„Mindig a felfedezés öröme hajtott”

A belgyógyász, reumatológus, Szent-Györgyi Albert-díjas professzor emeritus műgyűjtő, bár inkább „műbarátnak” tartja magát. Mindig is szeretett ismeretlen alkotókat felfedezni, kiállításokat rendezett nekik, monográfiákat írt és jelentetett meg róluk. Arról is kérdeztük őt: a rendszerváltás után hogyan változott meg idehaza a mecenatúra?

Reumatológus professzor létére mi vonzotta a képzőművészetekhez?

Szegeden éltünk, az édesanyám olasz-német szakos tanár volt a helyi gimnáziumban, és művészettörténetet is tanított. Ő ismertetett meg a klasszikus művészetek szépségeivel. A nagy családi házban voltak festmények, virágcsendéletek, tájképek díszítették a falakat. De ezek nem voltak élvonalbeli művek.

Gondolt rá, hogy hivatásosan foglalkozzon a művészettel?

Sohasem voltak alkotói ambícióim, egy egyenes vonalat se tudok húzni, a Rákosi-rendszerben pedig a műkereskedelemről hallani sem lehetett. Miután jelentkeztem és felvettek szegedi Orvostudományi Karra, a sorsom szerencsésen eldőlt: 1962-ben Budapestre kerültem, és az ORFI-ban helyezkedtem el. Belgyógyásznak készültem, le is tettem a szakvizsgát, de végül reumatológus lettem, amit sohasem bántam meg.

Az orvosi karriert kevésnek érezte, ezért kezdett el gyűjtőként is műtárgyakkal foglalkozni?

A képzőművészetek iránti érdeklődés megmaradt bennem. Pályakezdő, fiatal orvos voltam, amikor a hatvanas évek elején elmentem a BÁV-ba, ami az akkori szocialista korszakban a műgyűjtés központjának számított, és a műkereskedelem szinte egyetlen hivatalos helyszíne volt. Megismerkedtem ott néhány emberrel, például Nagy Istvánnal, a Vígszínház színészével, aki főleg Egry József és Szőnyi István képeit gyűjtötte. A BÁV árveréseket is rendezett, és engem egyre jobban beszippantott, rabul ejtett ez a világ. Persze pénzem nem volt arra, hogy értékes képeket vegyek. Például Derkovits Gyula egyik rajzát azért nem sikerült megvenni kilencszázötven forintért, mert nekem csak kilencszáz forintom volt. De aztán a BÁV Kinizsi utcai aukcióján a feleségemmel mégis sikerült megvásárolni az első képünket, egy Aba-Novák-akvarellt.

A Kádár-korszakban az orvosok az első számú műgyűjtőknek számítottak. Mi volt ennek az oka?

Jobban kerestek, mint az átlag, és sokan polgári műveltséget és ízlést hoztak magukkal otthonról. Tudták, hogy mi az érték, és mi nem. Például Kiskunmajsán két háziorvos dolgozott: Fábián Lajos doktor és Kováts László doktor, akik műgyűjtésben is egymással versenyeztek, és mindketten hihetetlen gyűjteményre tettek szert. Elég sok pénzt kerestek vidéken, úgyhogy Pestre jártak, és az aukciókon vásárolták a festményeket. Sok orvos úgy vált műgyűjtővé, hogy, lett egy festő páciense, és a kapcsolatuk idővel barátsággá alakult át. Az orvos azzal támogatta a művész barátot, hogy képeket vásárolt tőle, az alkotónak meg jól jött, hogy a művei olyanhoz kerülnek, aki ért hozzá, és megbecsüli. A műgyűjtő orvosoknak hírük ment, és más művészek is megkeresték őket, vagy az, aki csak eladni akart valamit. Ilyen híres műgyűjtő volt többek közt Tompa Kálmán pesti körzeti orvos is, akinek mintegy négyszáz darabból álló gyűjteményéhez olyan klasszikusok is tartoztak, mint Rippl-Rónai, Gulácsy és Csontváry alkotásai. Nagy szerencsére, életjáradéki szerződés révén a gyűjtemény a pécsi Janus Pannonius Múzeumba került.

Ön is szerzett művész barátokat az orvosi praxisából?

Igen, bár inkább csak jó kapcsolatnak nevezném ezeket: Basilides Barnát, Frank Frigyest, Konok Tamást is így ismertem meg. Bekerültem a megfelelő körökbe. Érdekes történet az is, ahogyan Holesch Dénes festőművésszel találkoztam. Több évtizedes külföldi emigráció után a 1983-ban súlyos betegen érkezett Budapestre, ahol az ORFI-ban én voltam a kezelőorvosa. Regényes életéről később A szabadság rabságában címmel portréfilm is készült, és ebben én is közreműködtem.

Többször hangsúlyozta, hogy nem műgyűjtőnek tartja magát, hanem „műbarátnak”. Mi a különbség a kettő között?

Egyrészt nekem nincsen olyan kaliberű gyűjteményem, ami múzeumi mértékkel megütné a mércét. Mindig is sokféle stílus és irányzat vonzott, azt vettem, ami tetszett. Másfelől a műgyűjtőkkel szemben máig élnek olyan negatív előítéletek, hogy csak harácsolni, nyerészkedni akarnak a művészeken. Én sohasem vettem alkotásokat befektetési szándékkal. Igaz, nem is voltam olyan jómódú, hogy a nagy nevek fő műveit megszerezhessem. Közepes dolgokat pedig nem akartam venni. Részben ezért is fordultam a kortárs művészek felé, ráadásul számomra nem csak a kép volt a fontos, hanem az alkotó személye is. Többekkel is jó kapcsolatot alakítottam ki. Fiatal orvosként műgyűjtőkön keresztül ismerhettem meg például Czóbel Bélát. Amikor feleségemmel meghívtuk vacsorázni, el is jött hozzánk, és hozott ajándékba egy grafikát. Baráti viszonyba kerültem Boldizsár Istvánnal, aki a nagybányai festőnemzedék harmadik generációjához tartozott. Hatalmas élmény volt hallgatni a történeteit, szívesen mesélt, holott egyetlen képet sem vettem tőle. Nagyon szerettem, ismeretlen alkotókat felfedezni.

Bäck Manci kiállítása a szegedi Móra Ferenc Múzeumban. (1997) Balról jobbra: Koczor György a kiállítás rendezője, Vörös Gabriella a múzeum igazgatója, Gömör Béla, Bánki Vera műfordító, Kass János felesége. Ülnek: dr. Gömör Béláné, Kass János Kossuth-díjas grafikus

Ez is hozzátartozik a mecénás gondolkodáshoz?

Akadtak olyan, a pályájuk elején tartó festők, akiknek úgy vettem meg a képeit, hogy a nevüket sem hallottam még. Például Orvos András a mai napig mecénásként tekint rám. Még negyvenéves sem voltam, amikor Szegeden bemenetem a Bizományi Áruházba. A falnak fordítva állt ott egy kép. Megnéztem, egy hiperrealista festmény volt, és elvarázsolt. Fogalmam sem volt arról, ki festette. Közölték, hogy a kép nem eladó, mert leértékelés alatt áll. Hiába erősködtem, hogy szeretném megvenni, nem adták. Annyira dühös lettem, hogy megkértem a feleségem nagybátyját, aki Szegeden ügyvédként praktizált, hogy vegye meg helyettem a képet, neki biztosan oda fogják adni. Emil bácsinak kifizettem a kép árát, és ő el is hozta a boltból. Kíváncsi lettem arra, ki is Orvos András, és később egy ismerősöm elvitt hozzá Vácra, ahol élt. Azóta már több mint tíz képet vettem tőle, kiállítást is szerveztem neki a hatvanadik születésnapjára.

Ki mindenki tekinti még mecénásának?

Hencze Tamás annak idején egy pestlőrinci lakótelepen lakott, s ezerkétszáz forintért megvettem tőle az egyik jellegzetes, elmosódott foltokból álló absztrakt művét. Akkoriban az ilyesmi még szinte senkit sem érdekelt itthon. Hencze a halála napjáig emlegette, milyen sokat jelentett neki, hogy akkor megvettem a képét. Fajó János is teljesen ismeretlen volt még, amikor a fémszobrát megvásároltam, s ő is elmondta, milyen nagy segítség volt az akkor neki. A tiltott-tűrt-támogatott kultúrpolitika idejében azok az alkotók, akik nem feleltek meg a központi ideológia irányvonalának, kiszorultak a nyilvánosságból. A Nemzeti Galériában 1981-ben rendezték meg a magángyűjtők első kiállítását, és én jelentősen besegítettem a szervezésébe. A korszak légkörét jelzi, hogy a kiállító gyűjtők nevét a katalógusban nem tüntették föl.

Egyszer úgy fogalmazott, inkább szellemi mecénásnak tartja magát. Hogy érti ezt?

Számomra az a fontos, hogy ha felfedezek valakit, minél szélesebb körben bemutathassam őt és a műveit. Cikkeket, könyvet, monográfiát írtam róluk. Így felfedeztem fel például Tipary Dezső művészetét. Őt a húszas években még elismerték, azután elfelejtették. Egy alkalommal Nagy István színészt kísértem el gyűjtői látogatására, egy Korda Vince-képet akart megnézni. A festmény elég jelentéktelennek tűnt, viszont függött mellette egy konstruktivista remekmű, amelyről a gazdája se nagyon tudta, hogy kinek a képe. Ötszáz forintért lelkesen vittem haza Tipary Dezső festményét. Az alkotó akkor már nem élt, viszont később felkerestem az özvegyét, és megszereztem tőle a férje önarcképét. Izgatott, ki lehetett ez a művész. Megtaláltam az egyik rokonát, elutaztam Szlovákiába, a mester szülőhelyére, kutattam a családi gyökereit. Írtam róla egy könyvet, amit a saját költségemen adtam ki. Emellett monográfiát készítettem és jelentettem meg Bäck Manci fotográfusról és Szegedi Szűts István festőművészről is. Egyiket sem azért csináltam, mert bármilyen hasznot remélhettem volna ettől. Engem a felfedezés öröme hajtott mindig, és szerettem volna megörökíteni, közkinccsé tenni ezeket ismeretlen alkotókat.

A rendszerváltás után megváltozott a mecenatúra is. Ma sokan panaszolják, hogy nem alakult ki egy olyan gazdag polgári réteg, amelyik támogatná a művészeket.

Szerintem ez nem teljesen igaz. Azelőtt sem volt mindig mindenkinek támogatója, Derkovits Gyula például szó szerint nyomorgott, manapság azért éhező művészek már nincsenek. Napjainkban az új elit tagjai vásárolnak műtárgyakat, többnyire befektetési célból – ami egyáltalán nem baj. Már régen nem az orvosok a vezető műgyűjtők, létrejött viszont egy olyan gazdag vállalkozói réteg, amelyik azt nézi, kibe, mibe érdemes milliókat fektetni. A rendszerváltás előtt a gyűjtők inkább a klasszikus és magyar avantgárd műveket keresték, a kortárs alkotókat alig. 1989 és a nyugati nyitás után jóval nagyobb keletje lett a kortárs műveknek. Ehhez hozzájárul az is, hogy a klasszikus alkotások már alig forognak a piacon. Ugyanakkor háttérbe szorult mára a kortárs alkotók személyes támogatása. Helyébe lépett a pályáztatás. Sok művész abból él, hogy a pályázatokon nyert ösztöndíjakkal hónapokat, éveket tölt el külföldön. Fontos támogatókká váltak a galériák és a cégek is, van, aki sokáig abból él, hogy, mondjuk, egy bank megrendelésére festett egy képet. A művészek közül is az érvényesülhet, aki megtanulja önmagát menedzselni a piacon. Az a fajta világ elmúlt, hogy a művész otthon ül, alkot, és várja, hogy felfedezzék.

Dr. Gömör Béla átveszi a Budapestért díjat (2016)

Ha ma már minden a pénzről szól, mit tanácsolna, miért érdemes mecénásnak lenni? Hiszen, ha a pénzét másra költötte volna, lehet, hogy ma ön is sokkal gazdagabb lenne.

Nem így látom ezt. Ha a műtárgyakra fordított szerény összegből használati tárgyakat vásároltam volna, hol lennének már azok? Viszont a műalkotások maradandók, örökérvényűek. Szeretek rájuk nézni, öröm velük bíbelődni. Valaha, a reneszánsz idején királyok és egyházfők voltak a legnagyobb gyűjtők és géniuszok mecénásai. Pontosan tudták, hogy a művészet a világon a legnagyszerűbb dolog, az emberi mulandóságon túli szépség. És ezt nem pótolhatja sem vagyon, sem fényűzés.

A cikk a B. Braun támogatásával valósulhatott meg.