„Mindent beleadtam, úgy éreztem, ezen múlik a világbéke”

Szentgyörgyi Bálint huszonnégy éves volt, amikor hozzálátott, hogy elmeséljen egy történetet, amely a nagybetűs történelem és a privát kisvilágok intimitásának metszéspontjára esik. A hamarosan itthon is debütáló, első magyar gyártású, nyolcrészes HBO-sorozat, A besúgó vezető rendezője és forgatókönyvírója, a Forbes 30 sikeres magyar 30 alatt listájának szereplője, akit a genfi világpremier után a The Artists Partnership, a brit film- és sorozatipar egyik vezető ügynöksége szerződtetett, majd Cannes sorozatszekciója is meghívta nemzetközi forgatókönyvíró csapatába, a The Canneseries Writers Clubba. A besúgó az idén hatvanegy országban, angol és spanyol felirattal is elérhető lesz. Bálinttal filmje, illetve saját történetéről, inspirációkról, barátságról és példaképekről is beszélgettünk.

Szentgyörgyi Bálint (fotó: Kis Márkó)

Az ifjú forgatókönyvíró-rendező külföldön nőtt fel, ott végezte iskoláit, de mindig fontos volt számára, hogy magyar, és szenvedélyesen érdekelte az ország történelme. Ennél jobban csak a filmezés érdekelte: amióta az eszét tudja, filmes akart lenni. Úgy gondolta, indulásnak az a legjobb, ha rengeteget olvas, megtanul jó forgatókönyvet írni, és készít egyet, amit majd megrendezhet. Itthon szövetkezett Czomba Albert operatőrrel, és nagyon puritán sufnikörülmények között, saját pénzből, négyfős stábbal elkezdték forgatni A besúgó pilotját.

A besúgó – Szőke Abigéllel (fotó: HBO/The Orbital Strangers Project)

Miután elkészültek, Bálint a Google-ben kikereste az HBO központi telefonszámát, felhívta őket, bemutatkozott, mondta, hogy van egy negyvenkét perces sorozatepizódja, amit szeretne megmutatni. Összevissza kapcsolgatta a portás, de végül sikerült időpontot kapnia – két hónappal későbbre. Hogy addig se teljen hiába az idő, folytatta a sorozat írását. Amikor eljött a nap, és az HBO-székházban megnézték az első részt, azt kérdezték: hogyan folytatódik? Mire ő letette az asztalra a további részek szkriptjét. Elolvasták, tetszett nekik, aztán egyszer csak szóltak, hogy szeretnék elindítani a forgatókönyv fejlesztését, és – mint a mesékben – a rendezés jogát is megkapta.

A besúgó – Szász Júliával (fotó: HBO/The Orbital Strangers Project) 

Miért éppen a 80-as évek? Mi volt az a varázs, az első történés vagy impulzus, mi érdekelte a korszakban?

A feldolgozatlansága érdekelt, az írás szempontjából pedig az, amikor az átlagember, a kisember, az egyszerű srác átlagon felüli, furcsa, nehéz helyzetbe kerül, és hirtelen olyan döntéseket kell hoznia, amik meghaladják őt. Úgy kell navigálnia az életben, hogy minden döntésének ezer következménye van. Meg kell próbálnia minél több dologgal számolni, és minden döntéssel előre rezonálni a húsz, harminc évvel későbbi életére. A XX. század bővelkedett az ilyen típusú téthelyzetekben. Ez a korszak egyrészt alkalmat adott arra, hogy úgy írjak, ahogy szeretek írni, egy ilyen típusú főhőst kísérünk végig az útján, egyfajta magyar történelmi filmes hagyományt követve, másrészt már időben majdnem ott járunk, ahol a rendszerváltás szele fújdogál. Ezt mind össze tudtam kombinálni egy pillanatban.

A rendező mellett Thuróczy Szabolcs és Jéger Zsombor, A besúgó szereplői (forrás: Bátorságok Könyve)

Kapcsolatba hozható ez a nosztalgia fogalmával?

Bennem nincs, nem is lehet nosztalgia egy olyan világ iránt, amit nem ismertem, és nem is szeretnék olyan országban élni, ahol vasfüggöny van és három T [tiltott, tűrt, támogatott kategória – a szerk.], de azt el tudom képzelni, hogy van egy korosztály, amelyik számára faktor lehet a nosztalgia. Megerősíti abban, hogy szeresse a filmet.

Az Elszámolnivaló forgatásán (fotó: Szvacsek Attila/Crocobee Films)

Valahol azt mondta, missziónak tekinti, hogy megmutassa a nyugat-európai közönségnek ezt a korszakot, benne egy sajátosan magyar történetet. Mit szeretett volna számukra közvetíteni?

Van egy általános téves séma a nyugati közönség fejében, miszerint a vasfüggöny másik oldalán áldozatok éltek, akik szomorúbbak, szegényebbek, sivárabb környezetben nőttek fel, és kevésbé voltak szabadok. Szeretném, hogy lássák, milyen iszonyúan gazdag kultúrából jövünk, aminek az öröksége kiszínezte a vasfüggöny mögötti időszakot is az átlagember számára. Hogy akkor, amikor az ember először szerelmes, vagy életre szóló barátságokat köt, teljesen mindegy, hogy a vasfüggöny melyik oldalán van, mert ugyanazt érzi. Egy történetet szerettem volna elmesélni, ami nemcsak egzotikus, hanem életszagú is, méghozzá itt is és ott is.

A besúgó – Szőke Abigéllel és Váradi Gergellyel (fotó: HBO/The Orbital Strangers Project)

Milyen filmes előképei, inspirációi voltak?

A 60-as, 70-es években a magyar filmgyártás a csúcsidőszakát élte, akkor készültek azok a filmek, amik a legnagyobb hatással voltak rám, és valahogy azt éreztem, hogy a 80-as évek közepéről még nem született meg az a feldolgozás, amit én várok. Sok mindennek a metszéspontja A besúgó. Akik kívülről nézik a magyar filmet, szétbontották közönségfilmre és művészfilmre, ha úgy tetszik, szerzői filmre, különösen a rendszerváltás után, mégis mindig a legjobb helyen, a kettő metszéspontjában volt. Van egy összetéveszthetetlen hang, amitől szerzői film a szerzői film, ugyanakkor képes tömegekhez szólni, úgy, hogy értéket teremt. Borzasztóan szeretem Fábri Zoltánt, a régi Jókai-adaptációkat, az Egri Csillagokat, Várkonyi Zoltánnak azt az időszakát, amikor iszonyatosan nagy skálán festett, közben mégis intim a kapcsolatunk az összes szereplővel, és a magyar irodalmi gyökerekhez hűen világszínvonalat hozott létre. Ekkor – a 60-as évekről beszélünk – csinálta David Lean az Arábiai Lawrence-t, később a Doktor Zsivágót. Nagyon hasonló léptékben dolgozott akkor Várkonyi, csak magyar alapanyagokból.

A korabeli filmek közül nagy kedvencem A tizedes meg a többiek, a Szerelem, A Tenkes kapitánya tévésorozat (ahol a furfangos kurucok mindig átverik a labancokat), szeretem, ahogy az akkori magyar filmekben sajátosan egymás mellett van a humor és a realizmus, a mindennapok. A nyugati filmek közül Costa Gavrasnak azokat a bonyolult, politikai témájú filmjeit említeném, amikkel befutott, amelyekben összemosódik a politikatörténet, a történelem és a filmművészet, de önmagukban, akár operatőrileg is abszolút érdekes és értékelhető filmek. Nem pamfletek, hanem sorstörténetek izgalmas történelmi pillanatokba ágyazva. De  a punksága, a vadsága, a fésületlensége és az őrült víziói miatt nagyon szeretem a korai Luc Bessont is: a Subwayt, A nagy kékséget, a Nikitát. A korszakhoz megnézett konkrét filmek is nagyon vegyes, eklektikus skálán mozognak a Ripacsoktól az Idő vanon át Ötvös Csöpiig.

A besúgó – Váradi Gergely, Patkós Márton és Szász Júlia (fotó: HBO/The Orbital Strangers Project)

Hogyan képzeljük el a konkrét kutatómunkát?

Rengeteg életrajzot, visszaemlékezést, emlékiratot olvasok, mindent, ami a kezem ügyébe kerül, nemcsak kiélezetten a korszakra vonatkozóakat. Amikor ezeket olvasod, folyamatosan ott kavarog a múlt, a gondolatait, az érzésvilágát éled át valakinek. Nagyon szeretem például a Tények és tanúk sorozatot, és mindig nagyon élveztem olyanokkal beszélgetni, akik mindezt megélték. Láttam rajtuk, nekik is érdekes, hogy ebben a világban, ahol a fiatalok a telefonjaikkal vannak elfoglalva, valaki rájuk néz, és megkérdezi: mit lehetett akkor, mit nem, mi mennyibe került, milyen márkájú cigit szívtál, mi volt a kedvenc ételed, otthon ebédeltél vagy valami étkezdében? – ilyen, számomra érdekes, amúgy banális kérdéseket tettem fel.

Koller Éva bátorsága – Máté Gábor és Törőcsik Franciska (forrás: imdb.com)

Menjünk vissza a történet elejére, az iskolásévekhez, és oda, hogy azután hogyan került a filmkészítés közelébe!

Tizenkét év alatt hét iskolába jártam, javarészt Franciaországban, ahol van egy klikkesedést megelőző beépített rendszer. Ez azt jelenti, hogy az osztályokat évről évre összekeverik, így két egymást követő évben sosem ugyanazok az osztálytársaid. Ez azt eredményezte, hogy bár csak hét iskolába jártam, kilenc különböző osztályközösségem volt ezalatt. Folyamatos vándorlás volt, de nagyon izgalmas. Ami a filmet illeti, körülbelül ötéves koromtól tudtam, hogy filmmel szeretnék foglalkozni, de egy ötéves gyerek számára nem világos, hogy mit csinál egy forgatókönyvíró vagy filmrendező, nem tudja, hol vannak ezek a határok. Egy „normális” gyerek rajzfilmeket néz, de engem az érdekelt, amit a felnőttek néztek, amiben igazi élő emberek vannak. A szüleimnek volt akkoriban egy zseniálisnak bizonyuló gondolata: elkezdtek videóra venni nekem olyan régi klasszikusokat, mint a Casablanca, A kőszívű ember fiai. Nem tudatosan, de érezték, hogy „a gyerekben mocorog valami”, és nagyon jó ízléssel választottak. Akkor láttam például először az Egri csillagokat, Jean Gabin filmjeit, A három testőrt. A családban különben az volt a mondás sokáig, hogy majd amikor leérettségiztél, azt csinálsz, amit akarsz. Az iskola ritkán jutalmazta ezeket a törekvéseket, amelyeknek érdekes módon pont ez tett jót.

A besúgó – Thuróczy Szabolccsal (fotó: HBO/The Orbital Strangers Project)

Amolyan „prés alatt nő a pálma” alapon minél inkább egyetemi szintű fizikát kellett tanulnom, annál inkább a Ködszurkálót olvastam Latinovits Zoltántól, a fizikakönyvbe rejtve, a pad alatt. Sokáig vissza kellett fognom ezt az érdeklődésemet, ami így furcsamód a húszas éveim elején robbant – ezért tűnhetek a többiekhez képest nagyon fiatalnak a pályán. Akkor kezdtem el kutatni, akkor kezdtem el írni a forgatókönyvet. Húszévesen jöttem haza, és huszonnégy voltam, amikor már ott volt körülöttem az a baráti társaság, akikkel a pilotot össze lehetett rakni.

A Koller Éva bátorsága forgatásán (forrás: imdb.com)

Ezután felhívta az HBO központi számát, hogy szeretné megmutatni a kreatív igazgatónak a sufnituningban készült negyvenkét perces pilotot. A többi már szintén történelem. De közben készített két kisfilmet és egy dokumentumfilmet is…

Igen, ez később történt. Az első kocka, amit életemben leforgattam, A besúgó pilotja volt, és miután eladtam az HBO-nak, mentem vissza az állami szervhez újra pályázni, mert előtte hiába is pályáztam. Miért támogattak volna? Nem volt végzettségem, nem volt semmi a nevem mellett, valahogy bizonyítani kellett. Tulajdonképpen A besúgó nyitotta meg a kaput, hogy a dokumentumfilmet és a két kisfilmet támogassák.

A Koller Éva bátorsága, az Elszámolnivaló és a Nagy Imrét elítélő Vida Ferencről készített A vádlott vádló is történelmi témájú filmek. Ezeket afféle ujjgyakorlatoknak tekintette?

Egyáltalán nem, mindent beleadtam ezekbe a filmekbe, amit az életről, a kameráról tudtam. Úgy éreztem, azon múlik a világbéke, hogy jól sikerülnek-e, – mai fénytörésben talán így nézhet ki –, halálosan komolyan vettem ezeket a filmeket. Nagyon jó volt, hogy amikor a másodikat, az Elszámolnivalót befejeztük, még mindig csak huszonhat voltam, de már összeszedtem némi tapasztalatot: dolgoztam Mucsi Zoltánnal, Máté Gáborral, Mácsai Pállal, Cserhalmi Györggyel,  Hegedűs D. Gézával, addigra már végigmentem egy ilyen „bölénysoron”. Nagyon szeretem őket, mindannyiukat, ahogy a saját generációmmal is nagyon jó a viszonyom.

A besúgó – Mácsai Pál (fotó: HBO/The Orbital Strangers Project)

Milyen volt A besúgó genfi fogadtatása a tavaly novemberi világpremieren, és hogy érintette az esemény?

Nagyon jól, mert borzasztóan alkotócentrikusnak bizonyult az ottani közönség. Meg is lepte őket a film, nem ezt várták. Egy sötét, borongós, lassan hömpölygő, depresszívebb dolgot vártak, ehhez képest kaptak valamit, ami pörög, ritmusos, sokat mozog a kamera, sokat mozognak a színészek, sokféle szín és egy elmúlt világ vasfüggönye mögött mindenféle érdekes tárgy jelenik meg benne. Jó volt, ahogy rezonáltak a humorra.

A besúgó – Gyabronka Józseffel (fotó: HBO/The Orbital Strangers Project) 

Teszteltem itthon, hogy mikor jönnek a nevetések, a visszafojtott figyelmes csendek, mikor nyikorognak a székek, mert éppen megbeszélnek valamit vagy vissszahőkölnek, mondjuk Száva Zsolt viselkedésétől bizonyos helyzetekben. A vetítésnek van egy kottája a közönség mozgásából, ami már ott volt a fülemben, amikor Genfben először látták a filmet. Az volt a nagy kérdés, hogy a nyugat-európai közönség ugyanebből a kottából játszik-e. És igen! Ugyanott kaptam meg a nevetéseket és a feszült csendeket. Ez óriási diadalérzés volt.

Hogyan történt a meghívása a cannes-i forgatókönyvíró csapatba a The Canneseries Writers Clubba?

Londonban voltam a sorozattal a Content London nevű szakmai eseményen, ahol volt velem egy pódiumbeszélgetés. Erre ült be a Cannes Series kurátora, aki azután küldött egy hivatalos meghívót.

A besúgó csapata (fotó: HBO/The Orbital Strangers Project)

Milyen változásokat okozott önnek a filmkészítéssel járó nagy gyorsulás, és mi van most?

Most nyugalom van bennem, sokkal nagyobb nyugalom, mint előtte volt. Nagyon vágytam rá, hogy bemutatkozzam a közönségnek, és nagyon vágytam arra, hogy valami önazonos dolgot csinálhassak. Abban a pillanatban, amikor a film dobozban van, az ember azt érzi: ha a sorozatot szeretik, engem is szeretnek, de ha nem szeretik, akkor erről rajtam kívül senki más nem tehet. Ez a felvállaltság nyugalmat szül. Az is csodálatos, hogy mindezt azokkal az emberekkel csinálhattam végig, akiket szeretek. A világ legjobb érzése, amikor fölkelek hajnali négykor, tudom, hogy a barátaim is ugyanúgy négykor kelnek a város különböző pontjain, és hamarosan összetalálkozunk, hogy létrehozzunk valamit, amit én találtam ki: már nem beszélgetünk arról, hogy milyen volna filmet csinálni, hanem csináljuk. Együtt. Ez egy hosszú szövetség. Együtt kezdtük, és együtt is fejezzük be. Ez mindannyiunk gyorsulása, ahol nem válik szét a szakma és a magánélet. A sajtónapot is azért várom, mert együtt éljük meg.

Forrás: theartistpartnership.co.uk

A Bátorságok Könyvében nem arról mesélt, hogy ismeretlenül bekopogott az HBO-hoz, helyette az egyéni felelősségről, az elfogadásról írt, többek között ezt: „azt fogom kérni a gyerekemtől, hogy ha valaki egyedül ebédel, akkor ő legyen az, aki azt mondja neki: gyere, ülj ide! A könyv pedig, amit olvasásra ajánlott, L. Horváth Katalin Kulka Frigyes tüdőgyógyász-mellkassebészről szóló emlékkönyve, monográfiája: Az utolsó mondattal kezdd! volt. Mi fogta meg a könyvben?

A könyvet édesanyám kapta ajándékba, egyből lecsaptam rá, és végigolvastam. Akkortájt álltam az első nagy forgatásom előtt, és életemben először sok embert kellett vezetnem, akik nagyrészt sokkal idősebbek voltak, mint én. Kulka professzor jó példaképnek tűnt emberséges, mégis határozott vezetésből. Csodálatos volt, hogy van itt valaki, aki ezerszer elszállhatott volna, de nem szállt el. Az maradt számára a fontos, hogy az igazat mondja, hogy gondoskodjon azokról, akiket szeret, hogy megpróbáljon nem hatalomként, hanem szolgálatként gondolni a szakmájára, segíteni az embereknek. Nagyon nagy hatással volt rám az önzetlensége, az egóhiánya, a magabiztossága, a családcentrikussága, az, hogy mindenkinek segített – és az is, hogy amikor elment, egy hadseregnyi ember emlékezett szeretettel rá. Kulka Frigyes igazi példakép, olyan ember, aki mindig fölveszi a telefont, mindenkivel beszél, sosem felülről, hanem egyenrangúként, miközben nagyon-nagyon jó abban, amit csinál.

Fotó: HBO/The Orbital Strangers Project

Hogyan lehet ön szerint Magyarországról nemzetközi filmes karriert építeni?

Meglátjuk.

Nyitókép: Szentgyörgyi Bálint (fotó: Szvacsek Attila)