyom, hogy a közösség nélkülem is helyt álljon, ami félelmetes lehet nekik és nekem is, de szükséges, hogy újult erővel térhessek vissza.

2008 óta folyamatos a pörgés, rengeteg összművészeti alkotásunk készült, elindítottuk a pedagógiai programjainkat. Nagyon sok ember fordít nagyon sok energiát erre az együttesre – meg kell tanulnom, hogy nem kell mindent egyedül vinnem a hátamon. Ahogy már említettem: most picit önállóbbnak kell lenniük a kórustagoknak – nem tűntem el az életükből, de érzékelhetően nagyobb rajtuk a felelősség. És ők nagyon ügyesen helytállnak.

Ugyanaz a csapat, mint tizenkét éve?

Hét-nyolc ember van velem az elejétől, őket még a Soharóza előttről ismerem, a Tóth Árpival közösen vitt Halastó kórusból. Pár évvel ezelőtt felvételiztetni kezdtünk, és az egyik évben jött egy kiemelkedő eresztés, nagyjából azóta van állandó csapatunk, amihez még néhány új tag hozzácsapódott az évek során. Tavaly viszont meg kellett húznunk egy határt: harminchárom főben maximalizáltuk az énekesek számát. Persze továbbra is rengeteg izgalmas ember érdeklődik, akik szeretnének velünk alkotni, énekelni. Nekik hoztuk létre a Soharóza Felhőt. Ők is felvételiznek, de előre tisztázzuk, hogy nem a Soharózába kerülnek be, hanem olyan felkérés alapú projektekbe hívjuk őket, amit az alapcsapatból kevesen tudnak vállalni. Ilyen lesz például az Európa Kiadóval közös koncertünk októberben, vagy most az Esti Kornéllal való stúdiózás. A Felhőhöz tartoznak azok az egykori soharózások is, akik egyéb elfoglaltságaik miatt már nem tudnak aktív szerepet vállalni a kórusban.

Tizenkét éve a magyar kórushagyományokkal vállaltan szembemenő projektként indította a Soharózát. Az eltelt időben változott valami, nyitottabbak az emberek és a szakma arra, amit csinálnak?

A közönség nagyon szeret minket, talán a Tabu kollekció óta tudnak minket jobban „kezelni”: amióta színpadra vittünk előadásokat, könnyebben behatárolhatóak vagyunk. Sokan színházként tekintenek ránk, pedig szerintem nem vagyunk színi közeg, de egyáltalán nem bánom, nem zavarnak a skatulyák, a lényeg, hogy élvezzék, hogy adjon nekik valamit az előadásunk.

Mert amit mi csinálunk, az Magyarországon még mindig nem számít kórusnak, mintha egy egészen más műfaj lenne – ebben van is némi igazság. Mint kis sziget, teljesen elhatárolódva „működünk”, ami fura, mert nemcsak rengeteg előadásunk, projektünk, de már zenepedagógiai módszerünk is van, ez a KOMP.

Az európai kollégák azonban jobban értékelik, amit csinálunk, külföldön sokkal többször zsűriztem vagy tartottam workshopokat, előadást, mint itthon. Volt szerencsém az Europa Cantat Festival szervezésében részt venni, amikor néhány évvel ezelőtt nálunk, Pécsett rendezték meg a kontinens legnagyobb kórustalálkozóját. Velük azóta is szoros a viszony, hívnak előadni, és mint kísérleti kóruszenei szakértő, bekerültem a következő találkozó zenei bizottságába is, ami nagyon megtisztelő.

El kell fogadnunk, hogy a világ változik, a fiatalokat már nem lehet kizárólag az egyébként szakmailag zseniális Kodály-módszerrel megszólítani.

Önt mi vonzotta a kórusban gyerekként?

Zenetagozatos iskolába jártam, zongoráztam, öt éven keresztül minden nap volt énekórám, heti négyszer jártam kóruspróbára. Természetes volt, hogy a zene a mindennapjaim része.

Nagy változást az hozott, amikor tizenegy éves koromban Ciprusra költöztünk, ahol brit iskolában tanultam. Ott egészen más volt a szemlélet, hát még a nemzetközi amerikai iskolában, ahová a barátaim jártak! Kodály és Bartók országából megérkeztem a könnyűzene világába. Ott már nem kötelező projekt, hanem örömforrás volt a zene. A gyerekek és a felnőttek a maguk szórakoztatására szerveztek kórusokat, együtteseket az iskolán belül, szülői közösségben, tanárok-diákok együtt, számomra ez nagyon új volt. És új volt az is, hogy elismerték a tehetségemet. Mert a szigorú és szakmailag magas szintű magyar zenei oktatásnak köszönhetően sokat tudtam, jól énekeltem és zongoráztam, jó volt a fülem, tudtam figyelni. Csodabogárnak számítottam, pedig korábban nem sok sikerélményem volt, sőt a korábbi iskolai tapasztalataim inkább pszichés gátakat építettek bennem. Cipruson jöttem rá, hogy a zene öröm, közösség, és hogy nem az számít, az ember hányadik helyet ér el egy versenyen, hanem, hogy boldogan énekel, és közösen alkot másokkal.

És a Soharóza bebizonyítja, hogy a kórus nem csak az éneklésről szól – híresek az összművészeti alkotásaikról.

Szeretem ezeket a projektjeinket, mert nagyon jó más, inspiráló emberekkel együtt dolgozni. Egyedül félkarú óriás vagyok, amivel nem azt akarom mondani, hogy önmagamban kevés vagyok, de élvezem, ha együtt dolgozhatok ezekkel az emberekkel. Tízszeresen jobb dolgok születnek a közös munkából, mintha egyedül csinálnám. Legyen az egy divatbemutatóba oltott kórusmű, mint a Tabu kollekció, gasztronómiai utazás, mint a Mautner Zsófival közös projektünk, vagy éppen belső pszichológiai utazás Jónás Verával.

Önfenntartó a Soharóza?

Nagyon sokan dolgoznak azért, hogy az együttesünk működhessen. A csapatban mindenki mindezt munka mellett teszi. És egy idő után nagyon fájdalmas tud lenni, ha valamibe a szíved-lelked beleadod, még sincs benne anyagi hála. Most ezen dolgozunk. Nem azért, hogy jól meggazdagodjunk belőle. Hanem mert ez a kórus akkor működne jól, ha négy-öt ember főállásban foglalkozhatna vele, az énekesek pedig a fellépések után mindig kapnának rendes tiszteletdíjat, esetleg próbapénzt. Ettől még messze vagyunk, de a vágy már megfogalmazódott bennünk, az előadásokon túl elkezdtünk workshopokat tartani, gyerekprogramokat szervezni (Kiskomp), és most szeptember óta végre lett egy szuper menedzserünk is Karnics Alina személyében. Hosszú távú terveink elérésében sokat segítene a mecénási támogatás is.

Fotó: Németh Melinda