„Mindaz, amit eddig csináltam, mostanra szépen összeáll, mint húslevesen a zsírkarikák”

Kevés ilyen pozitív embert látni manapság, még a hivatásos kreatívok között is. Merthogy így határozza meg magát a nívódíjas koreográfus és táncpedagógus, ex-táncművész és előadó „Lakijani”, becsületes nevén Lakatos János, aki első koreográfiáját még büfészámláért csinálta, és akinek minden tevékenysége, amit eddig valaha űzött, nagyjából egy irányba mutatott: a tánc és a színpad felé. Jelenleg olyan szakterületet talált magának, amelyet ilyenformán talán egyedül ő űz az országban: táncfotókat készít húsz év táncos-koreográfus- és tíz év képzőművészmúlttal.

Ha egy önt nem ismerő, a színpad és a tánc világán kívül álló embernek kéne definiálnia, mi a foglalkozása, mit mondana? Hiszen annyi minden volt már és most is annyi mindent csinál.

Ez jó kérdés, a minap én is elgondolkodtam ezen, amikor valahová néhány sort kellett írnom magamról, hogy akkor most mi is vagyok én. Leginkább egy három lábon álló székhez tudnám hasonlítani a tevékenységemet, hiszen lehet velem találkozni előadóként, alkotóként és tanárként is. De azt mondanám, hivatásos kreatív vagyok. Előadóként infotainment jellegű esteket tartok táncról, táncművészeti-filmtörténeti kapcsolódásokról, alkotóként tánc-, színházi és portréfotókat készítek, és gyakran tartok workshopokat is különböző témakörökben.

Ezek az előadások, amelyek Táncoló filmkockák néven futnak, jelenleg leginkább a Nemzeti Táncszínházban, nemcsak rendkívül szórakoztatóak – most hétvégén volt szerencsén látni egyet a keszthelyi Fő téren – de hiánypótlóak is, nagyon kevesen foglalkoznak ugyanis tánctörténettel, pláne szórakoztató formában.

A Táncoló filmkockákkal elsődleges célom a szórakoztatás, és hogy a film- és a tánctörténet különböző pontjai, pillanatai között kapcsolatot teremtsek. Merthogy nagyon is szerves a kapcsolódás! Hatrészes a sorozat, a XIX. század végétől indulunk, és egészen 2011-ig jutunk el, tehát több, mint százhúsz évet ölelünk fel.

Hogyan született a műfaj?

Egy spontán meghívásnak köszönhetően jött létre az előadás elsődleges szerkezete. Tizenegy éve a Múzeumok Éjszakáján felkértek még az akkori, a Várban működő Nemzeti Táncszínházban, hogy valahogy tartsam fogva a közönséget, mert az emberek nagy valószínűséggel jönni-menni fognak ezen az estén. Beszéltem, beszéltem, persze a táncról meg a filmekről, és egy idő után azt vettük észre, hogy nemcsak a közönség, a műszak is ott állt a zsúfolt előtérben, és tátott szájjal hallgatta a történeteket. Ez a siker, ez az impulzus a legjobbkor jött, mert ekkortájt kezdett megszűnni a kapcsolatom táncosként a közönséggel, és hiányzott volna, ha nem lehetek a színpadon; ha nem adatik meg mindaz, amit az erre való készülés, az izgalom, a közönséggel való találkozás, a flow ad. Szerencsémre a mai napig óriási sikerrel mennek ezek az előadások.

Viszont néhány éve már leginkább táncfotózással foglalkozik, egészen elképesztő fotókat készít táncművészekről, ami azért is érdekes, mert a tánc világából érkezve ez nyilván más, sokkal megalapozottabb, hitelesebb.

Viszonylag kevés ember fotóz úgy táncot, hogy előtte táncos volt húsz évig.

Magát a fotózást teljesen autodidakta módon tanulta?

Az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban – ahol művészeti osztályba jártam – tanultunk analóg fotózást, még érettségi tétel is volt. De akkoriban nem kötött le annyira, mert a festészethez képest túl gyorsnak, túl felületesnek éreztem. A színházakban koreográfusként már kezeltem a világítást, tehát a fotózásnak ez a része nem volt idegen. A digitális fotózást magam tanultam, ma már hihetetlenül sok mindent lehet tanulni a netről ingyen. De a szerelem onnan jött, hogy 2016-ban a Pekingi Táncakadémia meghívott mint táncpedagógust egy nemzetközi tánctáborba, amely Kína fantasztikus, egzotikus helyein zajlott, pont akkor, amikor már a táncpedagógusi létem nem adott akkora örömöt, tehát megint csak a legjobb pillanatban. Az út előtt vettem egy fényképezőgépet, mert éreztem, jó lesz ezt megörökíteni. Csodálatos falvakban jártunk. A csoport fele kínai volt, a másik fele európai: mi tanultunk a kínaiaktól, ők meg tőlünk. És mivel ezek tánckurzusok voltak, akkor kezdtem táncosokat fotózni.

Lámfalusy Szafira Zoé

A táncfotókon a valóságot fotózza vagy valamiféle illúziót kreál?

A fotónál, ahogy egy emberrel való találkozás során is, négy különböző csatornán fogadjuk be, amit látunk. Az első a zsigeri: a hang, az illat, a mindenféle primer hatások alapján, itt dől el, hogy valaki vagy valami vonzó-e számunkra vagy nem. Utána jön az, hogy vizuálisan milyen: kellemes, kellemetlen, jók a színei, az arányai, vagy sem. Eztán következik az intellektuális hatás, amikor az illető (vagy egy kép) megszólal. Van-e ritmusa, tempója annak, amit mond, érdekes-e a tartalma, megfog-e. S végül ott az emocionális réteg. Egy fotó, ahogy egy emberrel való találkozás is, ezt a négy szempontot veszi figyelembe, illetve aknázza ki. Nem elég, hogy a táncos, a mozdulat szép vagy mutatós, kell hogy legyen dráma, feszültség vagy harmónia a képen, valami szituáció, szövegkörnyezet, hogy mihez képest olyan a táncos, amilyen. Legyen mögötte sztori, a jó kép ugyanis legtöbbször nem önmagában jó. De hogy a kérdésre válaszoljak; az, hogy milyen stílusú lesz a kép, nyilván megrendelőfüggő is. Szívesen dolgozom megrendelésre is, de mindig igyekszem a munkákba a kreativitásomat belevinni.

Meglátásom szerint a megrendelők egyre inkább kihasználják az alkotók alkotásvágyát és azt, hogy van, aki kevesebbért, sőt a legfanatikusabbja akár ingyen is megcsinálja. Vagy egyszerűen azt mondják, erre nincs pénz. Inflálódott a kultúra, a művészet?

Mindenfajta művészeti edukációba fontos lenne bevonni a marketingképzést, hogy amikor kikerülnek az intézményből a frissen végzett művészek, ne ők legyenek azok a kreatív rabszolgák, akiket mindenki kihasznál. Hasonló a helyzet jelenleg Hollywoodban is, ahol hosszú hetek óta zajlanak a sztrájkok és a tüntetések, forrong mindenki. Itt ugyanis a forgatókönyvírókat és a kreatív alkotókat használják ki, miközben a fejesek ülnek bent a stúdiókban, és szoros határidővel rendelnek meg embertelen nehéz és magas szellemi inputot igénylő munkákat. A kreatív karriernek része kell, hogy legyen a marketing, a kapcsolatépítés. Az is, hogy az alkotónak van egy portfóliója, és megkéri a munkája árát. A megbízás elején kell tisztáznunk, mi fér bele az összegbe, mi nem, vagy az árat az elkészült produktumok függvényében kell kialakítani. A kreatívoknak nem lenne szabad elvállalniuk mindent, ami amúgy munka közben adódik. Muszáj határokat húzni, mert a munka pénzbe kerül. Hisz ha ezt csinálom, akkor nem mást, és nyilván nem véletlen, hogy együtt dolgozunk, hiszen akkor a megrendelőnek az kell, amit én tudok. A művészekről van egy kép, hogy szerelemből csinálják azt, amit, és hogy nagyon értenek hozzá. Lehet, hogy mind a kettő igaz, de a mi feladatunk, hogy megtanítsuk a megbízó közeget arra, hogyan kell tőlünk megrendelni, hogyan kell velünk kommunikálni és hol vannak a határaink. Én folyamatosan keresem az új utakat, lehetőségeket, minden szoba megnyit egy következőt. Novemberben például Tanzániában fogunk kreatív workshopot tartani.

Ne haragudjon már, de ki az, aki Tanzániában akar fotózást tanulni? Van erre kereslet?

Abszolút! Higgye el, mindenre van igény, csak jól kell célozni! Egy ragyogó kreatív csapattal és egy utazási irodával együtt fogjuk megvalósítani ezt a nyaralással összekötött művészeti expedíciót. Barta Viktória – aki a táncot fogja képviselni – az Operettszínház volt koreográfusa, évek óta Zanzibáron él. Ő a szigeten zajló kulturális élet felvirágoztatásának egyik fő generátora, és ennek a programnak az ötletgazdája. Farkas Gábor Gábriel – a magyar zenei élet megkerülhetetlen alakja és professzionális festőművész – a vizuális kommunikáció és a képzőművészet világába vezeti a résztvevőket. Jómagam pedig a fotózás technikai és kreatív fogásait viszem magammal az útra. Mi kreatív tartalmat, workshopokat adunk, így aki eljön, nem pusztán egy szokványos turistaélményt kap, hanem három különböző művészeti terület (tánc, festészet és fotográfia) színvonalas kurzusait is. Minden páros napon workshop lesz, minden páratlanon utazás, alkotás, pihenés, kirándulás. Hiszem, hogy sok kreativitásra érzékeny, viszonylag jómódú ember él Magyarországon, akiket megtalálhat ez a lehetőség.

Elképesztő! Ahogy önt hallgatom, az az érzésem, biztosan sikerülni is fog. A független színházak forrásmegvonása érintette mint táncosokat fotózó fotóst?

Eddig nem érzékeltem, hogy a megvonások befolyással lettek volna a munkámra, de soha életemben nem csináltam egyetlen dolgot, mindig több nyársat tartottam a tűzbe. Így ha az egyik területen baj lenne, valamelyik másik tevékenység át tud billenteni egy esetleges holtponton.

Megbízott művésztanárként a Táncművészeti Egyetemen is tart képzést a Moderntánc Tanszéken. Hogy képzeljem egy óráját?

Egy részletesen felépített technikai tréningen keresztül zajlanak az óráim. Ehhez sokat segített a szertornász múltam, hiszen ott sem úgy kezdtük, hogy bejött a tanár és ugrott egy dupla bicska szaltót. A rávezető, egyszerűbb gyakorlatokkal kezdtük, abból lett hosszú idő után a dupla bicska. A moderntánc-oktatás szenzációs dolog és nagyon összetett. Korábban úgy gondolkodtak erről, hogy aki kihullik a klasszikus balettről, ide még jó lesz. De szerencsére az elmúlt években, évtizedekben ez a szemlélet megváltozott.

Mi ez? Jazztánc? Kortárs tánc? Vagy valami Lakijani-féle sajátos műfaj?

Van benne Horton-, Mattox- és Graham-technika is, ez egy innen-onnan merítő kombó valójában. Hat évet jártam a Semmelweis Egyetemen humán kineziológia szakra, ahol anatómiát, biomechanikát, élettant tanultam, ez is sokat segít a táncoktatásban. De a képzés nagyon összetett, hisz' először fel kell húznunk a táncosokat kondiban, hogy egyáltalán az erőnlét, az izomzat meglegyen a helyes és biztonságos mozgáshoz, a koreográfiákhoz. Megtanítunk bizonyos fogásokat, testérzeteket, mozgási energiákat tudatosan kezelni. Egyre több lesz a kontroll, de a sok technikázás közben nem szabad elfelejtenünk, hogy művészeket kell generálni, nem csak ügyes, de üres testeket.

Mit tesz hozzá a képeihez az, hogy ön táncos?

Talán azt, hogy izommemóriából tudom, hol egy ugrás vége, hogy szebb egy íves kar, mint egy egyenes, hogy előnyösebb, ha például előrébb vannak a vállak, és látszik a kulcscsont íve. Kellő időben tudom korrigálni és instruálni a táncosokat, hisz azonos szaknyelvet beszélünk. Azonnal látom, mi elegáns, és mi csálé. Azt pedig, hogy hogyan kell tereket gyártani fénnyel, atmoszférát teremteni, a színházak próbáin tanultam meg.

Mi mozgatja?

Nincs nagyobb öröm számomra, mint amikor a semmiből lesz valami, legyen az egy színházi előadás, egy kampány vagy plakát, egy kreatív fotósorozat. Nem szeretek közönség lenni, engem a triggerek, a kulisszák, a titkok, a létrehozás mozgat, ami egy színpadi produkció mögött van. Mert így nem csak azt láthatom, amit a közönség – a végterméket – de az odavezető utat is, és számomra az az igazi élvezet.

Hol találkozhatunk önnel legközelebb és milyen minőségben?

A Keszthelyi Táncpanoráma programjában volt látható a Táncoló Filmkockák egyik epizódja szeptember 9-én a Fő téren, majd másnap a Balaton Színházban megnyílt az a kiállítás, melynek fotóit a Nemzeti Táncszínház felkérésére készítettem. (Október 29-ig megtekinthetők.) Huszonnyolc olyan hazai hivatásos tánctársulattal alkottunk kreatív csoportképeket, akik rendszeresen fellépnek a Nemzeti Táncszínházban. Budapesten október 7-én perdülnek újra táncra a filmkockák, és egész márciusig meg sem állnak. Mostanság egyfajta megérkezésélményem van: beért a táncos múlt, a pedagógus múlt, az előadói és az alkotói utam. Mint a húsleves tetején a zsírkarikák, az életem szerteágazó fejezetei lassan összeállnak eggyé.

* Az interjú létrejöttét a Nemzeti Táncszínház támogatta.

Nyitókép: Lakatos János

Fotók: Lakatos János