„Megtisztelő gesztus, hogy alkotóművész kollégáim elismernek egy munkát, egy jól sikerült előadást”

A napokban adták át a FUGA-ban a LÁTVÁNYTÉR „Az év díszlettervezője”, „Az év jelmeztervezője”, valamint „Az év bábtervezője” 2023-as díjait. Az elmúlt színházi évad legjobb díszlettervezője elismerést Horváth Jenny kapta a Katona József Színházban futó, Novák Eszter rendezte Moszkva–Peking transzszimfónia című előadás díszletéért. A frissen díjazottal az alkotási folyamatról, a pályájáról és az anyaságról beszélgettünk.

A Moszkva–Peking transzszimfónia című előadás (fotó: Dömölky Dániel)

Korábban nyilatkozta, hogy ha van rá lehetősége, akkor szeret olyan díszletet tervezni, amely valamilyen átalakuláson megy keresztül a darab során, és amely transzformáció természetszerűleg reflektál az előadott történetre. Ez a most díjazott darabnál is így volt?

Bizonyos szempontból minden díszletem transzformáción megy keresztül. Ez abban a tekintetben nem, hogy hirtelen változással nem alakul át. Egy forgószínpadon váltakoznak a helyszínek, ami elsősorban a vonat mozgását érzékelteti, a folytonos mozgás érzetét adja. Ennél a díszletnél inkább az az élethelyzet volt számomra a hangsúlyos, hogy a szereplők három hétig utaznak egy transzszibériai expresszen, és onnantól kezdve, hogy fölszállnak a vonatra, hét időzónán mennek át. A vonatban lévő idő nem ugyanaz az időzóna, mint ami a kinti idő, tehát máshogy mérik a múlását bent és kint. Tulajdonképpen az íveltség a díszletben, a halszemoptika erre kíván reflektálni. Kinagyítottam azt az időpillanatot, amikor kvázi be vannak zárva a vonatba, ahol majd mindenféle, helyenként szürreális esemény történik velük. Ezt az időpillanatnyi tágulást akartam megjeleníteni – ahogy elsuhan a vonat, úgy suhannak el mellettünk is lehetőségek, emberek, vagy élünk velük, „felszállunk rá”, vagy nem.

A most átadott díj a tavalyi színházi évad munkafolyamatának utólagos elismerése, ami, ha jól gondolom, a gyermeke születését megelőző időszak terméke.

Igen, már várandós voltam, amikor elkezdtünk ezen dolgozni, és tavaly májusban, a bemutatókor hét hónapos terhes voltam. Erre a FUGA-s kiállításra minden évben az előző évad előadásaiból lehet pályázni egy munkával. Én most ezt a díszletet adtam be.

A Moszkva–Peking transzszimfónia című előadás látványterve

Nagyságrendileg hány kiállító művész vesz részt a versenyben?

Ez nyitott pályázat, amit a MALÁT (Magyar Látvány-, Díszlet- és Jelmeztervező Művészet Társasága) hirdet meg. Változó, hogy hányan jelentkeznek és hogy melyik évben ki(k); nagyjából harminc alkotó szokott kiállítani, de vannak köztük állandóak.

Akkor ez a díj valójában egy szűk szakmai közeg egymás közötti elismerésének tekinthető?

Igen. Arról szól, hogy ezek a ma alkotó látvány-, díszlet-, jelmez- és bábtervező művészek – szigorúan a vizualitást figyelembe véve – szakmai és művészi szemmel mit tartanak a legizgalmasabbnak abban az évadban.

Volt egy jelölése a Színikritikusok Díjára, 2018-ban, amikor Juhász Andrással közösen tervezte az Utas és holdvilágot. Akkor azt nem kapták meg; ez az első díj, amit ön vehet át. Mit jelent ez a díj presztízsben?

Az Utas és holdvilágnak hatalmas vizuális alkotógárdája volt, én „csak” a díszletet terveztem. Juhász András, Varga Vince és Maruscsák Dávid videóanyagai mellett több akkori MOME-n tanuló diák fantasztikus vetítéseket készített, amik alapjaiban határozták meg a látványt. A Színikritikusok Díja az egész színházi szakmát próbálja átfogni, ez, amit idén én kaptam, pedig csak a látványt érinti. Nagyon örültem, ez az első „hivatalos” díj, amit bármilyen platformon nekem ítéltek. Megtisztelő gesztus, hogy alkotóművész kollégáim elismernek egy munkát, egy jól sikerült előadást. A Színikritikusok Díja nagyobb léptékű, így nagyobb hírű esemény. Az előadásokról rengeteg újságban, online felületen jelennek meg kritikák, amelyekből aztán kiválasztják a legjobbakat, de azért érezhető, hogy a látvány mindig egy kicsit perifériára szorul, bármennyire is próbálják megemlíteni a cikkekben az alkotókat. Az elismerések abban hasonlítanak, hogy mind a kettő jutalmazása jelképes: az év tervezője díjjal egy olyan tárgyjutalom jár, amit az előző évi nyertes készít.

Az elmúlt színházi évad legjobb díszlettervezője elismerést Horváth Jenny kapta. A díjat Fekete Anna készítette (fotó: Horváth Jenny)

Mondható, hogy így hitelesebb, őszintébb ez az elismerés?

Azért gondolok erre a díjra jó szívvel, mert két része van: egy, ami a szakmától érkezik és egy, ami a közönségtől. A kiállítást követően a közönség egy éven keresztül szavazhat a szerinte legjobbnak tartott díszlet-, jelmez- és bábtervezőre a Stage Design online felületén. Ezeket mindig egy évvel később hirdetik ki. Most azt a közönségdíjat osztották ki, amire a tavalyi kiállítás anyagából egész évben szavaztak. A szakmai díjat, amit most megkaptam, a szakma képviselői szavazzák meg a kiállítás időtartama alatt. Szerintem így kifejezetten jó paletta alakult ki, és nagyon jól lefed mindenfajta ízlést a szakmai, a közönségtől kapott és a színikritikusoktól érkező díj hármasa.

A Moszkva–Peking transzszimfónia című előadás díszletterve Zeke Edit jelmezterveivel

A Moszkva–Peking transzszimfóniának szinte napra pontosan egy éve volt a bemutatója a Katona József Színházban. Nemrégiben egy tervezett Wagner-előadás azért nem valósult meg a Katonában, mert túl költségesnek bizonyult a díszlet. Adódik a kérdés: nem kellett financiális nehézségekkel megküzdenie a most díjazott darab díszletének tervezésekor?

Sajnos mostanában több, még nagynak számító színház is kénytelen elhalasztani a magasabb költségvetésű előadásokat. Az a szokásos menetrend egyébként, hogy a gazdasági igazgató minden munka elején megmondja, nagyjából milyen költségkeretben gondolkodhatunk, mi az az összeg, ami díszletre fordítható. Ennél a konkrét előadásnál az volt, hogy – többek között – a nagy infláció és a veszélyhelyzet okán őrülten elszálltak az anyagárak, és már eleve sokkal drágább volt minden, mint mondjuk két évvel azelőtt. Ezt tudta a színház is, ezért szerencsésen már egy kicsit több pénzzel számoltak. A díszlet, amit megterveztem, végül még egy kisebb összeggel drágább volt a kalkuláltnál, és hálás vagyok, hogy Máté Gáborék hozzá tudták még tenni a hiányzó részt. Persze kellett kompromisszumokat kötni, de szerencsére olyanokat nem, amik sértették volna a látvány egészét. Ezt utólag is köszönöm nekik.

Mennyire általános jelenség, illetve az ön szakmai életútjában mennyire jellemző, hogy a szűkre szabott költségkeret miatt át kell gondolnia a díszlet, a látvány alapkoncepcióját, vagy jelentős kompromisszumokra kényszerül?

Amikor felkérést kapunk egy rendezőtől, általában már tudjuk, hova kell tervezni, és legtöbbször ez magával hozza, hogy nagyságrendileg mit képzeljünk el a látvány megalkotásakor. Így nagyon ritka az (velem még nem esett meg ilyen), hogy mondjuk megtervezünk egy hatalmas díszletet, amiről a munkafolyamat alatt kiderül, hogy mégis üres színpadon kell játszani, mert nincs rá pénz – ezeket a tervezés előtt már tudni lehet, a színház tájékoztat ezekről. Az történik meg gyakrabban, hogy a megtervezett díszlet kivitelezési árajánlata láttán sokkot kapunk, és akkor el kell dönteni, mi az, amiről anyagi megfontolásból muszáj lemondani, és mást kell helyette kitalálni. De ezek mindig inkább csak részei, elemei a díszletnek, nem az előadás teljes koncepcióját érintő kérdések.

Korábban nyilatkozta: a nagyobb kőszínházi munkák biztosítják a megélhetése gerincét, az teszi lehetővé, hogy elvállaljon független színházi munkákat – amiket színházszeretetből vagy alkotási vágyból csinál. Ez az arány, feltételezem, most egy kicsit eltolódott.

Igen, amióta gyerekem van, eléggé eltolódott. Általánosságban beszélve, az egész független színházi színház arról szól, hogy hogyan lehet a semmiből valamit csinálni – nagyon sok munkával. Tényleg csodákat lehet művelni nagyon-nagyon sok idő- és energiaráfordítással, csakhogy most már annyira minimális pénz van mindenre, hogy abból szinte lehetetlen valami látványosabb díszletet vagy jelmezt létrehozni. Most már ezért is vállalok kevesebb független színházi előadást. Úgy érzem, azt a nagyon sok időráfordítást a következő egy-két évben biztosan nem tudom vállalni, és ennek csak az egyik része az anyagi megfontolás. A Pesti Színházban volt márciusban egy bemutatóm, a Macska a forró bádogtetőn, illetve május 27-én lesz egy másik, Székesfehérváron, a Mágnás Miska. Ezek egyébként nagyobb kőszínházi munkák, igen.

A Moszkva–Peking transzszimfónia című előadás (fotó: Dömölky Dániel)

A munkavégzés egyfajta kényszer, vagy inkább belső igény, hogy benne maradjon az inspiratív alkotó közegben, ami az anyaság mellett teljessé teszi az életét?

Ez összetett kérdés. Az igazság valahogy a kettő között van. Boldizsár megszületése után fél évig tudatosan nem vállaltam el új munkákat. Ő a prioritás, és nem is tudtam előre, mire számítsak majd a szülővé váláskor. Először megnéztem, milyen a gyerekem, elbírja-e, hogy tervezzek, és amikor három-négy hónapos kora körül úgy láttam, hogy nyugodt természetű baba, akkor el mertem vállalni olyan feladatokat, amikhez nem kell órákat autózni. De például Nyíregyházán lemondtam egy felkérést, mert a sok utazás nem működött volna a jelenlegi helyzetben. És bár nagyon jólesett ez a fél év szünet, azt hiszem, nekem szükségem is van arra, hogy mindig csináljak „valamit”, legyen több dolog, amit tudok pörgetni a fejemben.

Önnel együtt díjazták Tihanyi Ildit a legjobb jelmeztervezésért és Hoffer Károlyt mint a legjobb bábtervezőt. Előbbi negyvenéves, utóbbi harmincnyolc, ön pedig harminckettő. Ez a fiatalból már kicsit elhajló, középkorú generáció díja általában?

Ez olyan, mint amit a társasjátékokra írnak, nulla és kilencvenkilenc között bárki megnyerheti, nincs életkorhoz kötve. (Nevet.)

A Moszkva–Peking transzszimfónia című előadás (fotó: Dömölky Dániel)

Csupán optikailag tűnik úgy, hogy a MALÁT kiadásában 2019-ben megjelent Magyar Szcenográfia 2007-2017. című kötetnek és a mostani díjazottak mezőnyének is ön a legfiatalabb szereplője?

Igen, ez akkor így volt. Amennyire én látom a szakmánkat, körülbelül ötévente megjelennek olyan tervezők, akik kiemelkednek a közegből. Ahogy telnek az évek, most már vannak nálam fiatalabbak: Devich Botond, Giliga Ilka, Molnár Anna, hogy csak pár nevet említsek.

Ha jól értem, akkor ezt generációs ügynek könyveli el és nem a személyes talentumának.

Alkatilag távol áll tőlem, hogy a saját jelentőségemet misztifikáljam. (Nevet.) Persze ötven munka után azért már én is érzem, hogy elértem egy szintre, és hogy azt az ígéretet, amit egyetemistaként, sőt még előtte megfogalmaztam magammal szemben, elkezdtem beváltani.

És változott valamit az élete azóta, hogy megkapta a díjat?

Vasárnap felhívtak, hogy én lettem az év tervezője. Lecseréltem a melegítőt, bementem átvenni a díjat, majd hazamentem. Otthon ugyanúgy várt a mosatlan edény, amikor szerettem volna elaltatni a gyerekemet, ugyanúgy sírt, hogy nem akar. (Nevet.) Az életem tehát attól még ugyanolyan maradt, de nagyon fontosak ezek az elismerések az ember önbecsülésének, és ki is tudják rángatni az olykor megjelenő negatív spirálokból. Nekem például időben nagyon jókor érkezett ez az elismerés.

Horváth Jenny és Spenót kutya (fotó: Trokán Nóra)

Azt gondolom, ezt a díjat fontos életszakaszban, dramaturgiailag jelentős ponton kapta meg, akkor, amikor elsősorban anya, csak másodsorban, marginálisan kreatív alkotó.

Mindenképpen jó visszacsatolás. Az ember nem érzi azt, hogy ő kvázi megszűnt mint alkotó személyiség – bár igazából én ezt egy pillanatig sem éreztem a szülés után.

Hogy kell azt csinálni, hogy egy tíz hónapos baba mellett új bemutatói vannak, vizsgára készül egy illusztrátoriskolában és folyamatosan tanul? Kell ehhez egy olyan férj, aki sokat van otthon?

Feri [Szakács Ferenc, szintén díszlet- és látványtervező – a szerk.] most forgat, úgyhogy csak késő este jár haza. Az első két hónapban hihetetlenül gondoskodott rólunk: szinte végig otthon volt, főzött, takarított. Most rajtam a sor. Persze, mindent nem tudok megcsinálni, kellenek a prioritások. Napközben abban a kétszer (jó esetben) másfél órában tudok valamit csinálni, amikor Boldi alszik, illetve este, amikor egybefüggően alszik két-három órát. Mostanában előfordul, hogy amikor Fehérvárra kell mennem, jön velem édesanyám, és amíg a színpadon dolgozunk, addig ő elmegy Boldival sétálni babakocsival. Egyáltalán nem érzem azt, hogy én tudom a tutit, vagy hogy nekem szuper módszerem van arra, hogy mindent egyszerre menedzseljek. Sokszor én is azt érzem, hogy csak úszom az árral. Próbálok mindig az aktuális közelgő feladatra koncentrálni, úgy, hogy Boldi ne érezzen belőle semmit, és kiegyensúlyozott kis ember legyen. Ez a legfontosabb most számomra.

-------------

Cikkeink írásához az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást alkalmazzuk.

Nyitókép: Horváth Jenny (fotó: Nagy Szabolcs)